KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
   2013/december
FRANCIA TÜKRÖK
• Ádám Péter: Fekete tükörben Jean-Pierre Melville és a gengszterfilm
• Szatmári Zsófia: Egy örök visszatérő Cocteau a Cinémathèque-ben
• Fáber András: Maszkok és tükrök Jean Cocteau
MAGYAR MŰHELY
• Kelecsényi László: „Mindegy mi az, csak igaz ne legyen” Beszélgetés Király Jenővel
• Pólik József: Nehéz ébredés A szocializmus reform-filmjei – 1. rész
• Horeczky Krisztina: Cintányéros cudar világ Mundruczó Kornél színháza
• Schubert Gusztáv: Pokolidő Kovács András Bálint: A kör bezárul – Tarr Béla filmjei
• Huber Zoltán: „Kitanulni a zsánerfilmeket” Beszélgetés Orosz Dénessel
• Varga Zoltán: Rajzolt siratóének A jókedvű örmény temetése
• Kovács Kata: Kóla, foci, meditáció Beszélgetés Miklós Ádámmal
LIZZANI
• Bikácsy Gergely: Celluloid Carlo Lizzani (1922-2013)
MOZITENGER
• Baski Sándor: Ember a vízben Tengeri túlélőfilmek
SKANDINÁV ZSÁNEREK
• Géczi Zoltán: Jégvihar Kaliforniában A skandináv Hollywood
FESZTIVÁL
• Pörös Géza: Élni jó! Gdynia
DVD
• Varga Zoltán: Daliás idők
• Czirják Pál: Hortobágy
• Bocsor Péter: Gyilkos szezon
• Czirják Pál: Magasiskola
• Tosoki Gyula: A pók fészke
• Bata Norbert: Chucky átka

             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Graz – Diagonale

Rejtett tartalékok

Buglya Zsófia

Az osztrák film fesztiválját az alkotói attitűdök sokfélesége jellemzi.

Fesztiválokat számokkal szokás jellemezni. Egy-egy fesztiválmérlegből kiderül, hogy hány előadáson hány néző hány filmet tekintett meg; minderről hányan írtak, és így tovább. Az, hogy számokban gondolkodunk a kultúráról, hozzáidomítva azt profitmaximalizáló világunkhoz, logikus. Jó esetben ugyanakkor a számok nem terelik el a figyelmet a tartalomról és arról, hogy egy-egy filmfesztivál épp a nézőszám-logika elégtelenségéről szól. A Diagonale, az osztrák film fesztiválja sem attól irigylésre méltó, hogy Grazban 6 nap leforgása alatt 27.300 látogató néz meg 157 osztrák filmet – rövideket és egészestéseket; kísérleti, játék- és dokumentumfilmeket. Hiszen az érdeklődés nemcsak a filmek érdeme, de a marketingeseké is, és pont annyira érdeke a városnak, a politika és a gazdaság szereplőinek, mint maguknak a filmeseknek. Amitől ez a fesztivál igazán értékes, az az, hogy folyamatosan gondolkodik a saját szerepéről, arról, mik a feladatai – például hogy a szakma szócsöve legyen –, és hogy mit is hivatott reprezentálni – mindenekelőtt a filmkultúra és azon belül az osztrák film sokféleségét. Emellett fontos számára a filmek társadalmi szerepének hangsúlyozása, vagyis hogy jelezze, a filmek kulcsokat adhatnak a közösségnek önmaga megismeréséhez. Így aki a Diagonalén megfordul, az egészen biztosan nemcsak egyes művekkel és alkotókkal találkozik, de lehetőséget kap arra is, hogy a tavaszi napsütésben kicsit kiszellőztesse saját kulturális sztereotípiáit.


*


Az osztrák film az ezredforduló óta rendszeresen jelen van a világ nagy fesztiváljain. A magyarországi mozikba kevés munka jut el, az egyedi, filmheti szerepléseken túl a közelmúltban mindössze Gustav Deutsch Shirley-jét és Jessica Hausner Őrült szerelem című szatíráját láthattuk idehaza (köszönet bemutatásukért az Anjou Lafayette-nek és a Cirkónak). A magyar cinephilekben így könnyen az a képzet alakulhat ki, hogy az osztrák film, ha nem is egyenlő Ulrich Seidllel és Michael Hanekével, továbbra is valamilyen exkluzív klub. Ehhez képest a valóság az, hogy a kiugró művek egy meglehetősen széles és színvonalas mezőnybe illeszkednek, amely nem szorítható be abba fiktív ellentétbe, miszerint bizonyos osztrák filmek annyira nemzetköziek, hogy már nem is osztrákok (lásd Haneke filmjeit), míg mások maradéktalanul feloldódnak egyfajta nyomasztó osztrák belterjességbe (Seidl-filmek), ami nyilván pont annyira állja meg a helyét, mint amikor a Tarr Béla filmek sártengerét valaki Magyarországgal azonosítja.

Az összkép ennél sokkal színesebb, már csak azért is, mert a rövid műfajok, amelyekben az osztrák film nagyhatalom, a legritkább esetben jutnak el hozzánk, illetve kerülnek be a mainstreambe. A „hatalom” szó használata persze komikus ebben az összefüggésben, de tény, hogy az osztrák avantgárd Kurt Kren, Peter Kubelka vagy Peter Weibel óta fogalom, és e területnek mára olyan infrastruktúrája alakult ki Ausztriában, amilyen talán sehol másutt a világon. Meg kell említenünk az idén jubiláló sixpackfilmet, mint a non-kommerciális, egyéni kézjeggyel rendelkező (nem csak kísérleti) filmek képviseletét, amelyet néhány lelkes ember hozott létre 25 évvel ezelőtt. Mára mintegy 1400 címet gondoz, kölcsönöz, utaztat: az újakat fesztiváloztatja, a régiekből vetítéssorozatokat szerkeszt. Ami – további számokba fojtva – azt jelenti, hogy naponta átlagosan nyolc olyan filmet vetítenek valahol a világon, amelyet a sixpackfilm közvetített ki. De az egyéni – értsd sem a mozis, sem a televíziós műsorrácshoz nem igazodó – filmek presztízsét mutatja az is, hogy Grazban az innovatív filmek rendre előkelő vetítési időpontokban jelennek meg. A fesztiváltrailert pedig véletlenül sem egy reklámcég készíti, hanem a legjobb kísérleti filmesek és videoművészek – a 2015-ös befutófilmet például Lukas Marxt. (A fiatalok szerephez juttatásáról és megbecsüléséről a Diagonale kapcsán szintén hosszan lehetne értekezni.)


*


Vagyis a filmben rejlő kifejezési lehetőségek folyamatos keresése megkérdőjelezhetetlen értékként jelenik meg, ami láthatóan minden műfajra ösztönzően hat. Az alábbiakban néhány olyan filmet emelek ki a programból, amely számomra ezt a nyitottságot közvetíti; azt, hogyan válik az alkotás az önkifejezés, a megismerés, a játék eszközévé, lenyomatává.

„A színésznek ismétlésre van szüksége. Én sosem tudtam ugyanazt előadni kétszer. Nekem variációkra van szükségem” – mondja John Malkovich. Önmagát játssza, immár nem először: ő a Casanovát alakító színész, illetve egy másik dimenzióban ő Giacomo Casanova. A Michael Sturminger rendezte Casanova variációk (Casanova Variations) egy színpadi előadás (The Giacomo Variations) nyomán született, amelyben Sturminger egy Mozart-operákból szőtt pasticcióba építette bele az öregedő Casanova történetét, John Malkovich-csal, illetve operaénekes alteregójával a főszerepben. A darab filmváltozata még összetettebb szöveget hoz létre, amely lendületesen váltogatja az elbeszélés egymásba kapaszkodó síkjait, és immár filmes áthallásokat is halmoz, részben épp Malkovich szerepeltetése révén (Veszedelmes viszonyok, John Malkovich menet, Klimt). Az eredmény egy a filmszerűség elvének és a rögzítés pillanatának csak részben alárendelt, összművészeti kísérlet, amely a zeneiségre, az érzékiségre és a játékra helyezi a hangsúlyt. Ezek mentik meg a túlzott intellektuálizációtól, a mögé nézés örömét meghagyva az elemzőknek.

Variációkat vonultat fel Ulrich Seidl legújabb munkája is. A pincében (Im Keller) az alagsorban berendezett hobbiszoba tüneményét járja körül. A panoptikumszerű életképfüzérben valós szereplők játsszák el a kamerának, mit csinálnak legszívesebben a szabadidejükben. A gondosan komponált képekben bizarr jelenetek tárulnak elénk. Látjuk, hogyan ejtőznek, hogyan lövöldöznek, hogyan etetnek óriáskígyót vagy korbácsolják hitvesüket a munkában megfáradt emberek, amolyan Duane Hanson figurák, és ehhez kinek milyen környezet, trófeagyűjtemény vagy náci szentély dukál. Tobzódunk az emberi tökéletlenségben, bár ez a freakségbe forduló hétköznapiság egy idő után fokozhatatlan. A pincében nem ér fel a mester legjobb műveihez, de feltétlenül érdekes mint a Seidl-univerzum darabja, amely újra felfedezi a film látványosság-funkcióját, a filmkészítést és a filmnézést pedig a különös tapasztalatszerzés eszközévé avatja. Még érdekesebb, ha az Ulrich Seidl – A Director at Work című remek portréval együtt nézzük, amely címéhez hűen a mester munkamódszerét tárja fel.


*


Az idei Diagonale legerősebb alkotása számomra minden kétséget kizáróan Nikolaus Geyrhalter legfrissebb munkája, a dokumentumszekció fődíjával kitüntetett Az évek során (Über die Jahre). Geyrhalter, akinek a fesztivál idén nagyon helyesen életmű-sorozatot is szentelt, ebben túlszárnyalja legszebb munkáit, így a Pripyatot is. Szemben az elmúlt években készített nagy, látványos tablóival (Mindennapi kenyerünk, 7915 KM, Napnyugat), ezúttal látszólag a világ legunalmasabb témáját találja meg. Valahol vidéken lepusztul egy régimódi textilüzem, és néhány ember egzisztenciája veszélybe kerül. Ebből születik egy életútkövető, 10 éven át forgatott, majd végül 188 percbe sűrített film, amely megejtően szépen beszél az élet nagy kérdéseiről, és az utolsó percéig izgalmas marad. Mintha Jiří Menzel és Helena Třeštíková szelleme találkozna, annyira kedvesen hétköznapi és mégis annyira sorsdráma-szerű, ahogyan a maroknyi kollektíva tagjainak élete alakul. A film arra is figyelmeztet, hogy egy okos filmtámogatói rendszer a nézőszámok mellett a személyes kézjegyre és az alkotói szuverenitásra is épít, mert léptéket hosszútávon csak ezekkel válthat.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2015/05 48-50. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12216