KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
   1995/augusztus
KRÓNIKA
• Molnár Gál Péter: Lana Turner (1920-1995)
• Szőke András: Kiskáté film-színház- képzőművészeti tábor
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Az ártatlan Cannes
• Kézdi-Kovács Zsolt: Múlt idő van Cannes
• N. N.: A fesztivál díjai Cannes, 1995
GREENAWAY
• Nádasdy Ádám: A költő, a fordító, a rendezője meg a tévéfilmje Dante/Pokol

• Kömlődi Ferenc: Egy európai Twin Peaks Lars von Trier tévésorozata
1895–1995
• Kőniger Miklós: Nyolcvanhárom koffer Dietrich a berlini Gropiushausban
• Bárdos Judit: Ne a színész sírjon Római beszélgetés Perczel Zitával

• Csejdy András: Vér és verejték Brando
LENGYEL FILM
• Antal István: A tükör képe Régi lengyel vizsgafilmek
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Mellé Égi manna
• Lőrincz Éva: Kell-e púder az ombudsnőnek? Női magazinok

• Bíró Péter: Párizs haladóknak Videó
KRITIKA
• Bori Erzsébet: A bűnök edénye Martha
• Turcsányi Sándor: Ed Wood (Miszter) rózsaszínben Csapnivaló
• Hegyi Gyula: Túl a Delfin-zátonyon Muriel esküvője
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Elvarázsolt április
• Báron György: A szörnyeteg
• Fáber András: Miami rapszódia
• Barna György: Kétfejű sárkány
• Tamás Amaryllis: Gyorsabb a halálnál
• Barotányi Zoltán: Airborne
• Harmat György: Az élet mindig drága

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

1895–1995

Dietrich a berlini Gropiushausban

Nyolcvanhárom koffer

Kőniger Miklós

Kiállítás, grandiózus alkalmi múzeum a film születésnapján, ezernyi dokumentummal. De Marlene Dietrich mellett minden eltörpül, személyisége nem enged szóhoz jutni senkit.

A 2500 négyzetméter alapterületű kiállítóterem Berlin szívében, a földig bombázott egykori Gestapo-központ szomszédságában található. A századik születésnapját ünneplő film előtt tiszteleg a német főváros. Ehhez a nagyszabású prezentációhoz természetesen alaposan zsebébe nyúlt a kultúrszenátor, és az ügyre való tekintettel a szponzorok is nagyvonalúnak bizonyultak. S az eredmény? Lenyűgöző. Nem szabályos, kronologikusan felépített gyűjtemény, hanem architektonikusan, pazarul kitalált filmélmény!

Belépve ebbe a különleges labirintusú, igen eredeti módon megtervezett „szentélybe”, a látogatót azonnal megcsapja a mozi levegője. A Sanghai expressz (1932) életnagyságban felépített, stilizált vagonjából, felnagyított fotón Marlene Dietrich lép ki a peronra. A kupékban aranylóan sárguló fényképek, személyes tárgyak, arcfestékek, pamacsok, névjegykártyák, sztárfotók láthatóak olyan szabályos-szabálytalan elrendezésben, hogy a „mozinéző” elveszíti tájékozódási képességét, és csak megy az orra után. A relikviák gazdag választéka mellett videókon a művésznő filmjeit vetítik. Az igen finoman megvilágított előtérben üveg alatt helyezték el hattyúprémes stóláját, amely legutolsó fellépő ruhájára omlik. A színésznő régi hódolója, az olasz divatdiktátor Georges Armani minden díjazásról lemondva vállalta a ruhák restaurálását. Sorakoznak itt a selyemcipők, kalapok, tollak, lemezek, forgatókönyvek és bizony a kofferok…

Az első balettcipő, iskolai füzet, családi vonatkozású ereklyék, dedikált könyvek – Jean Cocteau, Ernest Hemingway, Alfred Polgár, Alexander Korda, Max Reinhardt művei – és az átkozódó, gyalázkodó, névtelen, Dietrichet hazaárulónak bélyegző gyűlölködések. A megszámlálhatatlanul sok fotó közül kiemelném azt, amelyik az egykori polgármesterrel, Willy Brandttal folytatott intim baráti beszélgetést örökíti meg, valamint a művésznő Berlin nyugati felében adott koncertjének a felvételét. Az ellene tüntetők tábláin: „Hau ab!”, „Marlene go home!” feliratok olvashatóak. S közben rekedtes, cigarettafüstös hangján suttogja: „Ich bin die fesche Lola…” A huszonegy teremre osztott kiállítás, ha tetszik, ha nem, összes egyéb érdekessége elveszíti a súlyát a Marlene Dietrich-hommage előtt. A díva, a színésznő, a szabadságharcos, a személyiség mindenre rányomja a bélyegét, sugárzásával bizonyítja, nem véletlen, hogy a német filmművészet egyetlen világsztárja volt. Gyűlölt-szerelmetes Berlinje végre úgy térdel a lába előtt, ahogyan ő térdelt egykor a varsói gettónál, vagy Moszkvában a nagy orosz költő, Pausztovszkij előtt.

1992-ben bekövetkezett halála után, a végrendeletéből derült ki utolsó kívánsága: hogy édesanyja mellé, Berlinben helyezzék örök nyugalomra. Leánya, Marta Riva szinte azonnal megírta saját szemszögéből – a hálás örökös?! – édesanyja életét 800 oldalon. Anyám címmel. Keserű, intimpistáskodó, szenzációhajhász, kegyetlen leszámolás ez a könyv. Ezek után 5 millió dollárért eladta a teljes hagyatékot az egyesített fővárosnak… A mostani válogatás csupán töredéke a hátramaradt hatalmas anyagnak. Néhány számadat: 15 000 fénykép, 1800 kötetnyi könyv, 150 pár kesztyű, 70 filmbeli és színpadi jelmez, 2000 lemez, és kofferek, kofferek…

Marlene Dietrich hosszú pályafutásának bemutatása során számos magyar névvel is találkozhatunk. Színházi szerepeinek krónikájában csak ezúttal fedezhettem fel, hogy 1928. március 9-én a Komödiehausban bemutatott Broadway című amerikai zenés játékban a koreográfus Koloman Latabar, azaz Latabár Kálmán volt. Meglepetésnek hatott, hogy az igen fiatal Darvas Lili 1928-ban Bernard Shaw: Szülők és gyerekek című darabjában egy színpadon lépett fel Marlene Dietrichhel.

Ez az igen szubjektívan megrendezett kiállítás a film születésének napjától egészen máig próbál keresztmetszetet adni. Majdhogynem lehetetlen vállalkozás. Ám így is ízelítőt kaphatunk az eltelt száz év meghatározó filmjeinek pillanataiból fotók, díszletek, kosztümtervek, kamerák, vágóasztalok, lámpák és makettek segítségével. Láthatjuk a berlini Wintergartenben 1895-ben készült első mozgófilmet, a Bokszoló kengurukat. Az emigrációba vonult német rendezők (Billy Wilder, Max Ophüls, Fritz Lang), valamint a náci propaganda otthon maradt képviselőinek egy-egy kézjegyétől eljutunk a francia, angol és legfőképpen az amerikai filmgyártás kiemelkedő, esetenként korszakalkotó képviselőinek a műveihez. A kiállítás katalógusa tele van okos és szellemes írásokkal, filmtudományi magyarázatokkal. Mégsem fedi teljesen a látottakat. Marlene Dietrich mellett itt minden eltörpül, ő áll a középpontban, személyisége kihívóan, szinte győzedelmesen nem enged szóhoz jutni senkit. A muzeális értékű, pótolhatatlan gyűjtemény védelme érdekében a kiállításon tilos a fényképezés. Így hát elzarándokoltam Marlene Dietrich Berlin Friedenau kerületében található sírjához, s a lakásom közelében álló házhoz, amelyen tábla jelzi, hogy itt született a nagy színésznő. Marlene Dietrich, ha nehezen is, de diadalmasan hazatalált. Hatalmas hagyatékából múzeumot készülnek létrehozni, ahol mind a nyolcvanhárom teli koffer bemutatásra vár…


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1995/08 27-29. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=922