KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
   2017/január
VILÁGFELFORDULÁS
• Gyenge Zsolt: A halál oka: kapitalizmus Én, Daniel Blake
• Schubert Gusztáv: Mennyei felfordulás Az ifjú pápa
• Géczi Zoltán: Fehéren izzó gyűlölet Amerikai szélsőségesek
• Baski Sándor: Buborékok és barikádok Közélet a világhálón
• Varró Attila: Árvák a sztrádán Két amerikai road movie
MAGYAR KRIMI
• Sepsi László: Dögkeselyűk Új magyar bűnfilmek
• Kránicz Bence: Ezer jagelló Cop Mortem
• Schreiber András: A testület nyomoz Kádár-kori magyar krimik
• Csiger Ádám: Itt élni totál szívás Aranyélet 2. évad
• Vajda Judit: A mozdony füstje Halj már meg!
MAGYAR MŰHELY
• Morsányi Bernadett: Fekete sors Beszélgetés Vranik Rolanddal
A KÉP MESTEREI
• Ádám Péter: Kamera vállon, fény semmi” Raoul Coutard 1924-2016
ÚJ RAJ
• Forgács Iván: Esőfelhő New Yorktól Szkopjéig Milcso Mancsevszki játékfilmjei
• Pethő Réka: A naplóírás művészete Új raj: Xavier Dolan
• Jankovics Márton: Keresztkérdések az iskolapadban Mártírok
ANIMÁCIÓ
• Varga Zoltán: Törött teknőcpáncél alatt A vörös teknős
• Orosz Anna Ida: A komfortzóna határán Anilogue 2016
FESZTIVÁL
• Pörös Géza: Az idő tükröződései Gdynia
• Horeczky Krisztina: A reményről Verzió
• Vincze Teréz: A törölt busani vonat Busan
KÖNYV
• Barkóczi Janka: Kettős látás Gelencsér Gábor: Váratlan perspektívák
• Kolozsi László: Filmrendszer-gazda Varga Balázs: Filmrendszerváltások
KRITIKA
• Szalkai Réka: Vivaldi után szabadon Kaliforniai álom
• Varró Attila: Lázadók a Lázadók között Zsivány Egyes – Egy Star Wars történet
MOZI
• Baski Sándor: Sárkány közeleg
• Vajda Judit: Őrült boldogság
• Simor Eszter: Egyesült Szerelmes Államok
• Kránicz Bence: Utazás apánkkal
• Kránicz Bence: Utazás apánkkal
• Tüske Zsuzsanna: Szövetségesek
• Soós Tamás Dénes: A fegyvertelen katona
• Hegedüs Márk Sebestyén: Underworld: Vérözön
• Sepsi László: A démon arca
• Parádi Orsolya: #sohavégetnemérős
• Forgács Nóra Kinga: Hóesés Barcelonában
• Huber Zoltán: Hivatali karácsony
• Zsubori Anna: Vaiana
• Alföldi Nóra: A pótolhatatlan Werner doktor
• Varró Attila: Derült égből apu
DVD
• Pápai Zsolt: Rideg világ
• Benke Attila: A homár
• Soós Tamás Dénes: Popsztár: Soha ne állj le (a soha le nem állással)!
• Kránicz Bence: Batman: A köpenyes lovagok visszatérnek
• Kovács Patrik: Beépülve – Az Escobar-ügy
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Beszélgetés Vranik Rolanddal

Fekete sors

Morsányi Bernadett

Vranik Roland harmadik játékfilmje egy afrikai menekült magyarországi sorsát, beilleszkedésének nehézségeit kíséri nyomon.

 

Vranik Roland új filmjét, Az állampolgárt november 13-án mutatták be a Stockholmi Nemzetközi Filmfesztiválon. A migránslétet elemző alkotás az Impact-díjért versenyzett, melyet a világhírű kínai képzőművész, Ai Weiwei tervezett. A film a hazai mozikban 2017. január 26-tól látható.

 

*

 

Az állampolgáron kívül még öt filmet válogattak be a fesztivál tavaly indított versenyprogramjába, az Impact-szekcióba. Milyen szempontok alapján választották ki a filmeket, s mit érdemes tudni erről a díjról?

A programigazgató olyan filmeket válogatott be, amelyek társadalmi problémákat feszegetnek, s persze tetszik neki, lát benne fantáziát. A díj hatalmas összeggel, 1 millió svéd koronával jár, amit a következő alkotásra lehet fordítani.

A fesztiválon Francis Ford Coppola, Ken Loach és François Ozon is részt vett; beszélgettél velük?

Csak a közös ebédeken és vacsorákon találkoztunk. Ők díszvendégek voltak, én viszont végig dolgoztam, zsűriztem a nagyversenyen, közönségtalálkozókra jártam.

Milyen volt Az állampolgár stockholmi fogadtatása?

A díjat sajnos nem nyertük meg, de szerették a filmet. Rengeteg kérdést tettek fel, sokan sírtak, a nézők megkönnyezték Wilsont, a főszereplőt. A svéd társadalom politikailag korrekt, nagyon érzékenyek erre a témára. Egy Magyarországon élő fekete sorsa különösen érdekes számukra.

Voltak olyanok, akik bírálták a magyar kormány menekültpolitikáját?

Most már egész Európa hozzáállása hasonló a magyar kormányéhoz. A hatvanas-hetvenes években volt egy nagyobb menekülthullám, s elindult a politikában a „nyitott Európa” ideológiája, de most már Svédországban is kezd kialakulni a menekültellenesség. Fontos, hogy mikor Az állampolgár ötlete megfogalmazódott bennem, még nem volt migránsválság. A szinopszissal négy éve, 2012-ben pályáztunk a berlini Nipkow-ösztöndíjra, megnyertük, és Szabó Ivánnal két és fél éve kezdtük el írni a forgatókönyvet. A film nem aktuálpolitikai problémát feszeget, az érdekelt, mennyire kerül kiszolgáltatott helyzetbe egy olyan ember, aki elgyötörten megérkezik Európába, más éghajlathoz és ételekhez szokott, eltér a bőrszíne, a kultúrája, s nem beszéli a nyelvet. Azt gondolom, szinte lehetetlen küldetés ilyen körülmények között gyökeret verni, mert az otthon érzetét az adja, hogy van családod, van miért felkelned, s van egy nosztalgikus rálátásod arra, ahol vagy. De hogy lehet otthon egy Bissau-Guinea-i polgárháborúból elmenekült magányos ember, mondjuk január 4-én a körúton? Sehogy. Engem ez érdekel ebben a kérdésben, nem pedig az, hogyan reagál a politika, s hogy társadalmi hisztéria alakult ki.

A film végén Wilson úgy dönt, inkább Ausztriában próbál szerencsét; ezzel a történetelemmel mégiscsak kritikát fogalmaztál meg.

Igen, de nagyon fontos, hogy nemcsak a magyar kormány, hanem egész Európa attitűdje katasztrofális. Nálunk most látványosabb, de más kormányok hozzáállásán is érződik ez, a Brexit is erről szól, mindenhol a szélsőjobboldal erősödik. Van egy ősi félelem az európaiakban, s valahol érthető, hogy megrémültek a fekete emberek gyülekezetétől. Sokan nem érzik át, milyen nehézsorsúak a bevándorlók. Azt szoktam mondani, hogy képzeljék el, hogy begyűrűzik Magyarországra az ukrán válság, eladják ötezer euróért a házukat, aztán legyalogolnak a Dinári hegységen keresztül a Földközi-tengerig, ott hajóra szállnak, az összes eurójukat odaadják, hogy valahogy elvergődjenek Algériába, ahol egy táborba kerülnek. Megtanulják arabul az algériai himnuszt és alkotmányt, aztán levizsgáznak, s ezek után megpróbálnak gyökeret verni. Ilyenkor azért mindenki hátrébb lép kettőt, hogy ez valóban nem is olyan egyszerű. Rengeteg menekülttel találkoztam, a Blaha Lujza téren interjúkat készítettem, a Menedék – Migránsokat Segítő Egyesületnél is sokszor jártam. Volt egy prekoncepcióm arról, hogy a magyarok nem befogadók, de a menekültek melegszívű „welcome countrynak” látnak minket, nem is értették, miről beszélek, amikor ezt a témát feszegettem. S igazából ők magyarázták el, hogy befogadóak vagyunk, csak rettenetesen bürokratikus országban élünk, ahol belefulladnak abba, hogy elkezdjék az életüket.

Ez a bürokratikusság jelenik meg Nagy Viktor Oszkár Hivatal (2014) című filmjében, mely egy bevándorlási hivatal hétköznapjait mutatja be. Tetszett a film?

Igen, még akkor néztem meg, amikor a forgatókönyvet írtuk. Mindent tanulmányoztam, amit csak lehetett, voltam a Bevándorlásügyi Minisztériumban, a Menedék Egyesületnél, a Magyar Helsinki Bizottságnál, s az Amnesty International Magyarországnál.

A Menedék Egyesület készített egy párperces filmet (Velkám Májgrentsz! – Vranik család és Hussaini család), melyben egy afgán családot látsz vendégül.

A felvétel egy edukációs program keretében készült. Ismert emberek fogadtak be menekülteket, hogy bemutassák, ők is emberek, lehet velük beszélgetni. A Menedék Egyesület azért keresett meg, mert tudott arról, hogy bevándorlókról szóló filmen dolgozom. Az afgán család pár napot töltött nálunk. Azt éreztem, hogy itt van egy család, barátok nélkül, s rettenetesen szükségük van az otthonra. Könnyes szemmel mutogattak fényképeket az afgán kisvárosról, ahol valaha boldogan korzóztak, s olvasták az újságot. Mikor Amszterdamban éltem, rengeteg iránival kerültem kapcsolatba, csak arról beszéltek, hogy bárcsak bedőlne a rezsim és mehetnének végre haza. Szinte mindenki vissza akar menni. A menekültek hasonló sorsúak, vagy borzalmas helyről érkeznek, vagy egy jobb élet reményében indulnak el, s persze vannak szélhámosok is, de azoknak sem könnyű.

Az állampolgárban Shirin (Arghaval Sheraki), a fiatal perzsa menekült lány akit Wilson a lakásában bújtat –, egy-két hónapos terhesen menekül el Iránból, s mire megszüli a kislányát, már jól beszél magyarul. Ez hiteles?

Igen, van, aki fél év alatt megtanul magyarul, tehát ez hiteles, különben nem mertem volna betenni a filmbe. Találkoztam olyan fiatalokkal, akik beültek az ingyenes magyarórákra, fél év alatt megtanulták a nyelvet, aztán pénzért tolmácsoltak a táborokban. Arghaval és a Wilsont alakító Cake Baly Marcelo is ilyen hamar tanult meg magyarul.

Korábbi filmjeidben stilizált, abszurd világ jelenik meg a Fekete kefe (2005) a tétnélküliségről, a nihilizmusról szól, az Adás (2009) egy disztópia arról, milyen hatást vált ki, ha eltűnik az adás a tévékészülékekről Az állampolgárra viszont a dokumentarista megközelítés jellemző. Eddig Pohárnok Gergely volt az operatőröd, most Juhász Imrét választottad, és teljesen új stábbal dolgozol.

Igen, most más a megközelítés, rákaptam a realista megfogalmazásra, újabban az iráni rendezők (például Asghar Farhadi) inspirálnak. Az érdekel, hogy közelebb kerüljek egy problémához, s minél egyenesebben fogalmazzam meg, nem akarom szimbólumokba ágyazni a témát, hanem tisztán, pontosan, erősen próbálom kommunikálni azt, ami van. Fel a vállra a kamerát és kész. Gergely nagyon szépen dolgozik, egyéni a stílusa, de a korábbi két filmben kihoztuk egymásból, amit lehetett. Új csapattal szeretek dolgozni, mert az jobban inspirál.

A filmet nézve többször éreztem úgy, hogy a direktség, a „tiszta kommunikáció” a történetmesélés rovására megy, didaktikussá teszi. Például Wilson az év dolgozója lesz, de ahogy átveszi a díjat, s leér a büféasztalhoz, rögtön ott van valaki, aki „lenégerezi”. Minden típus (segítőkész, rasszista, szalonrasszista) megjelenik a filmben, de sokszor túl gyorsan, egy jeleneten belül.

De a valóságban is pont ilyen a panoptikum: szalonrasszisták, beszólók, kedves, segítőkész emberek. A bevándorlóknak pont ilyen az életük, ha elmennek színházba, mindig akad, aki beszól nekik. Állandóan megy a zakatolás, a túlélésért folyó harc, hogy elfogadnak-e, vagy sem. S erről is akar nagyobb körben beszélni a film, ezért sem próbáltam rejtegetni a direkt megfogalmazást.

A film harmadik főszereplője a középkorú tanárnő, Mari (Máhr Ági), aki felkészíti Wilsont az állampolgári vizsgára. Tanulás közben egymásba szeretnek, Mari otthagyja a családját és a férfihez költözik, de nem tud mit kezdeni azzal, hogy Wilson egy szép fiatal nővel készül névházasságot kötni. Mari karakterével egy, a bevándorlástól független témát is megragadtál, a középkorú nő drámáját, aki még adna egy esélyt a szerelemnek.

Igen, de sosem kerültek volna ilyen helyzetbe, ha Shirin nem lenne menekült. Egy magyar lányt nem kéne bújtatni, nem szülne titokban egy idegen lakásában. Ha egy magyar lányról lenne szó, akkor Wilson elküldte volna, de azért nem tette meg, mert felelősséget érzett iránta, tudta, hogy mit jelent menekültnek lenni, s hogy Shirin nem mehet vissza Iránba. Marin keresztül azt akartuk megmutatni, hogy mindig a szorítás hozza elő az emberekből a bűnbakkeresőt, s az első, akibe belerúgunk, az idegen, aki más. Mert senki sem születik rasszistának. A menekült pedig ennyire kiszolgáltatott, egy bujkáló bevándorló anyával megtörténhet, hogy kitoloncolják, s visszaküldik oda, ahol megkövezhetik. Erről akart szólni a film. Amikor Wilson megtudja, hogy Mari elárulta, akkor egy világ dől össze benne. Shirin valahol a lánya lett, Mina pedig a kisunokája. Onnantól kezdve elindul benne egy lavina, s felerősödik az az érzése, hogy tovább kell mennie Ausztriába.

A Werckmeister harmóniákban (2001) rendezőasszisztens voltál. Mi tanultál Tarr Bélától?

Munkamániát. Volt olyan, hogy nekem kellett tíz perces jeleneteket levezényelni, mert Béla beült a monitor mellé, borzasztó nehéz koreográfiát talált ki, amit az asszisztenseknek kellett ritmusra megcsinálni. Tarr Béla egy külön műfaj, ő egy komponista, gyönyörködöm a filmjeiben, de távol áll tőlem, hogy valami hasonlót készítsek. Leginkább a Családi tűzfészek (1979) áll közel hozzám. Ha a világ egyik legnagyobb rendezője mellett élsz hónapokig, reggeltől estig együtt vagytok, az életre szóló élmény, de a munkáimra nem volt hatással.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2017/01 24-26. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13027