Magyar Műhely

Beszélgetés Gothár Péterrel

Veszkelődés

Gelencsér Gábor

Beszélgetés a rendezővel a Hét kis véletlen (7KV) bemutatója alkalmából.

2003-ban készült a Magyar szépség. Első mozifilmed, az Ajándék ez a nap óta nem telt el ennyi idő két forgatás között.

Volt a stúdióbezárás, azután az új időszámítás lebegtetett beadásokkal, majd a már megítélt filmpénzek, műhelyek befagyasztása stb. Sok volt ez nekem „anno”, nem láttam reális megvalósulási esélyt. Szóval rengeteg kedvtelen év jött és ment film nélkül el.

Ennyi idő után miről akartál beszélni?

Erről. Az eltelt időről. A megjósolhatatlan kimenetelű, kapaszkodó reményű érzelmekről. Arról, ami embereket összeköt. Ezúttal egy asszony, aki énektanár, meg a férje, aki motor egy közösségben. Nekik véletlenül van egy fiúk, akinek szeretetéért a szülők küzdenek. Aztán a szó szoros értelmében felbukkan egy régi lány, csak felnőtt közben, és jött, hogy mindent átmozgasson. Vannak szomszédok, meg dokumentumok Nagymama véletlen és mesés megmeneküléséről, és egy Londoni ajándék, ahol Anya élőben találkozhat Bartók zenékkel, és egy véletlen, sorsfordító meglepetéssel. Olyan emberek életéről igyekszem beszámolni, jeleket adni, akik véletlenül, elrendeltetés szerűen kerültek össze, vagy kezdetektől fogva együtt vannak – és már nem beszélnek egymással. Ismétlődő drámáikat ügyes mesékkel, rozzant tőmondatok iróniájával oldják. Az életük varázsdoboz, minden nyitás külön mese az automata szeretésről, amihez már nem kellenek szavak. A szeretet és a hazugság nem egymást kizáró dolgok. Hazudunk magunknak meg annak, akit szeretünk, hogy szerethessük, de létszerűen nem tudunk hazugságban élni. A világ nem bírja az igazmondást, kényszerít minket a kicsit sem kegyes hazugságokra.

Hogyan próbáltad mindezt megmutatni?

Nem gondoltam klasszikus történetmesélésre. Úgy látom, hogy az elklippesedett, egyperces figyelmű világban célravezetőbb, ha a nézői kreativitásra építve nem kerek történetben fogalmazok. A mozit szeretők igényesebb része visszatér az aktív filmnézéshez.

Gondolkodni szeret a látottakon, nem csak hagyja hátradőlve, hogy a kukoricaropogás zaja az agyában elnyomja a zenét. A moziélményt mára az a két-három képsor jelenti, amire sok idő elteltével véletlenül még emlékszünk egy filmből. Megpróbáltam a 7KV-ben a történéseket meghatározó jelenetekre fókuszálni. Passzázsok nélkül. Már az első végiggondoláskor úgy tűnt, hogy nem lesz lineáris a történet - mint ahogy egyikünk sem él lineáris történetben. Megpróbáltam a jellemző esemény-szilánkokat összegyűjteni, és nem eleje-vége-közepe történetben gondolkozni. A kiemelt pillanatokat terveztem – összenézés, érintés, csönd szinten – jelenetté alakítani. Az igazi történet a tekintetekben van. Ezeket tudja majd összerakni a néző – és ennek nem feltétlenül a moziban kell megtörténnie. A képsor előírta a töredezett formát, megjelölte a zenei helyeket. Kiderült, hogy két jó zene közötti gondolkodási idő többet ér, mint még egy magyarázó jelenet.

Ezért van szükség az idézetekre, köztük a zeneiekre?

Szeretem az idézeteket. „…jól jegyezd meg, fiacskám, hogy az élet, ha kicsit is jól jön ki a lépés, annyira, de annyira gyönyörű…” (Hrabal)

A kép, zene, olvasmány, amin felnőttünk, mindig biztos pontot, pillért jelent. Hozzá lehet bújni. Képi látásmódunk, hallásunk meghatározó pillérjei vannak a macskakörmök között, ezek hivatkozási pontjaink. Szeretem azt a dramaturgiát, ahol a kapcsolatfelvétel olyan, mint egy sima asztali beszélgetés, lehet beleszólni, kitérőt tenni, el lehet kalandozni benne. A részletekben. A zene nem háttéranyag, hanem a film alapja, inspirációs felülete. Azok az emberek, aki össze vannak kapaszkodva egy viszonylag szűk élettérben, és magukban mindig dudorásznak egy megöröklött és kinőtt lakásban, ismerik a falon túli zenéket. Ezek áthallatszódnak, hangi hordozói az ott élők történeteinek. Nálam egy hangversenyen Bartók zenéje robbantotta be a rövid epizódok füzérét mint formát – az után a Concerto után már nem tudtam másképp gondolni erre a filmre. Ez a kihagyásos közlési forma, ami tapasztalatom szerint kedvezően hat a képi elbeszélés nehézségeinek áthidalására, már régen foglalkoztatott. Először Bartók ijesztően ellenállt annak, hogy filmzene legyen. Kezdetben csak motívumokat mertünk használni, aztán dolgozta képhez a lényeget alázatos bravúrral Selmeczi György.

Évek óta tanítasz. Hat-e Rád a diákokkal folytatott munka?

Sokat köszönhetek az egyetemi munkának. Tanultam a diákjaimtól, mikor kilométeres gyakorlataikban a kis csillanásokat próbáltam meglátni, felfedezni és fejleszteni a bennük lévő filmet. Ez nézőként elragadtatott az esetek legnagyobb részében. Úgy nem lehet progresszívnek maradni, hogy tapasztalatokra hivatkozva csak dumálsz. Komoly szerepük van a hallgatóimnak abban, hogy végül forgatásra szántam magam. Szerettem volna őket gyakorlati munkában is indítani, szakmailag helyzetbe hozni.

Így lett Táborosi András az operatőr.

Egyszer csak komolyan kezdtem munkatársként figyelni az osztályt, aztán rájöttem, őt már elejétől fogva így nézem – szóval igen, így lett. Mint tudjuk, igaziból nincsenek is véletlenek. „Gyakran azért tekintünk egy eseményt véletlennek – pontosabban véletlenszerűnek –, mert nem vagyunk képesek elegendő mennyiségű információt gyűjteni az esemény kimenetének megjóslásához.”

Családtörténetet látunk – ahogy valamennyi munkádban családi körben vagyunk. Miért fontos számodra ennyire a család?

Nem találtak ki jobbat. A történelem, a napi történetek, a lelki támaszhiány nem engedik ezt a létformát megszűnni. A 7KV-ben nem arról van szó, hogy felbomlik ez a fajta közösség, hanem azt vizsgáljuk, hogy mi lesz a szeretettel. Nagy a veszkelődés ezzel, mikor három ember él egy családban nem túl sok lépéslehetőséggel.

A családtörténetek tere, a labirintusszerű lakás ugyancsak fontos szereplője a filmnek.

Fontos a lét egyterűsége. Az egyidejűség, ahogy áthallunk egymáshoz, belátunk egymás kádjába, meséibe. A rövid távok megtétele hosszú idők alatt érdekelt. Kimenni és bejönni egy lakáson belül, hallgatni, ugyanott folytatni a beszélgetést, ahol napokkal ezelőtt elkezdődött – egy olyan világban, ahol keveredik minden mindennel. Ahol nagyjából minden ott van, ami kell, de semminek nincs vagy nem az a helye, ahol van. Olyan hely, ahol vannak történetek, de soha nem fejeződnek be. Soha ki nem dobott bútorok alkotta sarkok, zugok. Kell, hogy legyen sziget, ahol vagy, különben nem is élsz, de ezeknek a szigeteknek az összekötése nagyon nehéz tud lenni.

A jelen ugyanakkor értelmezhetetlen a múlt nélkül. Epizódként, időkapszulaként a történelem is beépül a családi tablóba.

Természetesen nem maradhatnak ki a tablók, a képregény egy család életéből. A fényképek megfejtése a gyerekek számítógépén szabad utat enged a képzeletnek. Találtunk olyan filmdokumentumot, ami a családi legendák bizonyítékaként akart benne lenni a filmben. Az 1944-ben forgatott menettől a járókelők elfordítják a fejüket. Egy kor, amiben az emberek nem ismerik a barátság, a szolidaritás, az empátia kifejezések tartalmát – történelem mesélésében nehéz az igazmondás.

Igen sűrű szövésű anyagot látunk jelennel, múlttal, sok apró epizóddal. Mi teremti meg a koherenciát, mi hozza létre a film egységes világát?

Rávágom, hogy a kép, a zene. És hozzáteszem, nem biztos, hogy mindig rögtön kell tudni, melyik kép miről szól. Sokszor van úgy, hogy egy mondatnál az épp olvasott könyvet falhoz vágjuk. Aztán valahogyan a kötet előkerül, és kezdjük újraolvasni. Az idő nem old meg semmit, de hogy valami érdemes volt a figyelemre vagy sem, azt mégis mindig az idő mondja meg. A konvencionális történetmesélést egy családi életforma bemutatásakor nem találtam elég érdekesnek.

Ez az elhallgatás kora. Vagy ideje. Az emberek közötti kommunikáció nem csak szavakból áll, két ember között a legemberibb kapcsolat a csönd. Tétován nem lehet elmesélni egy történetet, a tétovaság nem műfaj. A család mára nem konfirmált közösséggé vált. És a nem konfirmált létben gyakran kérdezzük meg Istent, mi a terve velünk, miért csinálja ezt velünk. Egy ilyen kérdést hangosan csak ironikus módon lehet feltenni, de a felvetés akkor is drámai. Az irónia a legtágasabb foglalata annak a fajta életnek, amit e film szerint nem irányít más, mint a véletlen.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2020/11 42-44. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14704

Cikk értékelése:

szavazat: 0 átlag: -