KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/július
KRÓNIKA
• N. N.: Szerzőink figyelmébe A gép lelke
• Csantavéri Júlia: Giuseppe De Santis
HORROR
• Takács Ferenc: Százéves a halhatatlan Centenárium
• Stoker Bram: Drakula vendége
• Farkas Jenő: Iliescu kis Drakulája
• N. N.: Drakula-mozi
MEDIAWAVE
• Csejdy András: Hrabali diszkont Mediawave 97
• Dárdai Zsuzsa: Golfpálya-felkelés Beszélgetés Alanis Obomsawinnal
• Schubert Gusztáv: Lassú tűzön Awara leves
• Báron György: A csíkos ügynök Leptinotarsa
• Csejdy András: Műfajunk: Kortárs giccs Beszélgetés Búzás Mihállyal és Szolnoki Józseffel

• Schubert Gusztáv: A Bastille falfirkái Roland Topor
• Bikácsy Gergely: Malackodás a budoárban Sade márki mozija
MAGYAR FILM
• Sós B. Péter: Önkorlátozás Nincs cenzúra
• Sós B. Péter: Magyar filmjogok: áttekinthetetlen helyzet

• D. Tóth Béla: Miért nem tüntették ki a magyarok Korda Sándort?
• Kelecsényi László: Vágóerkölcsök Szinkronbűnök
KRITIKA
• Turcsányi Sándor: Rá csaj még nem volt ilyen hatással Suttogás
• Nádori Péter: Ostoba barmok Beavis és Butt-head lenyomja Amerikát
• Fábry Sándor: Mindenki másképp csinálja Káma Szútra
FILMZENE
• Fáy Miklós: A nemzeti érzületről
LÁTTUK MÉG
• Hideg János: Nyomul a banda
• Csejdy András: Az Angyal
• Tamás Amaryllis: A nyerő
• Ardai Zoltán: Az Árnyék-összeesküvés
• Vidovszky György: Gyilkos a házban
• Turcsányi Sándor: Légörvény
• Csordás Lajos: Nyerő páros
• Kosztolni Ildikó: Dzsungelből dzsungelbe
• Harmat György: Halálos terápia
INTERNET
• Nyírő András: Agymosakodás

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Beavis és Butt-head lenyomja Amerikát

Ostoba barmok

Nádori Péter

A Beavis és Butt-head, a Music Television két eszement rajzfigurája divatot teremtett. A hülyeség már nem fáj.

 

Hö. Hö. Hö.

Ezt akarjátok hallani? A kilencvenes évek a nagyon hülyék évtizede.

Pontosabban két nagyon hülye pasas évtizede, még akkor is, ha a bugyutaság kereskedelmi és társadalomértelmezési apoteózisa, a Forrest Gump magányos volt a maga bugyutaságában. Gump egy ellenpélda, csak részben illeszkedik a nemzetközi stupiditás fősodrába: Gump hivatásos értelmi fogyatékos, s tipológiailag a hülyéknek ahhoz a csoportjához tartozik, mely csoport kiment a divatból. Gump a felvilágosodás vademberének paradox utóélete, egy tiszta, ártatlan, naiv lény, aki nem érti ugyan, hogy mi történik körülötte, de bizonyos speciális képességek, anyukája közhelytanácsai, a jószerencse meg a szeretet segítségével is érvényesül, sőt, boldog is bír lenni. Gump az ő megalkotói számára pontosan az ellenkező célt szolgálja, mint amit annak idején a vadember, aki rácsodálkozott a fehér ember civilizációjának beépített nonszenszeire: a főszereplésével készült film azt verte bele a néző agyába, hogy tényleg, minden rendben, az Amerikai Egyesült Államokban a jó lelkek elnyerik jutalmukat.

A ma divatos többi hülyék Gumppal s még inkább a Gump által kifordított hagyománnyal ellentétben nem naiv hülyék, hanem infantilisek és önzők. Nem azért nem ismerik ki magukat a világban, mert a világ irracionális és kiismerhetetlen, hanem azért, mert nem is érdekli őket semmi, ami nincsen saját magukkal a legszorosabb kapcsolatban. Wayne világa, Dumb és Dumber, Beavis és Butt-head, 2 Stupid Dogs. Wayne és a hülye haverja, a Saturday Night Live szkeccséből mozisztárrá lett két metálrajongó kamasz: ők ki akarják fejezni magukat, híresek akarnak lenni, van lelki életük és a garázsból sugárzott tévéműsoruk. Dumb és Dumber is akar valamit, konkrétan meggazdagodni, viszont ők azok, akiknek már nem lehet drukkolni, nem lehet együtt érezni velük, olyan ostobák és – ez a lényeg – rosszindulatúak, még egymással is.

Mike Judge, Beavis és Butt-head megalkotója, hangja, a két idiótáról szóló egész estés rajzfilm írója és rendezője azt nyilatkozta, hogy a filmet olyanra szerette volna csinálni, amilyenek a kétbalkezes hülyékről szóló klasszikus vígjátékok, a Fogd a pénzt és fuss! meg A rózsaszín párduc kalandjai voltak; a terv azonban nem sikerülhetett, hiszen az ő két figurája alapvetően különbözik Woody Allenétől és Peter Sellersétől – és nem azért, mert rajzolva vannak. Ez a két gyerek úgy hülye, hogy buta, gonosz és rettentő módon szűklátókörű. Ez a két gyerek tényleg nem akar semmit, csak tévét nézni, távlati célként pedig kefélni fejenként egyet.

A filmbeli alapkonfliktus éppen ez: a két hülyének ellopják a tévéjét, s miközben pótolni igyekeznek a társadalmi és kulturális életükben ily módon keletkezett hatalmas űrt, egy alvilági figura felbérli őket, hogy „csinálják meg” a volt feleségét. Beavis és Butt-head, akiknek mindenről az jut az eszükbe, természetesen félreértik az üzleti ajánlatot és megörülnek: pénzhez jutnak (vehetnek tévét) s egyúttal végre nőhöz is. Ettől fogva aztán valóban úgy söpörnek végig Amerikán – nyomukban a pacák, aki felbérelte őket, nyomukban az ex-nej, nyomukban az FBI –, mint Pierre Richard Párizson, ahová lépnek, ott fű nem terem. A hatás mégsem ugyanaz. Az ilyesfajta üldözős-menekülős-csetlős-botlós vígjátékokban az üldöző gyakorta éppen olyan hülye, mint az üldözött, mégis ellentétei egymásnak. A menekülő Pierre Richard azért olyan mulatságos, mert naivitása (és a két bal keze) képtelenné teszi, hogy bármilyen szituációban úgy viselkedjen, ahogyan elvárják tőle. A nyomában lihegő mániákus főfelügyelőnek más a problémája: ő éppenséggel az általános társadalmi hülyeség esszenciája. Ahogyan Beavis és Butt-head is. Az egész sztoriban alig akad valaki, aki észrevenné, felismerné, hogy a két fiatalember mekkora ökör; nem is vehetik észre, hiszen maguk is azok. Átverni is csak az ex-feleség, a Dallas nevezetű kalandornő próbálja őket (talán a hormonok súgnak neki), a többi szereplőnek fel sem tűnik, hogy Amerika két legveszedelmesebb bűnözője valójában két végtelenül idióta, rövidnadrágos kamaszfiú. A Beavis és Butt-head lenyomja Amerikát nem vígjáték (mint a Fogd a pénzt...! vagy a Magas szőke férfi...), nem is agyatlan bohózat (mint a Wayne világa vagy a Dumb és Dumber), hanem szatíra. Beavisben és Butt-headben semmi rokonszenves nincsen, ahogyan mondani szokás: velük nem lehet nevetni, legfeljebb röhögni rajtuk.

Mike Judge filmje tele van pontos és jól előadott szatirikus megfigyelésekkel, s egyes pillanataiban – leginkább akkor, amikor Beavis telezabálja magát gyorsítótablettákkal és pólóját a fejére húzva harmadik világbeli párt- és állami vezetőkkel diskurál a Fehér Házban – valódi komikus zsenialitást érezni benne. A mellékszereplők mindannyian típuskarikatúrák: az alkoholista bűnöző, a démonikus Dallas, a régi idők rendje és nyugalma után vágyakozó atlétatrikós, lakókocsis papa és terrorizált felesége, a tablettákon és álomvilágban élő nagyi, a vérivó szövetségi ügynök, a perverz iskolaigazgató, a két bunkó és lepusztult egykori Mötley Crüe-technikus (akik mellesleg a fiúk sosem ismert apukái, csak erre senki nem jön rá a négyes harmonikus, hatalmas fingással végződő sivatagi találkozásakor), végül pedig Bill Clinton, az Amerikai Egyesült Államok elnöke. A film, bár a sztori néha csak lassacskán csordogál, a modern hülyegyerek-műfaj klasszikusaihoz képest kifejezetten szórakoztató, s az alkotóknak sikerült úgy filmre alkalmazniuk a tévésorozat hangsúlyosan primitív rajzolt világát, hogy a vászon ne tűnjön üresnek és színtelennek egy pillanatra sem.

 

*

 

Az emlékezés ködébe vesző régi szép időkben, amikor még magyarok százezrei élvezhették az MTV Europe műsorát, a civilizált világban érvényesülő trendek iránt fogékony hazai fiatalok és középkorúak körében rendkívül elterjedt dolog volt azt mondani: „Hö. Höhö. Hö.” Meg azt, hogy: „Cool.” Meg azt is, hogy: „This sucks.” Mondhatni, divat volt Beavisnek és Butt-headnek lenni, férfibarátságok szilárdultak meg egy életre, ha sikerült elosztani a szerepeket, „Shut up, Beavis!” – mondogattuk egymásnak viccesen. A két rajzfilmfigurából kultusz lett, példakép, vonatkoztatási pont, persze nem csak minálunk.

Ez az érdekes ebben a szatírában. Hogy nem sokan veszik annak. A két hülyegyerek mitológiája másképp működik. Önironikusan, röhögcsélve, de azonosulunk ezzel a két ostoba barommal, pedig nem lehetne. Így vált a kilencvenes évek a nagyon hülyék évtizedévé.

Önismeret, vonhatja meg a vállát bárki.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/07 52-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1495