KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/november
KRÓNIKA
• Durst György: Filmvilág alapítvány az első filmért

• Geréb Anna: Tbiliszi találkozás Szergej Paradzsanov
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: A bonsai visszavág Velence
TITANIC
• Csejdy András: Tat a mélyben Titanic fesztivál
• Déri Zsolt: A jéghegy csúcsa Norvég hullám

• Földényi F. László: A lehetetlen prófétája Hullámtörés
• Rózsavölgyi Adél: Európa elrablása A bűn mélysége
• Mátyás Péter: Az ördög ifjúkora Ken Russell
• N. N.: Válogatott filmográfia Ken Russell
• Takács Ferenc: Valóság Filmstúdió A beatgeneráció
• Gazdag Gyula: Egy költő a Lower East Side-on
• Eörsi István: Egy költő a Lower East Side-on
KRITIKA
• Bori Erzsébet: A túlélésről Az én kis nővérem
• Ardai Zoltán: Ingertréning Út a pokolba
LÁTTUK MÉG
• Csejdy András: Baráti kör
• Hungler Tímea: Peacemaker
• Barotányi Zoltán: Kapcsolat
• Harmat György: Törjön ki a frász!
• Mockler János: Manhattanre leszáll az éj
• Turcsányi Sándor: Bean
• Bori Erzsébet: Fújhatjuk!
• Tamás Amaryllis: Tűz a mélyben
INTERNET
• Nyírő András: A fiúk a MIR-en
FILMZENE
• Fáy Miklós: Beledöglünk a szépségbe Pillangókisasszony
POSTA
• Dobos László: Sára Sándor Vád című filmjéről
• Szilágyi Ákos: A vád tanúja

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A beatgeneráció

Valóság Filmstúdió

Takács Ferenc

A beatköltészet kevesebb nyomot hagyott a filmen, mint a film a beatköltészeten. A hatvanas évek filmművészete mégis értelmezhetetlen az „üvöltés” nélkül.

 

Némi remegéssel a kezemben pötyögtetem ki a klaviatúrán a számot: ezeknek a soroknak az eredetije negyvenegy évvel ezelőtt jelent meg, s annak is harmincegy éve már, hogy Orbán Ottó jóvoltából magyarul is elolvashattuk Allen Ginsbergtől az Üvöltést, a beat-nemzedék / mozgalom / életérzés / irodalom / kultúra kiáltvány-versét. Azaz a szokásos számítás szerint két nemzedéknyi idő múltán révedek viszsza valamire, s próbálom ifjúkorom ősködéből, valahonnan a hatvanas évekből visszaidézni az első találkozás élményét, a Hírt, amely először mendemondák, innen-onnan a magyar kulturális sajtóba beszivárgó tény- és legendatörmelékek, TIT-előadások és hasonlók csatornáin terjedt, majd a nevezetes Európa-kiadvánnyal, az Üvöltés-antológiával (evvel az 1966-os legendával) kinek-kinek ízlése és temperamentuma szerint kritikusa tanulmányozhatóvá és/vagy áhítatosan befogadhatóvá tárgyiasult. Nagyjából ekkor, nagyjából ez volt a kezdet, legalábbis Magyarországon.

Emlékezésre és visszarévedésre viszont a vég késztet, a szónak szomorúan szó szerinti értelmében: idén ment el Allen Ginsberg (hetvenegy évesen) és William S. Burroughs (nyolcvanhárom évesen). Igazából ők jelentették a kezdetet: a zsidó kispolgári-értelmiségi létből menekülő költő-palánta és a vagyonos déli WASP-családból és életformából ekkor már kizüllött narkós (félig bűnöző, vagy tán egészen az) találkozása, még valamikor a második világháború után. Ez volt a döntő pillanat, s kettőjük együttese lett aztán az a mag, amely köré kicsapódhatott a Mozgalom. És persze ott volt a harmadik is: Jack Kerouac (aki 1969 óta halott). 1953-ban különös ponyvakiadványként, álnéven megjelent Burroughstól A narkós, 1956-ban Ferlinghetti – aki néhány évvel korábban City Lights néven könyvesboltot nyitott San Franciscóban – kihozta az Üvöltés és más költemények című Ginsberg-kötetet, 1957-ben napvilágot látott Kerouac regénye, az Úton (újabb szent legenda). A szerzők ekkor már a „Beat Generation” nevet viselték; a névadó Kerouac volt.

Mi volt ez az egész? Részben irodalmi áramlat, amelynek alapjellegzetessége, hogy fellázadt az irodalom ellen. Olyan modern költészet és próza, amely a század első évtizedeinek nagymodernizmusában éppen azt érezte fojtogatóan terméketlennek, amely ilyen vagy olyan fokon és formában ugyan, de egyaránt lényegi jegye Yeats és Joyce, Eliot és Pound, Proust és Thomas Mann működésének és művének. Ez pedig a modernista Mű hieratikus-főpapi felfogása: az Élettől elcsikart és az Élettel dacosan szembeszegezett Műalkotás, amely látszólagos bonyolultsága, sőt érthetetlensége ellenére világos rendet és értelmet kényszerít rá századunk káoszára, s persze teszi mindezt azon az áron, hogy maradandósága hidegség és halál. A beatek élő irodalmat, életes irodalmat akartak, olyan irodalmat, amely élhető, olyan életet, amely maga is költészet. Köptek tehát a formára, a kivitelezésre: a spontaneitás, a rögtönzés, a közvetlen önkifejezés módszereit (módszertelenségét) gyakorolták versben és prózában, a tünékenység és nyomtalanság „esztétikája” volt rejtett eszményük. A „megcsinált”, „kész” művészetre gyanakodva néztek: Burroughs egyik leglidércnyomásosabb látomása a Valóság Filmstúdió volt, a Művészet telephelye, ahol gonosz, manipulatív erők az Eletet gyártják le számukra.

Azaz nem csupán irodalmi áramlat, hanem kulturális mozgalom is voltak, az irodalom legalább annyira életforma volt számukra, mint amennyire alkotó művészi tevékenység. Mint ahogy ettől elválaszthatatlanul, s ennek fordítottjaként életük volt az igazi művészet, pontosabban a folyamatos műalkotás, huszonnégy órás művészi működés. Ebben persze egy régi-modern hagyomány örökösei voltak: ők is valóra akarták váltani a költészetet, mint Hölderlin, egy földrész lélegzete volt számukra a költemény, mint Whitman számára, s nem csupán írni akartak a felszabadult képzeletről, a végtelenre tágult tudatról, hanem élni is akarták ennek a képzeletnek és ennek a tudatnak az életét, akárcsak William Blake, a látnok, (vagy a mindenkori szimbolista, dadaista, szürrealista, etc.) Bohémig mindenkori tagjai (ideértve természetesen öreg példaképüket, Henry Millert is).

Szokványos esztétikai-kritikai szempontból irodalmi munkásságuk éppen vállalkozásuk rokonszenves hősiessége következtében nehezen megítélhető (sokak szerint egyenesen értékelhetetlen): a tudatosan művelt mulandóság könnyűnek találtatik a maradandóság szempontjainak mérlegén, az életes formátlanságban hiába keresi a művészi arányokat (akár igen bizarrul aránytalan arányokat) a szakavatott elemző, a vers, amely elválaszthatatlan elhangzásától, az őt szavaló személytől, a befogadó közönségtől és a befogadás alkalmától, a mű, amely közvetlen és gyakorlati hatásában merül ki, esendővé, sebezhetővé, súlytalanná és tartalmatlanná lesz a nyomtatott lapon, „szakszerű” olvasatában, esztétikailag mérlegelt állapotában. (Voltak, akik számára mindez felhívást jelentett a posztmodern keringőre: a beat-irodalom nem „irodalom”, hanem performansz, koncept, akció, happening, illetve ezek analógiájával magyarázandó és indoklandó. Kevesen tudják, hogy milyen régen lezajlott már az első ilyen értelmezési manőver a beatek kapcsán: Leslie Fiedler, az amerikai kritika és irodalomtörténet fenegyereke 1965-ös (!) „Új mutánsok” című cikkében posztmodernistázta le először a „pop prózaírókat”, közöttük William S. Burroughst.)

S aztán – harmadikként, de az előbbi kettővel megintcsak egybegubancolva – politika is volt, amit képviseltek, pontosabban: működésüknek részben politikai tartalma, részben politikai hatása is volt. Lázadás volt beatnek lenni, általános „ellenesség”, a konformizmus minden formája, a társadalom betagolási próbálkozásai elleni folytonos tiltakozás, ezek demonstratív leleplezése. A hatvanas években jöttek a hippik, ellenkultúrájuk a beatek Bohémiáját tette tömegjelenséggé egy időre, mint ahogy a vietnami háború elleni békemozgalomnak és a diákforradalomnak is az ő lázadásuk üzent az évtized végén, a hetvenes évek elején. Egy közülük, Allen Ginsberg személyesen is csatlakozott mindehhez: békeátkokat szórt a tüntető menet élén a Pentagonra, a költészet mágikus erejével próbálta jelképesen megsemmisíteni a katonai-ipari komplexust és az Egyesült Államok hadpolitikai gépezetét; járta a világot, felolvasott, bibliai próféta módjára terelte híveit a teljesebb élet: a felszabadult lélek és érzés, test és érzékelés utópiája felé; átmerészkedett a vasfüggönyön, 1968 Prágájában az egyetemisták pünkösdi Bolondkirálynak választották, s jó évtizeddel később Budapesten a Bölcsészkar Tanácstermében is összetört néhány szék és asztal az egymás nyakában ülő, Ginsberg kántálását-bömbölését hallgató egybegyűltek alatt.

Hol vannak a beatek? Múlt időben írtam róluk, hiszen igazából nincsenek már sehol. Hiába lázadtak és térítettek, a világot ők sem váltották meg, s amit megcsináltak, jórészt eltűnt velük együtt, irodalmi termékeikből csupán kevés tudott átbújni az esztétika tűjének a fokán.

De rosszul mondom. Igazából ott vannak mindenütt; amit jelentettek, az ma is ugyanazt jelenti, s ezután is ugyanazt jelenti majd. Legalábbis nekünk vagy (szerényebben? szerénytelenebbül?) nekem: az a kántálás, az a bömbölés az én fülemből nem megy ki már soha.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/11 41-43. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1687