KritikaEgy tél az Isten háta mögöttValahol Kelet-EurópábanBáron György
Hegyi mese a metaforikus Kelet-Európáról, ahol már a heti betevő film sem érkezik meg a központból.
Can Togay filmjének helyszínéről nem tudható meg több annál, mint amit a cím elmond: elzárt kis hegyi falu valahol Kelet-Európában. Gyanakodhatunk Szlovákiára, Szerbiára, Horvátországra, a falubeliek nevei románul is lehetnek, a feliratok mintha valamelyik szláv nyelven íródtak volna. Csak annyi biztos, hogy a környéken járunk, a szomszédságban, egyedül talán Magyarország zárható ki, az idegen hangzású nevek miatt, meg azért, mert itt a hegyek sem oly magasak, mint azok a szélfútta havasok a filmbéli képeken. Bizonytalan a kor is: a tárgyak, autók, ruhák egyszerre idézik az ötvenes, a hatvanas és a hetvenes éveket. Ez eleinte kifejezetten zavaró; nem mintha mindig tudnunk kellene, hol járunk – kit érdekel, merre fekszik Marienbad –, ám e történet realista mesének indul, lehetne akár valódi helyszíne is.
A hegyi faluban a Cinema Paradiso filmbolond kisfiúja tűnik elénk. A helyi kispiszkos hetente vetíti az új filmeket, melyeket motoros futár szállít a központból. Ezek a mozgóképek egy távoli világ csábító üzenetét hordozzák. Hősünk a filmeknek és a filmekért él, képzeletében a celluloid történetek álomvilága keveredik a valódival, s lesz játékai tárgyává. Szép mese ez, ha nem is túl eredeti, s Togay gördülékenyen mesél. Ez nem kis erény manapság, amikor ifjú filmeseinknek nem a történetmondás az erősségük. Pereg, pereg a téli rege, megismerkedünk a falu népével, erőteljesek a figurák (értve ez alatt: köréjük múlt, történet képzelhető), életteliek a helyszínek, breughelien ragyogóak a havas tájképek. A történet vége sejthető, s nem is csalódunk: a filmrendezésről álmodozó fiú elhagyja a falut, nekivág Amerikának, hogy megvalósítsa álmait. Nem csak a nyitány, a zárókóda is a Cinema Paradisóból ismerős. A történet annyiban különbözik csak a Tornatoréétól, hogy ebben nem a mozi ég le, hanem a filmfutár szenved halálos balesetet. Az elzárt faluba nem érkezik több film, így ifjú hősünk ragasztgatja össze a megmaradt celluloidtekercseket, a töredékekből újabb és újabb történeteket formálva, melyeket saját szövegével ad elő a helyi moziban, a falubéliek nagy gyönyörűségére. Aztán beúszik a csöndes tájképbe egy szerelmi dráma: a nagyerejű favágó viszonzatlan vonzalma az örömtelen házasságban élő kocsmárosné iránt. Togay ezt is elegánsan, visszafogottan vezeti elő, egészen a szerelmi bánatában megnémult favágó filmvégi haláláig. A film meg is volna hát, nem mellbevágóan eredeti, ám finom ízlésű és szolidan kellemes, vagyis oly érdemekkel bír, melyek feltűnően hiányoznak a mai magyar mozgóképekből.
Ám Togayt igazából egy másik történet érdekli, s nem az a semmi kis mese, amit oly szívderítőn elregél. Ő nagyívű politikai parabolát kíván vászonra álmodni a kelet-európai népek nyomorúságáról, alávetettségéről és felszabadulásáról, általánosságban és jelképesen. A szüzsé egy ponton elkanyarodik az eredeti sínpárról, sokértelművé és metaforikussá lesz, a falusi történet kisrealizmusa groteszkkel átszínezett szürrealizmusba fordul. Togay oly hangra vált át, amely gyökeresen ellentétes azzal a szelíd tónussal, amelyben a történet elkezdődött, s amely a rendező saját hangja lehetne, ha nem kevesellné, s nem akarna görcsösen többet: mondanivalót mindenáron, csupa nagybetűvel.
Innen, a film derekától válik érthetővé, miért regéli el a kisfiú történetét oly fátyolos, fakó hangon, miért érezzük másodlagosnak a filmbolond kis főhős és a reménytelen szerelmespár meséjét. Mert ez csak talapzat, ugródeszka volna egy másik filmhez, mely egyszerre idézi Gothár A részlegét, s még erősebben Marczewski Menekülés a Szabadság moziból című politikai paraboláját. Vagyis metaforikus mesével volna dolgunk, amelyben minden történés mögött rejtett, másodlagos jelentés, megfejtendő üzenet búvik meg. Itt van mindjárt a titokzatos központ, ahonnan időről-időre különös utasítások érkeznek a falu vezetőjéhez. Ez a tanácselnök-szerű figura – Kovács Lajos erőteljes alakításában – egyszerre hólyag főhivatalnok és az elnyomó apparátus helyi erője, a falu spiclije, akinek jelenlétében nem tanácsos a rendszert, az ellátást, a bor minőségét vagy az időjárást szapulni. Togay filmjében a mozi válik a lázadás terepévé: az emberek abba még beletörődnek, hogy elvették a szabadságukat és a kenyerüket, ám abba nem, hogy elvették az álmaikat. Talán nem is oly megveszekedetten felhőjáró idea ez abban a régióban, ahol a forradalmak lángját többször is forró hangulatú színielőadások lobbantották magasra, s ahol ugyanannyi demonstráció zajlott már a kedvenc fociklubért és a nemzeti tizenegyért, mint a szabadságért és a demokráciáért. (A Régi idők focija fináléjában például mily szépen, elegánsan pendült meg ez a hang...) Ám a politikai példázatoknak, parabola-történeteknek szigorú törvényeik vannak, amelyek nem illeszthetők egy érzelmes kisrealista mese közepébe: a történések másik értelmezési síkra tolódnak át. A parabola: forma, s Togay nem dolgozza ki ezt a zárt formát, pusztán elnagyoltan jelzi. Váratlanul zuhanunk a jelképek világába. Az elzárt faluban a centrumtól leszakadt Ká-Európát kell látnunk, a tanácselnökben a báb-diktátort, a távoli központban bizonnyal Moszkvát, de legalábbis a Központi Bizottságot; a vágyaikat a fűtetlen moziteremben felpanaszoló falubeliekben a térség népeit, kikre rávirrad-ráomlik a nem várt szabadság.
A film derekán kilépünk hát a finom ecsetvonásokkal felrajzolt kis faluból, s egy metaforikus, általános Kelet-Európában találjuk magunkat, az Isten háta mögött, nem a szó földrajzi, hanem történetfilozófiai értelmében. Az elzártság immár nem a magas hegyeket jelenti, az áthatolhatatlan hóréteget, a közösség telenkénti bezárkózottságát, hanem a perifériát: a távolságot a Központtól, ahonnan a történéseket irányítják, s a világ centrumától, melynek lüktető moraja a periféria Központjáig sem ér el. E másik filmben a tanácselnök-polgármester finomkodó, úrhatnám felesége – Básti Juli emlékezetes alakításában – operaáriákat dalolva vonul végig elegáns boában a behavazott falusi utcán, a lakosok fellázadnak a film nélkül maradt moziban, s az álmaikat kezdik számon kérni vezetőiken. A helyi hatalom megbukik, mert nincs többé filmvetítés, a Központ meg hallgat, nem segít. Mint később, hóolvadáskor kiderül, azért, mert az elzárt faluban ugyanaz történt, ami a Központban: megdőlt a rendszer. „Nincs többé Központ” – adják izgatottan tovább a falubeliek a hírt, s ebből arra következtethetünk, a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján járunk, a létező szocializmus összeomlásának bársonyos hónapjaiban. Az időn és téren kívül játszódó történet váratlanul visszakanyarodik a történelmi időbe. A hatalom bukása a filmben nem más, mint a hatalom (valóságos) bukásának jelképe, s zavarunkat tovább fokozza, hogy míg az első rész realista meséjének nem volt behatárolható történelmi ideje, addig a nem valóságos, metaforikus második történet valós történelmi eseményekre utal vissza. Hasonló zavart jelez a narráció zökkenése is. Az elbeszélő személy kérdése (ki mondja, hogyan és miért a történetet) az epikus narrációjú filmeknél mindig problematikus. Togay ezt azzal oldja meg, hogy az egyik gyerekhős a film narrátora, az ő elbeszéléséből-visszaemlékezéséből bomlik ki a történet. Ez remekül működik a film első részében, amikor a kisfiú szemszögéből látjuk a falusiak groteszk, bumfordi panoptikumát, a kocsmát, a mozit, az ellenszenves, ügyeskedő kocsmárost (Eperjes Károly megbízhatóan hozza a figurát), a némán epekedő szerelmes favágót (a Vasisten gyermekeiben megismert Jevgenyij Szigyihin játssza kitűnően), a durva házasságba belefáradt szépséges kocsmárosnét (a finom szépségű Florence Pernel halvány alakításában), a fellázadó helybélieket, a gyereksereget. A meseszövés e naivitása jól illeszkedik a film első felének stílusához; az egyes szám első személyű elbeszélés még akkor sem zavaró, amikor olyan epizódok kerülnek elénk, amelyeknél a narrátor kisfiú nyilvánvalóan nem lehetett jelen. Ám később, midőn a tündérmese szürreális vízióvá alakul át, a gyermeki szemszög – mely egyben elbeszélői stílus is – zavaróvá lesz, az elbeszélő figurája a háttérbe szorul, a narráció addigi tiszta logikája összezavarodik.
A film végén visszakanyarodunk a hegyi meséhez. A kocsmárosné – talán a szabadság bűvöletében, ki tudja – megszökik a favágóval. Mire rájuk találnak, a férfi holtan hever egy szakadékban. Véletlenül zuhant volna le? Nehéz feltételezni a hegyeket jól ismerő emberről. Megölte volna magát a hirtelen rátört boldogságban? Vagy az asszony riadt vissza vakmerő tettétől, s lökte kedvesét a mélybe? Az utóbbi két magyarázat dramaturgiailag valószerűtlen: ilyen súlyos eset nem maradhat elvarratlanul, így film nem fejeződhet be, csak elkezdődhet. Ám az első, leginkább elfogadható válasz is oly kevéssé életszerű, hogy kilóg a hóréteg alól a forgatókönyvírói önkény lólába. Togay, ki maga írta a történetet, úgy érezhette, a végét szépen le kell kerekíteni, a szálakat el kell varrni: a hatalom, a szerelmesek és a fiú történetét egyaránt. Ám a filmvégi halál drámai súlya, akár korábban a politikai-történelmi áthallásoké, fölöslegesen lehúzza a csöndesebb hangfekvésben indult a filmet.
Két vagy talán három film is egybefércelődött a két órában, s a rendező, érthetően, egyiket sem tudta kidolgozni: mire igazán belelendült volna, már bútorozhatta is át a szemét és a szellemét, majd a történet végén vissza, ismét. Bizonnyal nem véletlen, hogy Can Togay oly megengedhetetlenül sokat próbált belezsúfolni filmjébe. Ha valaki tíz-tizenkét évente jut játékfilmhez, s a negyvenes évei derekán járva még csak a második filmjét készíti (s ki tudja, mikor a következőt), annak minden munkája görcsös lesz a bizonyítási kényszertől, mindig nagyot akar dobni, mindig az első filmjét forgatja, újra és újra, melynek képsoraiba mindent, amit tíz filmben mondhatna el, belegyömöszöl, erőszakot téve érzékenységén és tehetségén. Togay normális viszonyok között alighanem finom ízlésű kismester volna, tucatnyi könnyű kézzel felrajzolt, kellemes filmmel a háta mögött, s ezek sorában – meglehet – ott lenne, mintegy kicsúszva a könnyű kézből, a fontos mű is. Ám a körülmények rákényszerítik, hogy ne érje be ennyivel, folyvást az eget kérje, mégha közben el is veszíti lába alól a talajt.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 685 átlag: 5.45 |
 |
|
