KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
   1998/július
KRÓNIKA
• Molnár Gál Péter: Frank Sinatra 1915–1998

• Schubert Gusztáv: Saint-Just Godard Utcakő és kamera
• Ludassy Mária: Harminc év után Párizsi tavasz
• Tillmann József A.: Dizájn és forradalom Németország '68-ban
• Hirsch Tibor: Kisgenerációk cifra nyomorúsága Jégvihar
MEDIAWAVE
• Kövesdy Gábor: A magyar ugaron Mediawave
• Csejdy András: Tartós hullám Mediawave
• Csejdy András: Kimodva, kimondatlan Beszélgetés Parti Nagy Lajossal

• Takács Ferenc: A Gonosz keresztútja: vámpír-western Vámpírok
• Pápai Zsolt: Mindenszentek éjszakája John Carpenter rémálmai
• N. N.: John Carpenter
• Varró Attila: X-ekták Idegenek az éjszakában
• Ágfalvi Attila: Don Luis esete Vérnősző Barommal és Éneklő Farkasszukával Buñuel és Kékszakáll
• N. N.: Lynch a Filmvilágban
• Horváth Antal Balázs: Johnnie Farragut történetei David Lynch: Hotelszoba
TELEVÍZÓ
• Gombár Csaba: Képszavazás Választási levelek
• Lengyel László: Képszavazás Választási levelek
FESZTIVÁL
• Báron György: A látás tökéletlensége San Francisco
FILMZENE
• Fáy Miklós: M, mint ember Greenaway és Mozart
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Levélpiszok Ponyvalevél
LÁTTUK MÉG
• Csejdy András: Vérfagyasztó
• Halász Tamás: Életre-halálra
• Harmat György: Palmetto
• Hungler Tímea: Vad vágyak
• Petrányi Viktória: Szegény embert az amish húzza
• Vidovszky György: Balkáni törvények
• Tamás Amaryllis: A család szégyenei

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Ponyvalevél

Levélpiszok

Bori Erzsébet

Pal Sletaune fekete humorú szerelmi groteszkje ott kezdődik, ahol a skandináv dizájn véget ér: Oslo peremén.

 

Óvakodj a postástól! Ezt a tanulságot a moziban szűrtem le egy ártatlan kinézetű, egyszer csengető kézbesítő láttán, aki másfél óra alatt képes feldúlni egy egész külvárost. Ám a postásnak meg vannak számlálva a napjai. A sorsfordító üzenet ma telefonon érkezik, a szerelmes levelet emil juttatja célba, az életmentő pénz a bankszámlára fut be. A levélszekrényben jóformán csak a kifizetendő számlák és a reklámcédulák jelennek meg, a postás megszűnt kulcsfigura lenni, mióta nem fürkészheti ki a titkainkat, és közel az idő, amikor már csak ősrégi filmeken és a hírközlési múzeum vitrinjében, kitömött állapotban, találkozhatunk vele. Ez a norvég film – a magyar keresztségben a kissé idétlen hangzású Ponyvalevél címet kapta – a maga postás hősével talán az utolsó példány.

Annál fényesebb jövőt jósolhatunk azonban a voyeurnek. Hogy mást ne mondjak, e pillanatban még remény sincs arra, hogy a nézőt ki lehessen tiltani a moziból. A kukkolós film klasszikusának tekinthető Hátsó ablakban az volt a különleges, hogy nem pszichopata leselkedik benne, csak egy fotóriporter, akit – még a televízió fénykora előtt – helyhez szögez egy törött láb. James Stewart afféle úri kukkoló, a természetes és ocsmány emberi kíváncsiságot piszkálja fel benne minden bűnök melegágya, az unalom. Meg is bűnhődik érte: az (enyhébb) alapbüntetés, hogy a másik lába is eltörik, a halmazati, hogy végül nőül kell vennie az igyekvő Grace Kellyt. Az ártatlannak induló leselkedés veszélyeiről kevesen tudhattak többet Patricia Highsmith-nél (e hölgy Hitchcock legközelebbi rokona). A Huhog a bagolyChabrol filmesítette meg 1989-ben – hősei, a leső, a lesett, és mindenki más, aki kapcsolatba kerül velük, már nem ússzák meg ilyen olcsón: egy helyes lány, egyáltalán a mások élete iránt tanúsított „természetes” érdeklődésnek grand guignol lesz a vége. Az ártatlanság vélelmét tagadó Highsmith abszurdjának megvan a humora, de az már olyan fekete, hogy alig is kivehető. A Ponyvalevelet író-rendező Pal Sletaune egész jó helyen kapizsgálja a bűn valódi természetét és mechanizmusát – ez már abból is látszik, hogy rendőrt közelébe sem enged a történetének. Eszerint a bűn úgy gyűlik fel, mint a zsebpiszok, önmagukban jelentéktelen, ártalmatlan morzsákból, szemcsékből, foszlányokból, csak akkor vesszük észre, amikor már a mocsokban kotorászunk.

A Roy nevű postást is a dögletes unalom viszi rá a mások szintén unalmas életében és levelei közt való kutakodásra, amely nem lépne túl egyfajta szakmai jellegű érdeklődést, ha egy levélszekrény zárjában felejtett kulcscsomó nem kínálna egyszercsak új távlatokat. A kulcsok – és a róluk készített másolatok – egy fiatal lány lakását nyitják, így mihamar érzelmi motivációk is működésbe lépnek. Ennek a lánynak, Linének ráadásul még valami sötét titka is van, a lehallgatott üzenetrögzítőn egy bizonyos Georg egy nemrégiben közösen elkövetett bűntettre céloz. Úgy adódik, hogy hősünket munkavégzés közben megtámadják; a táska kell nekik, Roy adná is, hogyne adná, ha ki tudna gabalyodni a szí jakból. Az eset egyszerre röhejes és rejtélyes: három homeless a támadó, csontrészegek, de a fosszilis fajtából, alig állnak a lábukon, és csak véletlenül találják el azt, amit célba vesznek. A végeredmény mégis nyolc napon belül gyógyul, plusz egy jutalomkaróra a Cégtől a hősies helytállásért. A kórházban váratlanul felbukkan Line; egy kómában fekvő biztonsági őrt látogat meg, akit egy kerekebb pénzösszeg eltulajdonítása során intéztek el az ismeretlen tettesek.

Roy kis híján lebukik, amikor legközelebb besurran az idegen lakásba; csak úgy menekül, hogy a lány öngyilkosságot követ el, ő pedig egy újabb hőstettet.

A történet jelentőségteljes fordulatai közben zajlik a hétköznapi élet, együtthálás a kartársnővel, kocsmázás a haverokkal, akiknek éppen bejött a sportfogadás. Roy egy kiadósabb ivászat során tesz szert arra a tűzről lepattant hölgyre, ki éltes korát és second hand bájait meghazudtolóan igényes, hajlandó szobára menni, de a lovag háza tája heves tiltakozás vált ki belőle (pedig nem is látta azt a mocskos odút, amely a hős valódi lakásául szolgál). Így kötnek ki végül Line lakásán – a házigazda, tudjuk, kórházban van –, a szőke elégedett, de Roy libidójának nem kedvez a helyszín; a nász elmarad, a hölgyvendég szitkok és fenyegetések kíséretében dúltan távozik – a Georg nevű bűntárs és ügyvezető igazgató névjegyével. Az incidens során előkerül a szekrényből egy zsák pénz; Roy és Georg összefut, majd szét, lassan megérik a helyzet a mozgalmas fináléra. Miközben a postai dolgozók nagyszabású házibulit rendeznek, a többi szereplő – Roy és Line, Georg és a két verőemberrel érkező sértett hölgyvendég a lány lakása előtt tart csúcstalálkozót.

Van itt minden, ami egy bűnfilmhez kell: lopott pénz, súlyos testi sértés, üldözés, gyilkosok és áldozatok. Csakhogy – bár a Ponyvalevél mindent halál komolyra és hót reálisra vesz – a néző önfeledten végigröhögi az egészet. Mégsem kell úgynevezett akcióvígjátéktól tartanunk. Sokkal, de sokkal ritkább műfajjal ülünk szemben: egy – ráadásul hibátlan – groteszkkel. Pal Sletaune fogott egy földhözragadt történetet, és elkezdte megdolgozni. A megmunkálás úgy történt, hogy túlrajzolta, és rendre az abszurd felé tolta el az eseményeket és a figurákat. Így aztán szemernyi lelkifurdalás nélkül hahotázhatunk, miközben a vásznon – klasszikus személytévesztésből kifolyólag – péppé vernek egy ügyvezető igazgatót, majd kilométereken át vonszolják egy kocsi csomagtartóján; ezt még túléli, de végül hulla lesz belőle, és elnyeli egy fekete lyuk a metróalagútban, ahol szemét és kézbesítetlen levelek társaságában alussza álmát.

A Ponyvalevél nem kifejezetten az a film, amivel Európa leveri majd az amerikai kultúrimperializmust, mint a határkarót, és a reprezentatív fesztiválok sem ilyeneknek osztogatják az aranyborjakat. A film költségvetése igencsak alant röpül, az oslói ibusz nem tehetné ki a kirakatba az itt látható városképeket, nélkülöznünk kell az operatőr jutalomjátékát, valamint a címlapért kiáltó sztárokat és a pazar kosztümöket. Van helyette egy jó forgatókönyv, sok ötlet és szellemi muníció. Ez arra volt elég, hogy pár fontos díj képében bekaszálja a kritikusok elismerését, a nézőktől meg az örök hálát a nyolcvan percnyi moziélvezetért.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/07 56-57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3743