KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1991/április
KRÓNIKA
• (X) : Belga filmhét
• N. N.: Filmvilág Alapítvány
• (X) : Filmremekek a szombathelyi főiskolán

• Schubert Gusztáv: A rejtőzködő ördög Sátánmozi
• Popper Péter: Gonoszlélektan Emlékezés régi ördögökre
• Csörögi István: Pokolzene Heavy feeling
FORGATÓKÖNYV
• Grunwalsky Ferenc: E. A. Poe utolsó mondata Eddie nincs többé

• Zsugán István: Valahol Ukrajnában Beszélgetés Bacsó Péterrel
• Takács Ferenc: Aprószentek legendái Henry és June
• Forgách András: Rossz filmek – jelentős álmok
MÉDIA
• Wisinger István: Miért fajulnak el a tények? A valóság és televíziós változatai
• N. N.: Háború az éterben
LÁTTUK MÉG
• Létay Vera: Szétlőtt vasárnap
• Koltai Ágnes: Számokba fojtva
• Bikácsy Gergely: Afodrásznő férje
• Zalán Vince: Végelgyengülés
• Kövesdy Gábor: A Keresztapa III.
• Báron György: Rocky V.
• Tamás Amaryllis: Harry és Sally

• Csörögi István: Filmfax
ELLENFÉNY
• Balassa Péter: Az elpiszkolt logika

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Ellenfény

Az elpiszkolt logika

Balassa Péter

 

Február elején az a szerencsétlen nő, akit háromszor mutatott hosszan, kitartva a televízió 1. híradója (újabb adalék e műsor szakmai színvonalához és lelkiismeretéhez), nos ez az asszony köztudomásúan kidobta két kicsi gyerekét a negyedik emeletről. Az egyik súlyosan, a másik életveszélyesen megsebesült. A híradó riporternői, ketten is, makogva, beszédhibásán, agresszívan, a „tisztesség” fensőbbségével és kéjével készítgették róla és „vele” a riportocskáikat – a szörnyülködő polgárkák épülésére. A két híradós dáma közül az egyik, az újabb, aki hónapok óta másod-harmadnaponként mint műsorvezető azzal idegesíti a nézőt, hogy egyetlen mondatot nem képes baki nélkül végigmondani az anyanyelvén, sőt ilyenkor elviselhetetlen narcizmussal mosolyogva „nézi el” saját magának, amit művel, nos ő az egyik, „csak” súlyosan sérült, de gépekre kapcsolt gyerek orra előtt himbálja (játékosság, erotika) a mikrofonját, háttérben orvossal. (!) Interjúzik. Látni a gyereket, mindent, bizonnyal okulásunkra szolgál a szerencsétlen pára mint eszköz. Az interjú sikerül: a gyerek, arcán páni rémület, örökre nyomot hagyó iszonyat előhírnökeként, néhány alig érthető szavacska után „hogy akkor a mama”, vagy valami ilyesmi – bömbölni kezd, nem bírja tovább (s miért is kéne bírnia?!). A másik gyereket, aki koponyaalapi töréssel fekszik, „humán okokból” nem mutatják a nézőnek. Ezek szerint a „könnyebben sérült” gyerekre ugyanezek a szempontok nem vonatkoznak – ha már az is túllépte az emberi határát, amit megtettek vele, akkor miért ne lépné át józan állapotban ezt a határt a józan média – a hír szentsége és a nézők informálásának kötelessége jegyében?! A műsor gazdáinak és riportereinek fogalmuk sincs ezek szerint arról mi a tájékoztatás és mi a megszégyenítő közszemlére tétel különbsége, fogalmuk sincs róla, hogy a hipokrita jóltápláltak felháborodása és efféle érzések felkeltése nem feltétlenül vág az erkölcsi épülés körébe, ellenben ez védtelen és kiszolgáltatott, véghelyzetben lévő lények mégis létező jogainak a sárbatiprása. A személyiség méltósága áldozatra és bűnösre is vonatkozik, hölgyeim és uraim. A helyzet annyiban romlott, hogy minderről a vizuállogika elkövetőinek már nincs tudásuk, az efféle problematikára irányuló érzékük és érzékenységük sorvadóban, pusztulóban. Ez ugyanaz a pusztulás, mint a házak állagáé, mint a mesterségek színvonaláé, a szakértelemé, mint az emberi lény valamikor valamennyire – kis mértékben, de mértékadóan – működött kidolgozottságáé, megmunkáltságáé. Mert bizony a munka szót nem merjük használni, s ez azzal is jár, hogy a jó, megbízható munka mint becsület és józan, köznapi belátás dolga, tönkremegy. Diktatórikusán optimista vulgárliberálisok ezt úgy mondják, hogy „posztmodern játékban kell gondolkodni,” vagy valami ilyesmi. Egyre kevésbé szórakoztat az úgynevezett szabad, jómódú kifinomultak joviális, csillapítgató és meghökkentő lapossága, az okosok kidolgozott semmitmondása. – A fenti példában egy rafináltán elrejtett, ideologikus logika vált ismét láthatóvá, amit betetézett a következő riport. Régebbi motoros csinálta, tudta hát fokozni a kezdő kolléganő fokozhatatlannak tűnő „tájékoztatási” logikáját. E második riporternő, akit jól ismerünk évtizedek óta, főleg az altatóként működő „termelési, elosztási és fogyasztási problémák” egykori szakértőjeként, a (kozmetikázott) „ipari és kereskedelmi beszámolók” rekordereként, kérdezgette a gyerekdobáló anyát. Egy tökéletesen kikészült, összetört, tettének súlyával teljesen tisztába jött, tönkrement, nyomorult, lepusztult „házgyári” anyát láttunk, akitől meg lett kérdezve, jó ingerülten és pikírten, ahogy csak nő a nővel tud (egy sajátos, férfiak előtt jobbára zárt és titkos logika látványa ez is), hogy azért tette-e, mert anyagi vagy családi gondjai voltak, „hiszen úgy tudom, nem is élt nagyon rossz anyagi körülmények között”, így prejudikálva a választ a nagy tapasztalatú vizuális zsurnaliszta (kérdezem: honnan, kitől tudta, s ha igen, mondhatja-e ezt előre, a vádemelés és a tárgyalás közötti kényes sáv idején? Szakma ó, személyiségi jogok, ó stb, stb.) A kollektivizált bűnbak hüppögő válasza (mint a legrosszabb iskolában, ahol minden résztvevő tudja, hogy a helyzet tökéletesen igazságtalan, de ez, vagyis a kiszolgáltatottság bele van kalkulálva, tehát nem válaszolni nem lehet...): viszonylag jó anyagi körülmények között éltek, csak hát az idegei, meg minden összejött, meg nem tudja, hogy is, hiszen összeszűkült minden abban a pillanatban és nem bírta tovább az egészet. Mire a riporter hirtelen felcsattan „AKKOR MEG MIÉRT VOLT IDEGES?!” – Csönd. Nem kommentálom ezt, ma 1991-ben, az ezredvégen, Budapesten. Létszünet, ahogy a költészetben mondják. Kapkodva Pilinszky és Dosztojevszkij-kötetek után nyúlni, legalább ide-oda topogni velük a szobában, a gyilkosok „jeleneteire” gondolva, tétován, hüppögve lapozgatni, hol is van az, amikor a bűnösök abszolút „kitüntetett” szituációjáról, sőt szentségéről beszélnek, az irracionális tett misztikájáról, amelynek minden terhe az elkövetőre nehezedik... S hogy ennek az asszonynak az esetében erről van szó: láthattuk, de ez az elementáris evidencia megfellebbezte és örökkévalóan megszégyenítette a „vizuális-információs” logika látványát. Félreértés ne essék! A megmagyarázhatatlan rossznak kiszolgáltatottak előtti meghajlás és elnémulás nem azonos a jogi-erkölcsi felmentéssel. Más. Túl van azon. Logika, de nem a szennyezett látványé. Pilinszky ír többször a bárány haragjáról: ez az asszony éppen szerencsétlenségében kapott jogot arra, hogy ezzel a haraggal, a bűn tudásának fölényével gondoljon zajos, illetéktelen kérdezőjére és mindnyájunkra, akiknek látnunk kellett ezt az elpiszkolt logikát, amelynek nevében nem hagytuk egyedül szörnyű tettével, nem engedtük eltakarni arcát, a látványát (meg a gyermekeiét), hanem kitettük és megfogdostuk. Miénk a szégyen, övé a teher.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/04 64. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4103