KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1991/október
MAGYAR MŰHELY
• Turcsányi Sándor: Désiré történelemórái Így néztük mi Jancsó Miklós filmjeit
• Jancsó Miklós: Jancsó Miklós amerikai naplójából

• Kovács András Bálint: Egy meghiúsult beszélgetés története Robert Bresson
HORROR
• Schubert Gusztáv: Az álom napja Stephen King, a rémkirály
• N. N.: Stephen King-adaptációk
• Molnár Gál Péter: Ifjú Frankensteinné Szörnymutációk

• Bakács Tibor Settenkedő: Az ezüstfejű kígyó a farkába harap Andy Warhol filmjei Magyarországon
• Antal István: Bankár és költő Az amerikai kísérletifilm történetéből
KRITIKA
• Ardai Zoltán: Pannon party Az utolsó nyáron
• Reményi József Tamás: Sem gonoszok, sem ártatlanok Dermedj meg, halj meg, támadj fel!

• Koltai Ágnes: Lenni vagy tenni Luc Besson és a neogiccs
• N. N.: Luc Besson filmjei
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: A legyek ura
• Nagy Gergely: A Hegylakó visszatér
• Turcsányi Sándor: Földönkívüli zsaru
• Tamás Amaryllis: A remény útja
• Fáber András: Holtpont
• Hegyi Gyula: A gyönyör rabjai
• Sneé Péter: Az igazi
• Sneé Péter: Ők is a fejükre estek...
ELLENFÉNY
• Nagy Gergely: Mesék és csodák az én Bagdadomban

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Az utolsó nyáron

Pannon party

Ardai Zoltán

 

Csenevész sors az újabb magyar filmeké; a teljes sorstalanságtól olykor szinte kizárólag a televízió, műsoréhsége menti meg őket. De ez legalább csakugyan segít valamit. Ha a képernyőn, a tévésorozatok uralmi terében e szegény filmek képsorai tűnnek fel, tekintetünk megélénkül. Sokan, akik moziba menni nem voltak hajlandók, ezúttal megtekintik a művet, s néha utóbb még cselekményén is vitáznak. Azok közül pedig, akik korábban netán elégedetlenül vagy irritáltan nézték a vásznon pergő filmet, most sokan megenyhülnek, értékeit valamely árnyalattal jelentősebbnek találva hirtelen. A tévés képzsugor ugyanis csak a kitűnőbb mozifilmeknek tesz rosszat – vagy a legalábbis látványosaknak –, és ezeket sem mindig silányítja tönkre. Köztes esetekben sokszor inkább a képernyő kedvező képsűrítő hatásáról beszélhetünk. Sorra tárulván azonban az ínség mind nagyobb mélyei, számolnunk kell már azzal a veszéllyel is, hogy a mozik felől sem érkezik egyéb a képernyőre, mint tévéprodukciók sora. Ezt a rémlátást bizonyos előzmények után most Az utolsó nyáron bemutatója idézi újra fel. A címével méginkább komorságra hangoló alkotás eredetileg tévéfilmként készült, és csak „a helyzetre” való tekintettel ölelte keblére a moziforgalmazás. Futó, sivár ölelés ez alighanem, de nemkevésbé sivárak a hamismozi- és leendő áltévémozi-nézők kilátásai, melyek szerint hamarosan csak a retrospekció és az import ad módot bármiféle filmnézői meg-hatódásra.

Ha Az utolsó nyáront, ezt az épp-tegnapban vagy szinte-mában játszódó, áthatóan publicisztikus szemléletű tévédarabot valóban a televízió mutatta volna be, alkalmasint kedvtelve elnézegethettük volna, a szórakozottság tompa jóindulatával. Ahogyan a főszereplő Cserhalmin és Jordán Tamáson csak mosolyogtunk volna, („mibe tévedtek ezek most”), ugyanígy gondoltunk volna a korábban szintén jobb formát mutató szerzőkre. Kettejük közül Csengey Dénesre azonban mégsem ugyanígy, minthogy ő többé nem írhat már semmilyen forgatókönyvet, ahogyan egyéb könyveket sem. Az ő haláláról való tudásunk az egyetlen tényező, ami ennek a tévédarabnak bizonyos hipnotizmust kölcsönöz: a cselekményvonalak így mintha anyagszerűbbé válnának, és nyomasztó árnyékot vetnének, melytől nehezen válik el a szemünk. Amúgy azonban ez a drámaias produkció mondhatni példásan úszik műfaja itthoni főáramában, semmi szokatlant nem mutat, semmi olyat, ami akár a nyugodt otthoni emésztést, akár a békétlen családok életének esti ritmusát megzavarhatta volna. Ki akadna fenn azon, hogy lát egy újabb tévéfilmet, melynek nincsen szuggesztív film-értéke? Ha egy tévédarab nemesebb publicisztikai tónusa esetleg a dokumentarista filmiskolát idézi, az természetesen erény: nem számú viszont bűnnek, ha gyatrább ennél. Ami Az utolsó nyáront illeti, ez igazán szolid formájú képviselője a komolykodó típusú könnyű-mozgókép néha rokonszenves műfajának, ezen belül az egyrészes közéleti változatnak. Felépítésében nehéz volna fontosabb egyedi vonásra lelni. A párbeszédek intonációja a Szomszédok-sorozat hangnemi varázsával simul össze, ugyanakkor verbális és képi felhangjaiban mérsékelt többleteket tartalmaz. E többleteket móriczias dramaturgia szervezi aztán a Szomszédok eszmeiségénél tagoltabb és plasztikusabb szellemi tartalommá. (A végeredmény annyiban mégis differenciálatlan marad, hogy a műnek eleve nem adódhat valami sok olvasata.) Az itt vázolt modellt régóta nagyban fogyasztjuk már (az említett sorozat gárdája is csak betetőz egy már korábban is jólismert játékstílust). Ha viszont Az utolsó nyáront mint a moziműsorban szereplő magyar játékfilmek egyikét nézzük, a hazai film egész arculatának további romlását kell regisztrálnunk. Hogy a tévé többváltozatú és erőteljes sematizmus-sugárzásával eddig szinte könnyű volt együtt élnünk, abban szerepe volt a MAFILM illetve a BBS hol szűkülő, hol bővülő ellenanyag-termelésének is. Immár hát ennek is vége látszik.

Az utolsó nyáron cselekményének színtere a Balaton-felvidék, pontosabban a Káli-medence. A pannon éden, mely fűszőnyegeivel és kubaias domborzatával valóságos asyluma a más magyar tájakon kimerült értelmiségi idegzetnek, feltéve, ha az ember idejében gondot viselt ott valamely tágas parasztházra. Az asylum azonban, mint egyfajta véghely, épp a legnagyobb letargiák színhelyévé is válhat. Mármost ezek a rezidencia-letargiák vagy elég érdekesek egy „társadalmi dráma”-jellegű játékfilmhez, vagy pedig nem. Ezúttal a következőket látjuk. A cselekményfolyamat középpontjában egyetlen személy (főhős) vívódik, aki egyben a legértékesebb ember a szereplők közt. Ő társalog a legközvetlenebbül a nép egyszerű fiaival is, de kínozza, hogy semmi felemelőt nem tud nekik mondani. Régi (‘68-as) baráti körének tagjai többnyire a legközönségesebb fajta megalkuvókká vedlett, talmi lények, ők csontig lelepleződnek a filmen egy születésnapi party alkalmával, de ezzel csak még teljesebbé válik a főhős magánya, különösen, hogy a party izgalmában egyéb szakításokra is sor kerül. (Csupán legjobb barátja marad meg neki úgy-ahogy.) És most farkasszemet kell néznie a maga tehetetlenségével. – Mindezek filmi megjelenítése a hatvanas-hetvenes évek motívumkincsével tüntet: akaratlan Zolnay Pál-, Gaál István- stb. paródiácskák villódznak itt minduntalan. Ám ez a mulatság nem ellensúlyozhatja soká azt a gondolati unalmat, amely az előadott történetkonstrukció kiáltó valótlanságából származik. ’68-as jóbarátok ma már nem lepleződnek le evészet-ivászatokon, legfeljebb azok számára nem zajlott még le az ilyesmi, akik azóta sűrű ködben élnek. Lelepleződött már ezeken a partykon minden, ami lelepleződhet és rég leleplezték már magukat ezek a partyk is, amelyeket már húszéves korra ki szokás ismerni, ’68-hoz pedig éppannyi közük van, mint ’58-hoz vagy ’48-hoz volt, vagy ’98-hoz lesz. Ez Svájcra vagy Szingapúrra is érvényes. Az alkotók úgy mutogatják partyjukat, mintha bármi hozzátennivalójuk volna ahhoz, amit a partyjelenetekkel operáló filmek külföldi és itthoni tömkelege felhalmozott. Vagy azt kéne tán felismernünk, hogy létrejött az új magyar Pimodán; hogy korunkban az Ős Kaján és az új idők Istene a Káli-medencében tanyázik, egyszerre sugdosva a méltók fülébe? Nehéz ezt komolyan venni. Ha azonban az ominózus party kiagyalt jelentőségét képzeletben kivonjuk a filmből, az így összeomlott mű törmelékei közül mégiscsak előtűnik valami komolyságra intő vázrészlet. Látnunk kell, hogy Az utolsó nyáron főalakja nem mértéktelenül valótlan figura.

Figyelemreméltónak találhatjuk őt például, ha azt gondoljuk róla, hogy ez az ember téved. Abban téved, hogy az ő élete olyan élet, amely a maga drámájával megvilágítja az egész hazai jelenkort. Mintegy körfénnyel tehát, valaminő centrumból. Olyan centrumot képzel, ahol az ő szerelmi ügyei is igen-igen sokat mondanak. Ilyen hiún téved, ugyanakkor jelentősebb alak annál, mintsem hogy ez a tévedése – az ő teljes drámája – meg ne világítana valamit a hazai jelenkorból. Pontosabban: jelentősebb alakká tehették volna ezt a figurát a szerzők, ha igazabb történetbe vágnak. Ehelyett bizonyos sémákhoz ragaszkodva maguk estek abba a tévedésbe, amit a főhős tévedéseként kellett volna megmutatniuk. Ehhez persze, sajnos, party vagy valami efféle kellett; egy individuálisabb jellegű történet átoperálása közvetlenebbül egyetemes érvényűvé (látszatérvényűvé) súlyos esztétikai áldozattal jár. (Az átkomponálás után például az válik érthetetlenné, minek serte-pertél folyton a film előterében az a csodaszép szőke lány, aki a fogalmi gondolkodás képességének alig adja valami jelét. Főhős-típusnak sejtjük, aki jól bánik az álnaivitás fegyverével, de a történet szerint tiszta kis áldozata ő a hős sorsproblémáinak).

A stílrealista sematizmusnak nem az a baja, hogy „nem ábrázolja eléggé a valóság bonyolult voltát”. Az életlen kés nem azért rossz, mert nem éles, hanem mert nem vág.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/10 44-45. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4217