KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1990/augusztus
KRÓNIKA
• Kézdi-Kovács Zsolt: Marcorelles
FESZTIVÁL
• Létay Vera: A hold igen kedvesen süt Cannes
• Kézdi-Kovács Zsolt: Film és szabadság A határok nélküli moziról
MAGYAR MŰHELY
• N. N.: Fénykép a tanítványoknak… Emlékek Balázs Béláról – részletek Tényi István filmjéből

• Bikácsy Gergely: Bíbor onánia Borowczyk Erkölcstelen meséiről
• Koltai Ágnes: Bizarr szentség Dušan Makavejevről
• Makavejev Dušan: Hogyan tiltották be a W. R., Az organizmus misztériuma című filmemet?
• N. N.: Dušan Makavejev filmjei
• Sneé Péter: Vastag hóréteg borít minket Budapesti beszélgetés Dušan Makavejevvel
• Takács Ferenc: Az élet ősze Monty Python avagy a hülyéskedés diadala
KRITIKA
• Dániel Ferenc: Cédával álmodni jó Könnyű vér
• Báron György: Rendőrgyilkosság A halál villamosa
LÁTTUK MÉG
• Kovács András Bálint: A tengeralattjáró
• Zalán Vince: A nagy kékség
• Koltai Ágnes: Bízzál bennem!
• Schubert Gusztáv: Babette lakomája
• Ardai Zoltán: És isten megteremté a nőt
• Tamás Amaryllis: Furfangos gályarabok
• Fáber András: Az operaház fantomja
• Szemadám György: Higgy neki, hisz zsaru

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Emlékek Balázs Béláról – részletek Tényi István filmjéből

Fénykép a tanítványoknak…

N. N.

Don Quijote-i harcot kezdett. Csapkodott jobbra, csapkodott balra, jelentgetett Rákosinál, Révainál, beadványokat, írdogált, próbált mindent megmozgatni annak bizonyítására, hogy ez rágalom, de minél jobban csapkodott, annál jobban süllyedt, mint egy mocsárban.

 

Balázs Béla 1945 nyarán tért haza több évtizedes nyugat-európai, illetve szovjetunióbeli emigrációjából. (Egyes hírek szerint ugyanazon a repülőgépen, amelyen Hont Ferenc, az MKP 1945 utáni színházi és filmművészeti „frontembere”.) Az ismert magyar író s világhírű filmelméleti szakember hatalmas lendülettel és lelkesedéssel kapcsolódik be a II. világháború utáni magyar kulturális életbe. Lapot indít (Fényszóró) színdarabot ír, verseskötete jelenik meg, részt vesz a magyar film talpraállításában: jelentős filmek –Valahol Európában, Ének a búzamezőkről – társalkotója, művészeti tanácsadója, tanít az újjáalakult főiskolán stb. Balázs Béla (1884. aug. 4. – 1949. máj. 17.) és az új magyar film ellentmondásokkal terhes kapcsolata a témája annak a riport-dokumentumfilmnek, amelyet Fénykép a tanítványoknak… címmel Tényi István forgatott 1985-ben a Balázs Béla Stúdióban és 1990-ben fejezett be, a Movi Fórum Stúdióban. (Operatőrök: Matkócsik András, Mertz Lóránd, Kiss István György.) A filmbejátszásokat, korabeli híradófelvételeket, különböző dokumentumokat, leveleket felhasználó filmben – többek között – barátok, tanár- és munkatársak (Radványi Géza, Szőts István, Hegedűs Géza, Major Tamás) és egykori tanítványok (Bacsó Péter, Banovich Tamás. Kovács András, Révész György) emlékeznek az 1945 utáni évekre, Balázs Bélára. Az alábbiakban részleteket közlünk ezekből a visszaemlékezésekből. A filmbéli interjúk nagyrészét Karcsai Kulcsár István készítette. Vágó: Rigó Mária és Bérczy Ágnes.

 

 

Szőts István

 

Furcsa kor volt a második világháború utáni néhány év. Ezt az időszakot később heroikus éveknek nevezték, idealizálták, ám a valóságban egyáltalán nem voltak idillikusak. A filmszakmában kíméletlen harc folyt. Nagyon is kíméletlenül, mondhatni válogatás nélküli eszközökkel fúrták-faragták egymást a szakmának nagyjai és kicsinyjei, vagy épp jelöltjei. Nekem meggyőződésem volt, hogy a magyar film katalizátora Balázs Béla lesz, hogy ő fogja majd irányítani, mondjuk a magyar filmgyártást, a magyar filmművészetet. Mert hiszen ki lett volna méltóbb erre a pozícióra, mint Balázs Béla?!

 

 

Major Tamás

 

És akkor egyszercsak megérkezett Balázs Béla. Feljött a Blaha Lujza téri igazgatói szobába, találkoztunk, leült és ismerősen nézett körül. Ugyanis olyan gyorsan peregtek az események, hogy még a berendezést sem cseréltettem ki, minden úgy volt, mint régen, azelőtt, vagy a háború alatt. És akkor elkezdtünk beszélgetni arról, hogy ő mennyire örül annak, hogy idehaza milyen csodálatosan megindult az élet. Mert az valóban csoda volt.

 

 

Hegedűs Géza

 

Róla én azelőtt is nagyon sokat tudtam, hiszen aki egy egészen kicsit is érdeklődött a magyar irodalom iránt, az nagyon jól tudta, hogy az a bizonyos új kezdet, ami Ady körül kezdődött, annak az első demonstratív, közös megnyilvánulása a Nagyváradon, 1908-ban megjelenő Holnap-antológia volt, hét költő, élükön Adyval, de olyanokkal is, mint Babits, Juhász Gyula, Balázs Béla, Emőd Tamás, Dutka Ákos, együtt jelentek meg. Ismertem Balázs Béla korábbi, ismert verseit is, és tudtam azt is róla, hogy az első világháború előtti idők új irodalmi törekvéseinek alapját képező egyik legfontosabb hangot, azt a bizonyos, akkor modern hangot, amelyet ma több-kevesebb joggal szecessziónak nevezünk, a költészetben, a lírai költészetben talán legerőteljesebben éppen Balázs Béla képviselte. Azután tudtam róla azt, hogy 1919-ben látszólagos pálfordulással – mert később kiderült, hogy nem is volt pálfordulás, mert megvolt az előzménye – de szívvel-lélekkel állt oda a Tanácsköztársaság mellé, a Vörös Hadseregnek rendkívül bátor katonája lesz; majd az emigrációban, amely hol Nyugat-Európát, hol meg a Szovjetuniót jelenti, felemelkedett a filmesztétika talán világviszonylatban legfontosabb alakjává. Ennyit tudtam róla. Tudtam róla tehát, hogy ő, ahogy akkor 45-ben szerettük mondani, a saját haladó hagyományunk. A haladó költészet.

 

 

Radványi Géza

 

A háború utáni évek ismerete nélkül szinte érthetetlen az a rögtön elindult, nagy és lelkesedő barátság, amit akkoriban egymás iránt éreztünk. Mai embernek nehéz megérteni, ha én azt mondom, hogy életem legszebb évei talán a

45 és 48 közötti évek voltak. Mert akkor kezdtünk újra élni. Nehéz megérteni, mennyire tudtunk örülni annak, hogy ablak van az ablak helyén, és hogy van ház, lakás, ahova be lehet menni aludni. Ezek mind nagy élmények voltak, örömök voltak. Mindennek tudtunk örülni. És Béla az öröm embere volt.

 

 

Major Tamás

 

Hát igen, Balázs Béla ott volt nálam. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy menynyire meg voltam hatva. Milyen szép feje volt, milyen lelkesen tudott beszélni! A fű újra feláll című darabból példányt nem hozott. Ez terv volt, valami partizán tárgyú darab. De aztán nem írta meg.

 

 

Makk Károly

 

Valami darabja volt, amit nem mutattak be, valami kéziratra emlékszem, ami le volt oda téve a Setét bácsi asztalára, címe: A fű újra feláll. Jól emlékszem, mert nagyon szép kallgrafikus írásával volt egy dosszié ott, belelapoztam, és láttam, hogy Balázs Béla. Hát nyilván a Hontnak, vagy valakinek adta le...

 

 

Major Tamás

 

Mi mindenkit kértünk, hogy írjon darabot. Akkor írt is Déry, meg Kassák, később jött Illyés, Németh László és a többiek. Őt is kértük, hogy írjon darabot. Azt mondja egyszer Balázs Béla, barátom, van egy nagyszerű darabom. Mondom: micsoda? Azt mondja, két paraszt pipázik egy fa alatt, fölöttük lóg egy gróf, akit felakasztottak. Mondom, na és tovább? Azt mondja, egyelőre ennyi van meg. Lehet, hogy a fejében, elképzeléseiben ennél több volt, nem tudom. Aztán elragadta őt a film.

 

 

Major Tamás levele Balázs Bélához

 

Kedves Bélám.

Folyó hó 16-án kelt soraidat megkaptam, megértem, hogy most a jugoszláv-magyar kultúrkapcsolatok felvétele időszerűnek tartja a darabod előadását. Természetes, hogy ismét foglalkoznunk kell ezzel a dologgal, mégpedig érdeme szerint és személyed iránt érzett tisztelet és barátság jegyében. Anélkül, hogy dramaturgiai értékeit vagy szintszerűségét érinteni akarnánk, megállapítottuk, hogy a cselekmény, a mese, a mondanivaló maga, túlságosan is közel áll hozzánk, hogysem ne lenne kényes, sőt kínos. Ne haragudj, hogy ezt őszintén megmondom, de úgy látom meg kell tennem, mert te, a darab apja, természetesen elfogult vagy a saját gyermekeddel szemben és megtéveszt az, hogy a személyed iránti tiszteletből és szeretetből elhallgatjuk előtted a kellemetlen dolgokat, mindaddig, míg csak a felelősség vállalása nem kényszerít igazmondásra. Remélem, a Cinka Panna előadása és sikere bőven kárpótol majd azért, hogy A fű újra feláll című darabodat eltesszük egy olyan időre, amikor majd siker reményében vállalhatjuk a színrehozását. Megértésedet kérve és várva, igaz barátsággal ölel,

Budapest, 1947. október 22-én:

Major Tamás

 

 

Major Tamás

 

Hát igen ezek azok a bizonyos kellemetlen levelek, amiket az igazgatók szoktak a szerzőknek írni. Mindazonáltal nem úgy vagyok, mintha Kelemen Lászlót, az első magyar színtársulat igazgatóját szólaltatnánk meg, hogy biztos adatok vannak arra, hogy Csokonai Vitéz Mihály elküldte neki a darabját, de azzal nem foglalkozott. Mi ezzel a darabbal foglalkoztunk, de azt hiszem, példányt nem kaptunk. Csak előzetes megbeszélés volt, esetleg szinopszis. Na most az, hogy a helyzet nem alkalmas, az azt hiszem már abba az időszakba esett, amikor a helyzet valóban nem volt alkalmas, amikor a Jugoszláviával való viszony, hát, olyan tragikusan megromlott, mint ahogy emlékszünk rá.

 

 

Hegedűs Géza

 

Kétségtelen, hogy a hazatérő Balázs Béla nem kapta meg azt a helyet az új magyar kultúrában, amely hallatlanul indokolt lett volna. (De nemcsak vele történt ez meg.) Aminek nem utolsósorban az is oka volt, hogy a kultúra akkori vezető rétege, élén Révai Józseffel, éppen Balázs Bélában, persze másokban is, mindig gyanakodva figyelte a polgári kultúra nem egy mozzanatának átmentő szándékát. Balázs soha nem tagadta meg, nemcsak Adyt, hiszen Ady akkor divatos is volt, Révainak igen kiváló és fontos Ady-tanulmánya volt, de Balázs Béla Adyja nem volt azonos Révaiéval. Balázs Béla számára az istenes évek Adyja mindig rokonszenvesebb volt és Az ős Kajánnak a szecessziós Adyja is rokonszenves volt. Balázs Béla nem tagadta meg se szecessziós múltját, és ami nem mellékes, egy pillanatig sem akart képmutató lenni. Nem tagadta, hogy képtelen teljesen materialista lenni. Nem volt vallásos. Arról szó sincs. Nem volt kifejezetten idealista sem. Volt benne egy olyan filozófiai agnoszticizmus, amelynek körülbelül az volt a filozófiai lényege, hogy a materializmus közvetlen érzékszerveink számára való látvány, komplexus, de hogy a világ egésze csak ebből áll, azt el se tudja képzelni. Benne mindig volt fenntartás az idealizmus, az anyagi világon túli, kívüli világ, mint lehetőség felé, sőt rokonszenve is bizonyos vallásos hangulatok iránt, és ezt soha nem tagadta. Minden esetre ez alkalmas volt, főleg a nagyon vulgáris materialisták számára, hogy azt mondják: gondolkodásában „klerikális csökevény” van. Persze semmi nem volt a világon. Afféle elavult, jóindulatú polgárt igyekeztek látni benne.

 

 

Nemeskürty István

 

Azt mondanom sem kell, szinte köztudott, hogy nem Balázs Béla találta fel a filmesztétikát. Előtte nagyon sokan írtak érvényes filmesztétikai kézikönyveket. Ő a német nyelvterületen azt az író-költő társadalmat győzte meg a filmművészet voltáról, amelyik társadalom addig azt nem vette komolyan, vagy csak kíváncsian nézegette. Balázs Béla azért tudta őket meggyőzni, azonkívül, hogy jó könyvet írt (és németül), mert őt mint írót és költőt tényleg ismerték és kedvelték. Ismert, hogy Thomas Mann írt az egyik művéhez előszót, sőt nem kisebb író, mint Róbert Musil írt lelkes ismertetést filmesztétikai könyvéről A látható emberről. Tehát az irodalmon és a költészeten keresztül hatott Balázs Béla filmesztétikája.

 

 

Radványi Géza

 

A látható embert még mint fiatalember olvastam Bécsben, a 20-as évek közepén. Akkor még nem is gondoltam filmre, újságíró voltam. De azóta is kevés olyan nem is filmesztétikai, hanem filmlényeg könyvet olvastam, mint ez. Béla rátalált arra, hogy mi ennek az új kifejezési formának a titka. Miért ilyen bűvös, nagyszerű, varázsszerű. Ezt Béla találta meg. S ez az identifikáció, mert erről sokat vitatkoztunk, nem is vitatkoztunk, hisz ez az, amit én elfogadtam tőle rögtön, mert ebbe neki százszázalékosan igaza volt. Tudniillik a film varázsához tartozik, hogy jelen vagyok és nincs rivalda. Felkelek a fotelből, elmegyek a sarokra, beülök egy terembe; s ül körülöttem ötszáz ember, és azzal az ötszáz emberrel együtt kapom azt a sugarat, ami a filmtől megy, de az csak egy sugár. Mert azon az egy sugáron kívül még jön az a 200 vagy 500 sugár, ami a közönségből jön. Mert hiszen ez teszi a filmet filmmé. Tudnivaló, hogy ha ugyanazt a filmet megnézed ötszáz emberrel a moziban és megnézed egyedül, az két teljesen különböző film. Nem is hasonlítanak egymáshoz.

Ennek a barátságnak az volt a lényege, hogy állandóan veszekedtünk. Állandóan vitatkoztunk. Béla megrögzötten, és az ő szempontjából jogosan azt állította, hogy a film művészet, én pedig vitattam ezt. Legfeljebb fejlett iparművészet, de nem művészet – s próbáltam neki megmagyarázni, a magam álláspontját. Béla védte a filmet. Egyáltalán, minden filmért, minden képért úgy tudott lelkesedni, vagy úgy tudott elkeseredni, hogyha rossznak találta, mint egy gyerek.

 

 

Szőts István

 

Az Ének a búzamezőkről című filmem művészeti tanácsadójának felkértem az általam őszintén tisztelt és nagyrabecsült Balázs Bélát, és nagyon örültem, hogy elfogadta ezt a kérésemet. Utólag persze azt állították, hogy villámhárítónak szerződtettem le az öregurat, aki arany betűkkel volt beírva a párt könyvébe, tehát hogy védelmet kerestem nála. Természetesen volt ilyen gondolatom is, mert meg voltam győződve, hogy Balázs Béla védeni fog olyan méltatlan támadások ellen, amiket sem a könyv, sem személyem, hogy ügy mondjam, nem érdemlünk ki. De természetesen nem villámhárítónak szerződtettem, hanem konkrét feladatok megoldására. Mert fontos volt számomra, hogy olyan emberrel beszélhettem meg a film művészeti, dramaturgiai problémáit, akit nagyra becsültem, akit tiszteltem, és akinek kitűnő nemzetközi kapcsolatai minden garanciát megadtak arra, hogy tanácsait jónak tartsam és elfogadjam. Sok tanácsot adott, ötletei szinte sziporkáztak. Ám ezeknek az ötleteknek legnagyobb részét, én mint filmrendező, a saját elképzeléseimmel nagyon nehezen tudtam összeegyeztetni és beépíteni a filmbe. Igaz viszont, hogy – képletesen szólva – megvolt köztünk a billiárdgolyóknak sajátos játéka: meglököm a piros golyót, ő meglöki a feketét és végül a fehér célba talál. Sokszor ilyen harmadik, negyedik áttétel útján jutottam ahhoz a kitűnő és már használható ötlethez, amit a filmbe be tudtam építeni. A forgatásokon egyébként nem volt jelen. A másik, hasonlóan fontos terrénum, ahol meg tudtuk beszélni dolgainkat, a vágószoba volt. Meg kell mondjam azt is, becsületére legyen mondva, hogy nem kényszerített engem soha olyan tanács elfogadására, különösen nem olyan politikai vagy ideológiai tanácsnak az elfogadására, amiről ő talán meg volt győződve, de látta, hogy én képtelen lennék elfogadni. Persze politikai vitáink is voltak, méghozzá elég heves viták. Emlékszem Páger Antal villáját utalták ki számára, fenn a Tamás utcában, úszómedencével, kerttel, mindennel ellátva, ami nagyon kellemes lehetőségeket adott hosszabb beszélgetésekre és vitákra. De amint mondtam, soha nem akart kényszeríteni, semmire. Nem így Horváth Márton, akire kiosztották ezt a szerepet, amikor a Búzamezőket betiltották. Többször tárgyalt velem, hogy vágják ki ezt, hagyják ki azt a filmből, és olyan jelenetek után-forgatására akart rávenni (kakastollas csendőrök, nagybirtok stb.), amelyek sematikusak voltak, és távol álltak Móra Ferenc könyvétől. Ilyesmire Balázs Béla nem volt hajlandó.

Legnagyobb megdöbbenésemre és meglepődésemre, amikor (újból) fellángolt a harc személyem, illetve a film körül, akkor kiderült, hogy a Búzamezők betiltásával „két legyet” lehet ütni egy csapásra: nemcsak ellenem lehet a régi vádakat felmelegíteni, hanem kitűnő céltáblának mutatkozott Balázs Béla személye, aki művészeti tanácsadója volt a filmnek. Lám, mennyire öreg, mennyire szenilis és mennyire megbízhatatlan; mennyire nem működnek már éles politikai érzékei, hogy egy ilyen filmet, amiben ilyen súlyos hibák, vallásosság, mindszentyzmus, pacifizmus, hadifogoly-problémák, isten tudja, még mi minden van, ami akkor mind veszélyes dolog volt, – ezt ő egyszerűen nem vette észre. Ilyen ember pedig nem méltó magasabb hivataloknak a viselésére. Ezen az úton próbáltak tőle megszabadulni az ifjú törtetők, ahogyan ő mondta: a pártbeli taknyosok. Balázs Béla ekkor a maga hiúságával, a maga sértett önérzetével, a maga jogos büszkeségével, hiszen valaki volt a törpék között, óriás volt, ugye, egy reménytelen, Don Quijote-i szélmalomharcot kezdett. Csapkodott jobbra, csapkodott balra, jelentgetett Rákosinál, jelentgetett Orbánnál, jelentgetett Révainál, beadványokat, leveleket írdogált, próbált ezt, azt, amazt, mindent megmozgatni annak bebizonyítására, hogy ez mind hazugság, mind rágalom, de minél jobban csapkodott, annál jobban süllyedt – mint egy mocsárban – mind mélyebbre és mélyebbre.

 

 

Hegedűs Géza

 

1945-ben, közvetlenül a felszabadulás után elkezdték szervezni a Színiakadémiát. (Akkor még nem hívták Főiskolának, hét évvel később lett az.) Hont Ferencnek a gondolata volt, hogy ide kell csatolni a Filmakadémiát is. Egyszer csak kiderült, hogy a meg sem lévő Filmakadémia is ide fog tartozni. És hogy ott az elméleti tárgyakat az ismeretlen messzeségből visszajött Balázs Béla fogja tanítani, hiszen a filmelmélethez senki nem ért nála jobban.

 

 

Banovich Tamás

 

Mi voltunk a főiskola, és a Magyar Népköztársaság első filmrendező szakos vagy filmszakos osztálya, ebből adódóan elképesztő dolgokat csináltunk, mert ha egy tanár nem tetszett, akkor azt szépen elküldtük. Volt egy tanár, bejött az órára, a csuda tudja, hogy honnan került oda, valahonnan előkotorták. Fiatalember volt, elővett egy vastag dossziét, kinyitotta, nagy szünet, azt mondja, a film, az valami más. Erre az egész osztály fogta magát és kivonult, le a Honthoz, és azt mondtuk; igazgató úr, vagy akar egy tanárt, vagy akar egy osztályt. Mert ha mi elmegyünk, akkor nincs filmtanszak. Ha a tanár itt marad, akkor van egy tanára, de nincs osztálya. Elment a tanár. Persze a Balázs Bélát borzasztó nagy tisztelettel vártuk és ezt a kíváncsiságot többé-kevésbé ki is elégítette.

 

 

Makk Károly

 

Az akkori főiskolának különös arca volt. Az órák nem voltak olyan nagyon jól megszervezve. Akit szeretett az ember, ahhoz járt, akit nem szeretett, ahhoz nem járt. Tanárokat kigolyóztunk, más tanárokat bebulizott az akkori főiskola. Ebben a légkörben ismerkedtem meg Balázs Béla professzorral, aki alig tartott órát. Mégis borzasztóan szerettük, mert valahogy összecsapódtunk vele, összetalálkoztunk, a folyosón elcsíptük egymást, és akkor nagyon sokat mesélt mindenféléről, legkevesebbet tulajdonképpen arról beszélt, amiket már megírt.

 

 

Révész György

 

1945. februárjában szabadult fel a főváros. 1945. júliusában Gertler Viktor megnyitotta filmművészeti iskoláját. Ez magániskola volt, ahol filmrendezőket és színészeket képeztek. Három év volt a tanulmányi idő. Az az iskola, amit ma főiskolának hívunk, egy évvel később indult be. Ezen a főiskolán, ahol rendkívül rövid idő alatt néhány diák ragadta magához az abszolút hatalmat és elkezdtek fenekedni erre a magániskolára. Ebben nyilván szerepet játszott az is, hogy mi, a Gertler-féle iskola növendékei, már ez időben is dolgoztunk a filmgyárban, mégpedig nem egyszerű lődörgőkként, hanem szerződtetve, én például fizetéssel voltam gyakornok, sőt már segéd-felvételvezetővé léptem elő a Beszterce ostrománál. Ekkor Gertler Viktor azzal mentette az iskolát, hogy megszerezte a szakszervezet cégérét, szakszervezeti filmművészeti iskola lettünk. De hát három évnél tovább nem tudta ezt az ostromot állni, és akkor született egy olyan megállapodás, hogy őt, meg egy-két tanárt átvett a Főiskola. A filmiskola növendékeit is átvették, mivel a mi osztályunk már elvégzett három évet. Ezt az osztályt, a főiskola negyedik évére vették át. Átvették az egész osztályt, egy embert kivéve, engem. Engem visszaminősítettek másodévre, ami azt jelentette, hogy a filmgyári munkát azonnal fel kellett adnom. (Épp a Tűz című filmben dolgoztam volna, onnan emeltek ki.) Ekkor kerültem a Főiskolára, másodévesként és ekkor lett Balázs Béla is a tanárom. Az „elgondolás” az volt, hogy hát majd fél évet eltöltők a másodéven, utána pedig kirúgnak. Ez egyszerűen ment, mert az a diáktársulat, és nem kerülöm a neveket sem, amelynek hangadója Bacsó Péter és Kovács András volt, a párt nevében utasította a tanári kart, hogy ki az, akit ki kell rúgni, ha elérte a fél évet. (Különben hetenként volt egy-egy kivégzőszéki ülés, ahol tényleg, a mai fül számára abszolút komikus, akik benne voltak azok számára tragikomikus érvek alapján rúgtak ki embereket a főiskoláról.) Talán érthető, hogy ezért én nem nagyon tudok arról beszélni, hogy milyen oktatás folyt itt. Kétségtelen azonban, hogy azért volt egy-két nagy tanáregyéniség, például Nádasdy Kálmán és persze Balázs Béla. Akármennyire labilis is volt a helyzetem, én az ő óráit mindig nagy érdeklődéssel hallgattam. Ismertem a filmkönyveit, és ismertem irodalmi működését, meg opera szövegkönyveit stb., engem érdekelt az, amiről ő beszélt. Tulajdonképpen csendben végigültem az órákat. Valójában örültem, hogy élek, igyekeztem nem kitűnni; ha kérdezett valamit, válaszoltam. Közelebbi kapcsolat közöttünk nem volt. Ezt azért kell előrebocsátanom, mert amikor elkövetkezett az a bizonyos félévi rosta, ezt a tanári kar munkatársai, akik közt volt olyan, akivel jó baráti viszonyban voltam, szó szerint tolmácsolták, hogy azon mi történt. Közölték, hogy kiket kell kirúgni. Első helyen szerepeltem én. Mikor is Balázs Béla megszólalt. Azt mondta, hogy kérem szépen, ha ezt a szőke gyereket – a nevemet sem tudta, mint kiderült – kirúgják, akkor én is elhagyom a főiskolát. Erre pillanatnyi hökkent csend támadt, amelyet kihasznált az Illés Gyuri és közölte, hogy ő pedig Badal Jánoshoz köti az állását. Engem azért kellett kirúgni, mert én voltam a polgári reakció. De volt klerikális reakció is. Ez volt Badal, akinek annyi köze volt a klérushoz, hogy volt egy kispap bátyja valahol Szegeden, akivel különben nem is tartott kapcsolatot. Ez így elhangzott. Nos, hát azért támadt volna valamifajta botrány azért abból, hogyha Balázs Béla meg az Illés otthagyják a főiskolát. Épp ezért azt mondták, jó, rendben van, maradjon még egy fél évig. És aztán a félév végére ezt a rémuralmat azért megunták és leváltották a főiskola vezetőségét. Úgyhogy maradtam, és ugrottam negyedévre. Azt hiszem, én vagyok az egyetlen, aki öt évet járt főiskolára a négy év helyett. Tehát Balázs Béla volt az, aki közreműködésének köszönhetem, hogy én ebben a szakmában megmaradtam.

 

 

Kovács András

 

Abban az időben azt hiszem, hogy elég ritkán találkoztunk a tanárainkkal. Az volt a helyzet, hogy akkor indult a főiskola, ez volt az első évfolyam, jóformán még csak alakult, a tanári kar is csak alakult. Volt olyan tanár, aki egy óra után megsértődött és utána többet nem volt tanár. Elég mozgalmas idő volt, és mi elég sokat foglalkoztunk olyasmivel, ami közvetlenül nem kapcsolódott a főiskolához, gondolok arra, hogy a kollégiumot szerveztük meg, tehetségkutatást folytattunk, és a többi...

Tehát mi, illetve most én magamról beszélek, viszonylag keveset voltam a főiskolán. Balázs Béla ugyancsak keveset, mert ő rengeteget utazott külföldre, azt hiszem, hogy tanított is, hajói tudom Prágában, a prágai főiskolán, azt hiszem Rómában is, szóval elég mozgalmas élete volt, ezért ezek az emlékek elég szórványosak.

 

 

Bacsó Péter

 

Nagyon sokat beszélgettünk vele. Van egy élményem, amit így visszatekintve a korra, talán sokatmondó, vagy legalábbis nekem sokatmondó. Valamely film kapcsán, ideológiai beszélgetés folyt közöttünk és valaki az osztályban, nem emlékszem, hogy ki, lehet hogy én, lehet, hogy más, Zsdanovot idézte, mint végső argumentumot. És akkor Béla bácsiból kiszakadt, hogy Zsdanov, az egy nagy marha, így mondta, ilyen lezseren. Hát mi dermedten ültünk az osztályban, mert ez akkora szentségtörést – ilyen, hogy mondjam, ideológiai abszolút potentátról és citológiai szent emberről ilyent kimondani, hogy egy nagy marha –, hát ez valami félelmetes szentségtörést jelentett abban az időben, úgyhogy dermedten pislogtunk rá. Egy kicsit ő is megijedt, saját maga kitörésétől, de kitartott mellette.

 

 

Kovács András

 

Balázs Bélával kapcsolatban az az érdekes, hogy mi tulajdonképpen műveit, híres filmesztétikai munkáit nem ismertük, mert azok németül jelentek meg. Én nem olvastam, de azt hiszem az osztálytársaim sem nagyon olvastak németül. A Filmkultúra csak 48-ban jelent meg, 49-ben pedig már meghalt. Úgyhogy az a fajta kontaktus, ami az igazi lett volna, tehát a műveken keresztül, nem jött létre. Nem ismertük filmjeit sem, csak a filmográfiákból

 

 

Banovich Tamás

 

Hosszasan és részletesen elemezett szovjet filmeket. S ezekből az elmesélésekből valami olyan csodák bontakoztak ki számunkra, hogy el se tudtuk képzelni, hogy ilyen gyönyörű filmek léteznek a világon. A baj csak az volt, hogy egy fél évvel ezután a Szovexport kezdte nálunk is bemutatni ezeket a filmeket, és az elmesélés és a valóság között fantasztikus különbségek voltak. Amire jól emlékszem, az a Volga, Volga...volt, Alekszandrovnak, máskülönben jó filmje, arról legendákat mesélt, de annak a töredéke nem volt benne a filmben. Ez azért furcsa volt. Balázs nagyon igyekezett jó kontaktust teremteni a hallgatókkal. De meg kell mondjam, Balázsnak – hogyan is fejezzem ki magam – az ortodoxiája, az egy kicsit zavart. Túl merevnek tartottam bizonyos dolgokban. A furcsaság csak az volt, hogy épp ezekben a pártformai dolgokban, nagyon lekezelően bántak vele a háta mögött, ami, másrészt nagyon sértett engem.

Akkoriban nagy téma volt az utcagyerekek témája, a Szovjetunióban is. Én akkor már csináltam egy filmet, a főiskolásokkal, de egy rendes nagyjátékfilmet akartak csinálni, Hont Ferenc bízott meg azzal, hogy Úttörők címen, vagy valami ilyesmi címen, úttörő gyerekekről csináljunk egy nagyfilmet. Beszéltem erről Balázs Bélával, hogy ő hogyan képzeli, stb. Az igazság az, hogy neki nagyon romantikus elképzelései voltak.

 

 

Makk Károly

 

Szóval ezt az úttörő-filmet végül is Bacsó Péter, Fehér Imre, Banovich Tamás és én írtuk. S amikor a forgatókönyvet elkezdtük csinálni, akkor már nem emlékszem rá pontosan, hogy hogyan került sor rá, hogy Béla bácsival is kapcsolatba kerültünk. Vagy mi akartuk neki odaadni elolvasni, (mégis egy általunk szeretett és nagyrabecsült ember volt), vagy ő érdeklődött, nem emlékszem már rá pontosan, mindenesetre, adtunk neki egy forgatókönyvet és látszott, hogy ő nagyon nagy ambícióval szeretne ebben a dologban részt venni.

 

 

Banovich Tamás

 

Az előkészületek lassan haladtak. A pénzt meg az apparátust, tehát a filmgyárnak az apparátusát, azt Hont Ferenc szerezte volna meg a filmhez, és a pénzt ahhoz, hogy el tudjunk menni dolgozni a forgatókönyvön, azt is a Honttól kaptuk – az egész lassan, lassan átcsúszott az ő kezeibe. Valahányszor arról volt szó, hogy én most valamit megbeszéljek, mert ugye azt mondtam, hogy a Balázzsal ezt meg azt beszéltem meg, azt mindig elütötte. A könyv az készült, készült, aztán később biztonsági okokból odadelegálták Bacsót, Nádasyt, meg Fehér Imruskát. Úgy háromnegyed része kész volt a filmnek, amikor kerestem Balázst a főiskolán, de nem volt benn. Viszont Hont jött ki a sleppjével, és azt mondta, hogy jöjjön be az irodámba. Bementem, és azt kérdezi, hogy hogyan állnak a könyvvel. Hát mondom megbeszéltük Balázzsal, tetszik, eljutottunk körülbelül a kétharmadáig. Azt mondja erre, tudja mi a cserkész nem tudom hányadik paragrafusa? (Akkor még tudtam, aminek a lényege az, hogy a cserkész mindig igazat mond.) Erre mondom, hogy hát a cserkész mindig igazat mond. Azt mondja téved, az úttörőknél másként van, mert az úttörő csak bizonyos történelmi kategóriákban mond igazat. Miután nagyon fiatal voltam, otthagytam, bevágtam az ajtót. Otthagytam a forgatókönyvet, amit azután később Makk Karcsi meg is csinált, aztán a filmet meg megsemmisítették. Nem ez volt az egyetlen film, amit megsemmisítettek; csináltunk még egy kétórás filmet a textilszövőnőkről, azt is megsemmisítették.

 

 

Hegedűs Géza

 

Hont Ferenc fura egy alak volt. Értelmes ember, de óriási fantaszta. És folyton túlszervezett. Annak idején mondogattam is, hogy én mindig félek, hogy Hont egy óvatlan pillanatban Magyarországot a főiskolához csatolja, mint alosztályt.

 

 

Bacsó Péter

 

Az egész akkori művészetpolitikát az jellemezte, hogy abban az időszakban, s abban a periódusban Hont Ferenc tulajdonképpen minden hatalmat a saját kezében összpontosított. Mi, hogy mondjam, gyerekek, tulajdonképpen nem láttunk bele a Hont Ferenc és a Balázs Béla konfliktusának a lényegébe. Nem láttunk bele, de tény az, hogy Hont tulajdonképpen mindenkit igyekezett kiszorítani erről a területről, hiszen ő volt a főiskolának a főigazgatója, akkor már ő volt a Madách Színháznak a főigazgatója, ha jól emlékszem a Pártközpontban valami művészeti, filmművészeti nem tudom mi volt, és a megalakuló Művelődésügyi Minisztériumnak vagy talán Népművelési Minisztériumnak hívták akkor, ő volt a filmosztály vezetője. Igen, szóval, minden ő volt. Ugyanakkor hogy mondjam, benne volt egy nagy gründolási hajlam, készség; önnön magát a nagy kombinátornak nevezte. A szakmai ismeretei pedig... Klasszikus eset volt például, hogy amikor az úttörő-filmet forgattuk és kijött a forgatáshoz, belenézett a svenkkarba. Azt hitte, hogy az a lupa, és akkor komolyan odaszólt hozzám, úgy látom, minden rendben van. Szóval közben ennyit jelentett az ő szakértelme.

 

 

Banovich Tamás

 

Akkoriban az volt a rend, hogyha valamilyen határozatot hoztak a Szovjetunióban, Moszkvában, az körülbelül egy hónapos késéssel érkezett ide. De a jófülűek már körülbelül egy-két hét múlva ismerték a tartalmát. Ekkoriban jelent meg egy nagyon erős cikk Zsdanovtól, amiben már megemlítették Balázs Béla nevét. Én erről nem nagyon tudtam, csak azt láttam, hogy ettől kezdve Balázs egyre idegesebb és szomorúbb lesz.

 

 

Révész György

 

Nemcsak azt tudtam, hogy itthon őt mennyire nem becsülték, (és ilyen szempontból nem ő volt az egyetlen) de azt is tudtam nagyon pontosan, hogy őt a főiskolán és én most csak erről a részéről beszélek, mert erről tudok, hogy üldözték. Ugyanaz a társaság, amely velem is olyan kitüntetően foglalkozott, őt reakciósnak, maradinak, elavultnak tekintette. Olyannyira, hogy Kovács András, mint akkor, ahogy a hírek elterjedtek, egy cikket írt ellene, amelyben leleplezi azt az ellenséges, mételyező, életművet, amit Balázs Béla létrehozott.

 

 

Kovács András

 

Jó, hát ez egy főiskolai záródolgozat volt, 1950-ben, amikor már másfél éve halott volt. Akkor készült el és 1952-ben jelent meg. Hát ez, mondjuk nehezen összehozható valamiféle belső harccal, nem? A Filmkultúra 48-ban, nem tudom, melyik hónapban, jelent meg. Ez volt az első Balázs Béla művei közül, ami magyarul megjelent. És akkor valóban, Hont felkért – egyébként azt hiszem a Szemes Mihályt és engem kért –, hogy erről írjunk valamit. Ismétlem: 50-ben készült el és 52-ben jelent meg. Véleményem szerint ez belső harcok következménye volt, olyanoké, amiket én nem ismertem, de szerintem a többi főiskolás sem. Mert ezek zárt ajtók mögött, egészen más szinten zajlottak. Volt emigránsok, hazatért emberek között stb. Erről én most nem tudok beszélni. Hogy őnekik milyen konfliktusaik voltak? Nyilván féltékenységi drámák is lezajlottak, tehát pozícióharc is, esztétikai különbségek is voltak, de én a magam részéről erre nem emlékszem, hogy ebben a főiskola diáksága valamilyen szerepet játszott volna. Valószínű inkább az volt a helyzet, hogy miértünk folyt esetleg a küzdelem, tehát a fiatalságért. De ez erőltetett.

 

 

A filmben szereplő részlet Kovács András tanulmányából:

 

„A film kérdéseinek a társadalom egészétől, meg a többi művészetektől való elszigetelő kezelése, a formának, a filmnyelvnek, a filmszerűségnek társadalomfeletti, osztályokfeletti felfogása Balázst súlyos esztétikai és ideológiai hibák útvesztőjébe sodorta. Ezt a hiányosságot minél hamarabb pótolnunk kell és hozzá kell látni a Balázs Bélától tanult lelkesedéssel, de a szocialista-rea


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1990/08 18-25. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4396