KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
   2005/január
KRÓNIKA
• A szerkesztőség : A Filmvilág pályázata Eredményhirdetés
ANIMÁCIÓ
• Hirsch Tibor: Kellesz! Disney gyermekei
• Csillag Márton: Rajzold újra, gép! Animáció új dimenzióban

• Varró Attila: A Hatlövetű jegyében Film noir: menekülő szerelmesek
• Kolozsi László: Szabadság, szerepek Bolond Pierrot
• Stőhr Lóránt: Ködlovagok A miskolci bonniésklájd
AMERIKAI FÜGGETLENEK
• Köves Gábor: Kék bársonyos forradalom Jarmuschtól Tarantinóig
• Schreiber András: Fekete sereg A blaxploitation története
• Strausz László: A bőrszín ára Blaxploitation: a fekete gazdaság
MAGYAR MŰHELY
• Stőhr Lóránt: Intés a túlpartról Beszélgetés Szaladják Istvánnal
• Szaladják István: Bíbortekercs Filmnovella

• Kubiszyn Viktor: Szellem a rendszerben Kiyoshi Kurosawa
• N. N.: Kiyoshi Kurosawa
KÖNYV
• Kelecsényi László: Amerikából jött 1001 film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz
KRITIKA
• Hungler Tímea: No man est omen Állítsátok meg Terézanyut!
• Kolozsi László: Esztrád nélkül Zsiguli
• Takács Ferenc: A hasznos és a szép Vera Drake
• Vágvölgyi B. András: Utánuk a Kánaán A bőség földje
• Bori Erzsébet: Balkáni vér Az élet egy csoda
• Muhi Klára: Dogma-duellum Öt akadály

• Kubiszyn Viktor: Fékezett habzás Reklámzabálók éjszakája
LÁTTUK MÉG
• Korcsog Balázs: A kilencedik nap
• Pápai Zsolt: Luther
• Strausz László: Nagy Sándor, a hódító
• Mátyás Péter: Véget vetni minden háborúnak
• Kovács Marcell: Tapló télapó
• Csillag Márton: Özönvíz
• Ádám Péter: 80 nap alatt a föld körül

             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Amerikai függetlenek

Jarmuschtól Tarantinóig

Kék bársonyos forradalom

Köves Gábor

Amit Új Hollywood fenegyerekei elfeledtek, azt a Miramax és a Sundance Fesztivál két évtizede, a függetlenek lassú menetelése hozta helyre.

 

„Függetlennek lenni annyit jelentett, mint mindenáron különbözni a Hollywoodi stúdiók által diktált fővonaltól.”

Sidney Pollack

 

Újból a régibe

 

Az amerikai filmgyártás „Új Hollywood”-ra keresztelt korszaka a legoptimistább számítások szerint is véget ért 1975-re; ekkor került a mozikba az első blockbusternek nevezett szuperprodukció, Steven Spielberg Cápa című filmje. Ugyanaz a stúdiórendszer, amely nem is olyan régen még felkarolta és munkalehetőséghez juttatta az egyéni hangvételű, életszagú filmekben érdekelt tehetségeket, a bombabiztos sikerek futószalagszerű gyártásába kezdett. Olyan alkotók sodródtak a pálya szélére és igyekeztek – több-kevesebb sikerrel – alkalmazkodni az új rezsimhez, mint Peter Bogdanovich (Az utolsó mozielőadás), Bob Rafelson (Öt könnyű darab), William Friedkin (Francia kapcsolat), Hal Ashby (Utolsó szolgálat) és bizonyos tekintetben Martin Scorsese és Francis Ford Coppola is. Amikor 1982 nyarán bemutatták Steven Spielberg E.T. – a földönkívüli című filmjét, az átalakulási folyamat, melyet a Cápa és a Csillagok háborúja kezdett el, végleg befejeződött. Hogy pontosan miben is állt ez az iparágon belüli változás? A hatvanas-hetvenes évek kisköltségvetésű B-filmjeinek koronázatlan királya, Roger Corman szerint a nyolcvanas években jóval nehezebbé vált B-filmeket gyártani, mert ami régebben B-filmnek számított, abból hirtelen hatalmas költségvetéssel és nagy sztárokkal megtámogatott stúdiófilmek lettek. Röviden: Scorsese Aljas utcáit Spielberg mesterien kivitelezett, gyermeteg fantáziái váltották fel. Persze nem hagyhatjuk figyelmen kívül azokat a próbálkozásokat, melyek a rendszer megváltoztatására irányultak. Coppola és George Lucas is igyekezett kiépíteni egy saját, független, filmgyártó birodalmat, míg azonban Coppola irányítása alatt az American Zoetrope stúdió nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, addig Lucas kísérlete, azaz a Skywalker birodalom megalapítása, túl jól sikerült.

 

 

A Sundance kölyök és a Weinstein Bros.

 

1979-ben, azaz pontosan egy évtizeddel azután, hogy egy „jelentéktelen” biker-movie, a Dennis Hopper és Peter Fonda nevével fémjelzett Szelíd motorosok kirobbanó sikere egy időre átrajzolta az amerikai filmgyártás határvonalait, a hetvenes évek legnagyobb filmsztárja, Robert Redford Utah-beli otthonában háromnapos konferenciát rendezett a filmipar haladó szellemű képviselői számára. A konferencia célja egy olyan szervezet létrehozása volt, mely a kortárs amerikai független filmkészítőket támogatná. Redford felismerte, hogy azok a művészek, mint például Scorsese vagy Robert Altman, akik néhány évvel korábban még a stúdiók támogatását élvezhették, a nyolcvanas évekre gyakorlatilag nemkívánatos személyekké váltak a producerek szemében, tehát éppen a legtehetségesebb rendezők kerültek a stúdiórendszeren kívülre. A kezdő filmeseknek pedig még nagyobb nehézségekkel kellett szembenézniük, a kisebbségekhez tartozó tehetségek esélyei pedig gyakorlatilag a nullával voltak egyenlők. A Redford által alapított Sundance Intézet tehát a stúdiórendszeren kívül dolgozó tehetségek felkarolására szövetkezett.

Ugyanabban az évben, amikor Redford elegáns síparadicsomában megalapította a Sundance Intézetet, Bob és Harvey Weinstein, akik filmforgalmazó vállalatukat szüleik, Miriam és Max után Miramaxnak keresztelték, New Yorkba helyezték át gyenge lábakon álló, családi vállalkozásuk székhelyét. Weinsteinék esetében már a pályakezdés sem mondható szokványosnak: míg a legtöbb független forgalmazó a hetvenes évek egyetemi filmklubjainak szervezői közül került ki, addig a Queens-i testvérpár korábban rockkoncert-szervezőként dolgozott. Mint forgalmazók, a filmbiznisz legalján koncertfilmek, majd erotikus filmek forgalmazásával kezdték.

 

 

Pangás és fellendülés

 

Redford és a Weinstein-testvérek vállalkozásai a kilencvenes évekre meghatározó tényezőivé váltak a független filmgyártásnak, a nyolcvanas évek küszöbén azonban senki sem jósolt volna nagy jövőt nekik. A független filmek piaca 1979-ben gyakorlatilag még nem létezett. Ebben az évben összesen három, mára elfeledett független játékfilm (Robert M. Young: Alambistra!, Rob Nilsson & John Hanson: Northern Lights, Richard Pierce: Heartland) került a mozikba, de egyiküknek sem sikerült még csak megközelíteni sem a Szelíd motorosok kirobbanó sikerét. A nagy stúdiók kevésbé kommersz filmekkel, vagy klasszikusokkal foglalkozó részlegei, mint például a United Artist Classics, elsősorban külföldi, főként európai művészfilmek amerikai forgalmazói voltak, s nem szenteltek különösebb figyelmet a hazai tehetségek felkarolásának. A nyolcvanas évek közepén azonban beköszöntött a videózás aranykora, amikor a nagyobb videó-forgalmazó cégek (Vestron, Columbia Home Video, Live Entertainment) hatalmas költekezésbe kezdtek, s ezzel párhuzamosan az amerikai független filmkészítők által elérhető források is bővültek. Az első átütő független sikerfilm azonban még bő öt évet váratott magára. 1984-ben Jim Jarmusch elkészítette a Florida, a paradicsomot, amely Cannes-ban elnyerte a legjobb elsőfilmnek járó Arany Kamera-díjat. Nem ez volt az első eset, hogy az amerikai függetlenek közül kapja valaki az elismerést, de mindenképpen újdonságnak számított, hogy a cannes-i hátszél jelentősen hozzájárult az amerikai forgalmazás sikeréhez. 1984 jó éve volt a független filmgyártásnak: Joel és Ethan Coen ebben az évben jelentkezett a Véresen egyszerűvel, John Sayles elkészítette a The Brother from Another Planetet, Alan Rudolph a Válassz engemet, két évvel később pedig Spike Lee a She’s Gotta Have It-tel, és David Lynch a Kék bársonnyal aratott a függetlenek mércéjével mérve komoly üzleti sikert.

 

 

Haladó szellemű konzervativizmus

 

Az első években a Redford vezette Sundance Intézet kizárólag a filmkészítés kreatív oldalával, műhelymunkával és tehetséggondozással foglalkozott. Azzal, hogy az intézmény figyelmen kívül hagyta a marketing és a forgalmazás területét, működése gyakorlatilag visszhangtalan maradt. A változás érdekében a Sundance Intézet 1985-től kezdve felvállalta a későbbiekben Sundance Filmfesztiválként ismertté váló U.S. Film Festival megrendezését. A rendezvény ama kevés filmfesztivál közé tartozott, amely kizárólag az amerikai függetlenekkel foglalkozott. A Sundance Filmfesztivál kezdetben igen csekély jelentőséggel bírt. A versenyben szereplő filmek közül csak nagyon keveset forgalmaztak, az intézet kurzusain kidolgozott forgatókönyvek közül pedig még kevesebb jutott el a forgatás fázisáig, az a kevés kész film pedig nem aratott különösebb visszhangot. Bevett szokásnak számított, hogy a zsűri fődíja nem a legjobb, hanem a legméltóbb filmnek járt, ami tovább gyengítette a fesztivál presztizsét. A Sundance-t messze elkerülték a forgalmazók. Ha akadt is olyan film, amelyet benevezhettek volna a versenybe, inkább távol maradtak, nehogy ráaggassák filmjükre a Sundance szinonimájának számító, s piaci értelemben elrettentő művészfilm-címkét. Mindezek fényében érthető, hogy a nyolcvanas években feltűnt függetlenek, mint Spike Lee, John Sayles, Jim Jarmusch, Gus Van Sant, vagy a Coen-fivérek nem igazán vették hasznát az intézménynek. A fesztivál egyik szervezője így nyilatkozott erről: „a Sundance sohasem cenzúrázta a politikai mondanivalót, mindössze a filmek stílusát válogatta meg. Az itt előkészített filmek szinte kivétel nélkül mind meglehetősen konzervatív hangvételűek voltak”. Paradox módon tehát a Sundance inkább a Hollywood felé vezető utat jelentette, mintsem egy attól független filmkészítő műhelyt.

 

 

A fordulat: szex, hazugság, videó

 

Steven Soderbergh 1989-ben készítette el első filmjét, a szex, hazugság, videót, mely csak a filmmel nem túlzottan szimpatizáló programigazgató hosszas győzködése árán, legutolsóként kerülhetett be a 16 versenyfilmet számláló mezőnybe. Soderbergh filmje volt az első X-generációs film; a Reagan-éra nadrágtartós, ragadozó természetű yuppie-mentalitását vette célba. Soderbergh filmje a zsűri konzervatív ízlése miatt nem kaphatta meg a fődíjat, de végül megnyerte a közönségdíjat. Ezután következett Cannes, ahol abban az évben különösen erős amerikai mezőny gyűlt össze: Soderbergh filmje mellett versenyben volt Spike Lee Szemet szemértje is, mely a rendező első igazi jelentős sikerének számított. A Wim Wenders vezette zsűri, azzal az ürüggyel, hogy Lee filmjének főszereplője nem tekinthető igazi hősnek, Soderberghnek ítélte az Arany Pálmát, s döntésével megkoronázta az első igazi „indie” sikert. Ezzel azonban még korántsem ért véget a szex, hazugság, videó diadalmenete, hisz hátra volt még a legfontosabb; az amerikai bemutató. Ahhoz azonban, hogy egy független film áttörhesse a városközpontok közönségét megcélzó rétegfilmek 10 millió dolláros bevételi korlátját, a külvárosi multiplexekben is vetíteni kell. A filmet forgalmazó Miramax az elsők között ismerte fel, hogy az az elitista hozzáállás, miszerint a művészfilmeket kizárólag a nagyvárosok patinás mozijaiban lehet játszani, már régen idejétmúlt. Meglovagolva a közönség újdonságok iránti igényét Soderbergh filmjét Weinsteinék szinte valamennyi amerikai nagyvárosban bemutatták, olyan helyeken is, ahol korábban sosem játszottak hasonló rétegfilmeket. Ami pedig még ennél is szokatlanabb eljárásnak számított, a Miramax közel két és félmillió dollárt költött a független film reklámjára. Az eredmény mindenesetre őket igazolta: 25 millió dolláros bevétel az USA-ban, 30 millió a nemzetközi piacon. A független filmekben, most már nyilvánvalóvá vált, komoly, kiaknázandó üzlet rejlett.

 

 

Szex után

 

A Sundance Intézet 1991-ben ünnepelte tízéves fennállását, s az évforduló alkalmából a Park City-ben megrendezett filmfesztivált immár hivatalosan is Sundance Film Festivalra keresztelték. A versenyprogram, mely a Soderbergh feltűnése utáni két évben nem produkált átütő sikereket, ezúttal méltó volt az ünnepi alkalomhoz. Az első filmesek között olyan mára befutott filmrendezők szerepeltek, mint Richard Linklater a Slackerrel, Todd Haynes, a New Queer Cinema vezéralakja Poison című filmjével, és az ugyancsak pályakezdőnek számító, igaz, immár második filmjével (A semmi ágán) jelentkező Hal Hartley. A függetlenek között veteránnak számító John Sayles egyik legsikeresebb filmjét, A remény városát nevezte az azévi versenybe. Valami változni látszott a Sundance-on. A nyolcvanas évek becsületes szándékú, politikailag korrekt, a közönséget azonban teljességgel hidegen hagyó független filmjeit a főként New Yorkból és Los Angelesből verbuválódott, kísérletező kedvű fiatalok divat-gyanús munkái váltották fel. Ezúttal a Sundance vezetősége élt a kínálkozó alkalommal, és kellő engedményeket tett, hogy a fiatal tehetségek számára vonzóvá tegye szolgálatait. Ezentúl már nem kellett kész forgatókönyvvel rendelkeznie annak, aki részt akart venni a kurzusokon, s elkezdődött az idősebb bizottsági tagok lecserélése is. 1991 igazi vízválasztónak bizonyult a fesztivál történetében: a nem is olyan régen még provinciális hangulatú, maradias filmfesztivál rövid idő alatt a forgalmazók mobiltelefonjaitól hangos, kihagyhatatlan üzleti és társasági eseménnyé, a független filmek elsőszámú piacává vált.

 

 

Az új messiás

 

A következő év fesztivál-eseményei újabb löketet adtak a változásoknak. Míg 1987-ben mindössze 60 filmet mutattak be a Sundance programjában, 1992-re ez a szám közel 400-ra nőtt. A verseny-szekcióban ismét új tehetségek tűntek fel – köztük Alexandre Rockwell, Levesben című filmjével, Allison Anders pedig a Gas Food and Lodginggel – Quentin Tarantino debütálásánál nagyobb szenzációt azonban sem korábban, sem a későbbiekben nem könyvelhetett el a fesztivál. Szemben a nyolcvanas évek független filmkészítőivel, Tarantino már azok közé a filmesek közé tartozott, akik hasznát vették a Sundance segítségének: egy évvel korábban résztvett az Intézet programjában, s alig akadt olyasvalaki a városban, aki ne olvasta volna a Kutyaszorítóban forgatókönyvét. 1992-ben Tarantino immár a kész filmmel vett részt a fesztivál versenyében. A Kutyaszorítóban, a várakozások ellenére, mégsem nyerte meg a fődíjat. A politikai korrektség és Redford konzervativizmusa, amely kezdetektől fogva jellemezte a fesztivált, közbeszólt. A Redford vezette intézménynek szemet szúrt a túl sok erőszak (ugyanezen okból nem indulhatott a versenyen Carl Franklin később nagy sikert aratott One False Move című filmje), és a Kutyaszorítóban győzelme ellen szólt az is, hogy Tarantino filmjével egy, a fesztiválnak nem tetsző újfajta film-hibrid, a kommersz elemekre építő szerzői film (az „anti-art art-film”) nyert volna. Végül is a Kutyaszorítóban olyan elementáris hatással volt mind a közönségre, mind a filmgyártásra, hogy a későbbiekben nem Tarantinónak kellett alkalmazkodnia a Sundance-hez, hanem a Sundance-nek Tarantinóhoz. A fesztivál végeztével azonban a filmnek még nem volt forgalmazója, s sokan attól tartottak, hogy nem is fogják moziban bemutatni. Végül is, az utolsó utáni pillanatban, több vetítés és a fiatal munkatársak lelkesedésének hatására, a Miramax vezetői megvásárolták a nem túl nagy üzleti reményekkel kecsegtető filmet. A Kutyaszorítóban 1992-ben került a nagyközönség elé, s bár a Miramax, mely időközben a művészfilmek kommersz mozik módjára történő forgalmazásával vált hírhedtté, azt várta tőle, hogy sikerül kitörnie a függetleneknek fenntartott gettóból, ez mégsem történt meg. A Miramax elvitte Cannes-ba a Kutyaszorítóbant, ahol nemcsak a filmet, de rendezőjét is kitörő lelkesedéssel fogadták. A cég reklámgépezete, mely a színészeké mellett a rendezők befuttatását is célozta, Tarantino személyével megütötte a főnyereményt, az erkölcsi siker ellenére azonban Weinsteinék cége továbbra is folyamatos anyagi problémákkal küzdött; nemegyszer a csőd széléről kellett visszarángatni a vállalatot.

 

 

Kifelé a gettóból

 

A kilencvenes évek közepére a független filmgyártást két új trend határozta meg. A nagy forgalmazók egyre nagyobbakká váltak, s méretükből adódóan új filmjeiket egyre szélesebb közönséghez tudták eljuttatni. A nyolcvanas évek anyagilag legsikeresebb, függetlenek által forgalmazott filmjei, mint a szex, hazugság, videó, A pókasszony csókja vagy a Szoba, kilátással egyike sem tudta áttörni a 25 millió dolláros bevételi határt. 1992-ben a Fine Line (a New Line Cinema „kisebb” filmekre szakosodott leányvállalata) azonban már több mint 400 moziban mutatta be Robert Altman hollywoodi szatíráját, A játékost, míg a Sony Pictures Classics ugyancsak sikert ért el a Howard’s Enddel. Ebben az új helyzetben már egyáltalán nem számított lehetetlennek, hogy egy független film a bevételek tekintetében beérje a hollywoodi stúdiófilmeket. 1992-re a legnagyobb független forgalmazók (Miramax, Fine Line, Samuel Goldwyn Company, October Films, Sony Classics, United Artists Classics) kapacitása jelentősen megnőtt, és méretüktől függően már évi 10-25 filmet mutattak be. Ezeknek a filmeknek a sorsa már nagyban függött a Sundance Fesztiválon való szereplésüktől: Tarantinón kívül ezen a fórumon tűnt fel többek között Richard Linklater, Whit Stillman, Kevin Smith és Robert Rodriguez is. Egy kezdő filmesnek immár a Sundance jelentette a nagy lehetőséget: ha itt felfigyeltek munkájára, következő filmje szinte automatikusan finanszírozókra talált.

 

 

Érdekházasság: a Miramax esete a Disney-vel

 

A Miramax végül nem egy amerikai független filmnek, hanem egy hazájában sikertelen angol drámának, a Neil Jordan-rendezte Síró játéknak köszönhette első igazi üzleti sikerét és életben maradását. A Miramax megvásárolta az Angliában megbukott filmet és a megfelelő reklámstratégia alkalmazásával hatalmas sikerre vitte az IRA-önkéntesnek és transzvesztita szerelmének történetét. Az Államok olyan vidékein is bemutatták a filmet, ahol a nézők korábban a Disney-féle giccseken kívül nemigen láttak mást. A Síró játék a Miramax első sikerszériájának nyitányát jelentette: akármihez is nyúltak ezután, Weinsteinék keze alatt minden arannyá változott. Baz Luhrmann, az akkor még teljesen ismeretlen ausztrál filmrendező Kötelező táncok című filmjéből ugyanúgy sikert kovácsoltak, mint a már jó egy évtizede pályán lévő, de csak szűk körben ismert John Sayles Passion Fish című, Délen játszódó intim drámájából. Alfonso Arau mexikói melodrámáját, a Szeress Mexikóbant a Miramaxon kívül senki más nem volt hajlandó forgalmazni, de miután Weinsteinék szokásukhoz híven újravágták a filmet, minden idők legnyereségesebb idegen nyelvű filmsikerét könyvelhették el. 1993 februárjában a Miramax 12 Oscar-jelölést tudhatott magának; ezekből négyet díjra is tudott váltani. Ennél kedvezőbb alkalmat keresve sem találhatott volna a Miramax vezérkara, hogy áruba bocsássa a céget, s az addig napi gondokkal küzdő mini-stúdióhoz befektetőt keressenek. A stúdiók korábban aprópénznek tekintették a függetleneket, a Miramax azonban ekkorra értékes márkanévvé vált, s ha valamiben hittek a Disney-nél, az a jól bejáratott márkák dollárra váltható mindenhatósága volt. A Disney vezetőinek szemében a Miramax vonzerejét csak növelte, hogy bár pénzért szinte mindenhez hozzájuthattak, a hőn áhított presztízst és az Oscarokat, melyek tekintetében a Disney a sor legvégén kullogott, mégsem lehetett megvásárolni. Mi több, a Disney híresen rosszul állt a játékfilmek piacán, ezidőtájt egyedül a stúdió rajzfilmjei hoztak jelentős sikereket. A Disney tehát a legnagyobb függetlennek számító Miramax megvásárlásával presztizshez és játékfilmes utánpótláshoz jutott, a testvérek viszont egyedülálló módon autonómiát kaptak a Disney-birodalmon belülre került Miramax vezetésében. Ezzel a tranzakcióval tulajdonképpen lezárult egy korszak, s az addigi kispályások jól fizetett alkalmazottakként, bár saját hatáskörükben szabad döntési joggal folytathatták tevékenységüket. A váltást követő időszak sikerei mindenesetre a Weinsteinék elkötelezettségét, nem utolsósorban pedig üzlet érzékét igazolták. Jane Campion Zongoraleckéje, Tarantino Ponyvaregénye, Az angol beteg, A szerelmes Shakespeare, valamint Kevin Smith, Billy Bob Thornton, Matt Damon és Ben Affleck felfedezése – csak néhány momentum az új Miramax dicsőséges történetéből. Ezek az évek azonban már korántsem a kísérletezés, sokkal inkább az elüzletiesedés, a divat- és sztárcsinálás fejezeteként vonultak be a függetlenek történetébe.

 

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2005/01 24-27. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4778