KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1988/december
• Sára Sándor: Fújja a szél, fújja Részletek egy készülő dokumentumfilmből
A FILMVILÁG MOZIJA
• Ágh Attila: A világ segédmunkásai A vasember

• Nóvé Béla: Nyílt levél Winston Smith-hez Ezerkilencszáznyolcvannégy
• Schubert Gusztáv: Angyali kísértetek Rock Térítő
• Fáber András: Isten már nem felel A hajnal
• Fiala János Péter: A denevér röpte Beszélgetés Timár Péterrel
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Égi és földi történetek Velence
• Koltai Ágnes: Tigrisbukfenc Figueira da Foz

• Szilágyi Ákos: Sztálini idők mozija 4.
LÁTTUK MÉG
• Barna Imre: A misének vége
• Csantavéri Júlia: Farkaslak
• Báron György: Szomorú érzéketlenség
• Koltai Ágnes: Kisasszonyok I-II.
• Biczó Dezső: A fekete özvegy
• Sajóhelyi Gábor: A velencei nő
• Tamás Amaryllis: Micimackó
• Zsenits Györgyi: Tokyo pop
• Szemadám György: Hová mész, emberke?
KRÓNIKA
• Lányi András: Felsőfokú filmoktatás
• N. N.: Mozgóképelméleti szak
• N. N.: Hibaigazítás

             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

A velencei nő

Sajóhelyi Gábor

A címben említett velencei nő valójában két asszony. Az egyik öregecske férjét megunó virágszál: Valeria. A másik: gyászos özvegységét feladni kívánó, élveteg, hervadóban lévő szépség: Angela. Mindketten szemet vetnek egy szőke ifjú idegenre. Vitathatatlanul Boccaccio szelleme lengedez a filmben (már csak a pestisre tett utalás miatt is), de a mester eleganciája, bája, könnyedsége, frivolsága, sikamlós erotikája távol maradt. A szőke ifjú, aki oly szép, mint egy Abba-énekes (kb. ennyire is vonzó) gondolázás közben szentenciaként közli: „Velencének előbb vagy utóbb, de el kell süllyednie”. E válsághangulat kétségtelen alapja lehet egy hedonista „Carpe diem!” mentalitásnak; s ha tételillusztrációnak fogjuk fel A velencei nőt, közel járunk az igazsághoz. Ugyanígy értelmezhető a perverzió is: egy jól szerkesztett jelenetben a férfiú utáni heves vágyakozás a cselédlánnyal űzött buja, leszbikus játékba csap át. Akár egy jó Ferreri-filmben is történhetne. Az alaptónus sajnos durva, közönséges, néha trágár. Vásári jelenetet láthatunk a „fütyik” párbeszédéről: a szép, szőke aktusbajnok a csatornába vizel; a prostituáltakat az aranyifjak büdös hallal ingerlik; a cselédlány úrnője szerelmi csatáját lesve üzekedik stb. A mérték, az egyensúly hiányzik. „Ghibellin becsületemre” – mondja egy szereplő. Ebben a században ez már nem politikai hatóerő. Marad tehát a Sóhajok hídja, a Doge palota, a Canale Grande (kissé IBUSZ-színezetű) képe. Azok szépek. S hogy miért fél Angela az ősi „a tergo” póztól? – érthetetlen. Ha az antikoknak megfelelt…


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1988/12 59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4888