KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1988/november
• Székely Gabriella: A légy az objektívben Beszélgetés Gazdag Gyulával
• Zalán Vince: Remington R. B. és a többiek Beszélgetés András Ferenccel
• György Péter: Egy nemzedék csapdában Mr. Universe
• Kornis Mihály: Brékó, Magyarország! Egy teljes nap
• Székely Gabriella: A rövidtávfutók magányossága Soha. sehol, senkinek!
• Klaniczay Gábor: Ez a mocsár nem tarthat örökké Törvénytől sújtva
• Kovács István: Az igazság hasztalan reménye Befejezés nélkül
• Dániel Ferenc: Vonatok jönnek-mennek Menzel-sorozat a tévében
• Szilágyi Ákos: Sztálini idők mozija 3.
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Talányos parancsolat Locarno
• Fáber András: Hol van Tajvan? Pesaro
LÁTTUK MÉG
• Fáber András: Ötvenhárom hideg nyara
• Báron György: A szakasz
• Szemadám György: Óh, Argentína
• Tamás Amaryllis: Carmen
• Zsenits Györgyi: Plumbum, avagy a veszélyes játék
• Nagy Zsolt: Másnap háború volt
• Tamás Amaryllis: Kalózok
• Faragó Zsuzsa: Hálószobaablak
• Szilágyi Gábor: Hadijátékok
TELEVÍZÓ
• Bart István: A mozi időgépe Fejezetek az első világháborúból
KRÓNIKA
• N. N.: Az európai filmdíjról
• N. N.: Olvasóink figyelmébe!

             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Soha. sehol, senkinek!

A rövidtávfutók magányossága

Székely Gabriella

 

Örvendezhetnénk, a magyar filmművészet lassan sorra nyitogatja nemzeti közei-múltunk fájdalmasan szégyenletes, hétpecsétes titkait. Alig akad már takargatnivalónk a világ és gyermekeink szeme előtt. Dokumentum- és játékfilmekben vallunk színt, tudatjuk az ártatlan tudatlanokkal és a megátalkodott hazudósokkal, hogy a pergőtűzbe hajtott horthysta hadsereg katonái nem a fasiszta Magyarország vérengző fenevadjai voltak, hanem áldozatok, akik lőttek, mert rájuk is lőttek. A hazatérő és óvóhelyekről előbúvó apák néhány boldog évében félelem és gyanakvás fészkelte be magát a fejekbe és érzelmekbe: szerelmek és barátságok, elvtársak és hitek árultattak el. Az ötvenes évek pusztítása nemcsak az erőszakos nehézipari beruházások, a tönkretett mezőgazdaság deficitjével mérhető. A filmes naplók bizonyítják, hogy a vas és az acél országának megroppant gerincű építői az igazi károsultak. Fülsértően nyikorognak a bőrkabátok a vásznon, csattannak az ávós pofonok, vérzőorrú arcok szenvedik el az ütéseket 49-ben, 50-ben vagy 58-ban. Meghurcolt néptanítók emlékeznek. Kitelepített zsidók hasonlítgatják Auschwitzot a Hortobággyal. Össze-visszatelepített bukovinaiak harcolásznak az elhagyott parasztházak régi gazdáinak visszatérő szellemével. A recski munkatáborban elszenvedett testi-lelki gyötrelmekről vallanak valós és kitalált filmhősök.

Majd minden nemzeti szégyenünk terítékre került már. A filmes tényfeltáró nyomozómunka hol igazi drámákkal, hol hangzatos féligazságokkal zúdítja ránk múltunkat. Reménykedhetünk, talán a legsötétebb titok körül is pislákol valamiféle eligazító fény, legalábbis az „ötvenhatos események” falusi színterén, a Dunánál, ahol a politikusokat is meghazudtoló pontossággal, elfogulatlansággal emlékeznek parasztok és iparosemberek, egykori párttitkár és tanácselnök a zavart homályba burkolt ősz meg a rákövetkező tavasz és nyár történetére.

Büszkélkedhetnénk, a magyar filmművészet régi szerepében ismét átvállalja a történetírók, a politológusok munkáját. Igenám, csakhogy a történelmi, politikai tabukat leleplező filmek konjunktúrájában a verseny tétje – tapasztalataink szerint – nem a fájdalmas igazságok művészi élménnyé formálása. A sokkírozó hatásosság, a gyors siker érdekében a szókimondás, a bátorság bajnokságában kevesek vállalják a hosszútávfutók kitartó magányosságát. A régóta várt startpisztolyok hangja sokakat megrészegít, a legközelebbi, a legkönnyebben elérhető cél felé tartanak. A művészi teljesítmények másfajta szabályok szerint méretnek. A célszalagokat át lehet szakítani látványosan, ám közben az igazi ünnepre gyülekezettek szívét hidegen hagyja a győzelem. A Gulyás-testvérek Törvénysértés nélkül címmel előkészítették a terepet, a Soha, sehol, senkinek! fogadtatására. Az 1951-ben hozott törvény alapján megkezdődött a kitelepítés Budapestről és az ország több nagyvárosából – a tényeket, a megrázó részleteket láthattuk, hallhattuk tehát. A dokumentumanyagok ismeretében figyeltük a televíziós dokumentarista, Téglásy Ferenc első játékfilmjét. A Soha, sehol, senkinek! érezhetően önéletrajzi ihletettségű képein sorra elevenednek meg a Törvénysértés nélkülben elbeszélt, nyilvánvalóan közös emlékek: „Aztán sorba jött a vagonírozás, egyenként nyitogatták a vagonajtókat. Odaállt az a parasztkocsi, amelyiknek a vezetője egy odavalósi vagy környékbeli pusztai ember volt, fölpakoltunk a kocsira és mentünk a nagy bizonytalanságba. Lovasrendőrök mindenütt, ordítozás, ahogy az lenni szokott, minket is fölpakoltak egy kocsira, elindultunk.”

A horthysta katonatiszt apa, egyébként mérnök, feltaláló, aki már évek óta az új rendszer sofőrjeként építi az új világot, a tanítónő anya és a két fiúgyermek ilyenformán érkezik meg Budapestről a térképen sem jelzett kényszerlakhelyükként megjelölt mocsaras pusztaközpontba. Mihez kezdenek, mi történik velük, víz, villany, iskola, munkalehetőség, orvos nélkül, itt a világ végén, két kisgyerekkel, és a születendő harmadikkal – ennyi a film meséje. A forgatókönyvíró-rendező a poklok kínját járatja meg hőseivel és nézőivel. Az acélos tartású, humánusan erkölcsös apát megalázzák és többször véresre verik. A gyerekeket kiközösítik, megvonják tőlük a játék örömét és a szeretetet. Az asszonyt állati körülmények közé kényszerítik: egyedül, gyermeki segédlettel kell megszülnie harmadik magzatát. A látvány-halmazaton elborzadunk, és vissza-visszaemlékezünk a Törvénysértés nélkül dadogva fogalmazó civil szereplőinek felemlegetett élményeire. Vajon miért kerít inkább hatalmába a kamerába mondott szó, mint az eljátszott történet hatásos látványa? Mert a törvénysértés nélkül kitelepítettek szavai mögé igazi drámát rajzolt a megélt történelem, a Soha, sehol, senkinek! szereplőit, Kozák Andrást és Jolanta Grusznicot pedig odaállították a felvevőgép elé, és végigjátszatták velük a kor és a helyzet szörnyűségeit. Állniuk kell a pofonokat, az összerogyásig cipelni a degeszre tömött zsákokat, befogni szájukat, férfias keménységgel ellenállni a spicliség csábításának, és rebbenő félelemmel, kotlós ösztönnel védelmezni a család életlehetőségeit, az egérrágta lyukakból is kikaparni a kenyérnekvalót.

Igen, valószínűleg így viselkedtek a sorscsapásokat tisztességesen elviselő túlélők. Táglásy Ferenc filmjében minden pontosan úgy történik, ahogy a hortobágyi eseményeket elképzeljük. Semmilyen egyszeri, csak ezzel az emberpárral előfordulható dráma nem forrósítja fel a képeket. Furcsálljuk, hiszen a vállaltan önéletrajzi történet harmadik hőse maga a rendező, aki a nyolcéves kisfiú szemével figyeli szüleit. Szemtanúja az éjszakai ölelkezéseknek, apja és anyja megaláztatásainak, az ő keze is összevéreződik, amikor félholtra vert apját kell hazatámogatnia, ő az, aki elvágja öccse köldökzsinórját. Hogyan nem tudott a leselkedő gyerekszem, az évtizedek múlva is vászonra kívánkozó személyes emlékezet igazi drámát teremteni? Hogyan elégedhetett meg a látványosan véres és nyomorúságos külsőségek számbavételével? Hogyan sikkadt el a szülők kapcsolatának belső története? Miért nem követhetjük nyomon a dekabrista feleség és a polgári humánum kemény katonájának érzelmi megpróbáltatásait? Miért csak néhány henyén odavetett szóváltás-jelenet pótolja a körülmények kapcsolatromboló erejét? Miért nem érzékeljük, miért csak az epilógus mondataiból kell megtudnunk, hogy az apa beleroppant a rákényszerített, önvédelemből elkövetett gyávaságba?

A lengyel Jolanta Grusznic iskolás színjátszó szorgalma és Kozák András begyakorolt szigorú félmosolya semmit sem árul el a túlélésre szövetkezett emberpár látványon túli tragédiájából. A szomorútekintetű kisfiú, Antal Tibor alkalmas volna, hogy nyiladozó tudatával érzékenyen válaszoljon a kor, az új körülmények, a villamost felváltó libalegelő kihívásaira, ám számára csak a „gyerekek figyelnek bennünket” klasszikus szerepe jutott.

Vajon valóban figyelnek bennünket a mai kisebb és nagyobb gyerekek és felnőttek, ha a múltunkról, a történelmünkről beszélünk? Vajon elegendő-e, ha csak tisztességesen vallunk a tisztességtelen eseményekről? A Soha, sehol, senkinek! nem demagóg féligazságokat, hangzatos szólamokat prédikál. Nem kacér operett-primadonnák bohókás kalandjait eleveníti fel a hortobágyi sziken. Nem kacagtatva búcsúztat a múlttól, nem hazudja, hogy az ötvenes évek kísértő emlékeit békévé oldhatja az emlékezés.

A szüleinek és fiainak dedikált filmben Téglásy Ferenc minden részletre és nagyobb történelmi összefüggésre pontosan emlékszik, csak éppen a szülők portréjának körvonalai tünedeztek el az évtizedek folyamán. Képüket nem sikerült felidéznie és hitelesen behelyettesítenie.

Valóban okulnunk kellene mindannyiunknak e példán. Mert a történelem zűrzavarába kergetett ember is egyedüli példány és nem kortünet. Ha nem fejtjük meg „ritka, egyetlen életének ősi titkát”, a mégoly igaz beszéd is pusztába kiáltott szó marad.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1988/11 18-19. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4899