KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1987/június
• Schubert Gusztáv: A rejtőzködő ember Robert Bresson portréjához
• N. N.: Robert Bresson filmjei
• Székely Gabriella: Verebek és emberek A moszkvai moziműsorból
• Margócsy István: Az Olvadás filmjei A negyvenegyedik és többiek
• Reményi József Tamás: A lelkiismeret receptje Gondviselés
• Koltai Tamás: Sorsdrámával a falon át Beszélgetés Maár Gyulával
• Michałek Bolesław: „Csak itthon tudok filmet csinálni” Beszélgetés Andrzej Wajdával
• Molnár Gál Péter: Szociológiai musical Tánckar
FESZTIVÁL
• Zsugán István: Otthonkeresők Sanremo
• Kovács András Bálint: A kívülállás dühe Pécsi Amatőrfilmszemle
LÁTTUK MÉG
• Farkas Ágnes: A kicsi kocsi legújabb kalandjai
• Hirsch Tibor: Hubertusz vadászat
• Tamás Amaryllis: Álomszerelem
• Faragó Zsuzsa: 90 nap
• Nagy Zsolt: A cápa 2.
• Nagy Zsolt: Biztos halál
TELEVÍZÓ
• György Péter: Egy film Kassákról, de nem őérte
• Kassák Lajos: Gró Lajos portréjához
• Keserű Katalin: Nature morte és pfz
KÖNYV
• Koltai Ágnes: Amerikai ballada
POSTA
• Pálos Miklós: Addig is... Olvasói levél
• A szerkesztőség : Addig is... Szerkesztői válasz

             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Beszélgetés Andrzej Wajdával

„Csak itthon tudok filmet csinálni”

Michałek Bolesław

Varsói tudósítónktól

 

1981 után ez az első film, amit Lengyelországban forgatott...

– Ez így nem pontos. A Danton például lengyel–francia koprodukcióban készült, és nagyrészt Lengyelországban forgattam volna. Csak az 1981. decemberi események miatt helyeztük át a forgatás színhelyét Franciaországba – de részben így is lengyel munkatársakkal, lengyel színészekkel dolgoztam. A Szerelem Németországban című film pedig, melyet Nyugat-Berlinben forgattam, szintén lengyel témával foglalkozik, és csakis ezért fogtam hozzá... Egyszóval igazi lengyel filmeket csináltam, és a Szerelmi krónika után következőket már Lengyelországban szándékozom megvalósítani. Egyébként is egyre nehezebb lesz számomra, hogy Nyugaton csináljak filmet; tágult a szakadék Köztük és Köztünk. Nekem már nem maradt sok időm. Se kedvem, se erőm, hogy újra elölről kezdjek mindent, új producerekkel, új munkatársakkal, új színészekkel és mindenekelőtt új közönséggel. Az én nézőim – akiket értek, és akik, úgy hiszem, megértenek engem – itt vannak. És ha esetleg eszembe jutna is, hogy külföldön csináljak filmet, mert politikai okokból nem lehetne a hazámban – még akkor is meggondolnám... Hiszen végül is a mi közönségünknek készülne – ha pedig mégsem juthat be...

Epikus és politikai filmjei után a Szerelmi krónika címe nyugodtnak, nosztalgikusnak, szinte elégikusnak tetszik.

– Miért ne? Milyen nagy kérdést tegyek föl még a honfitársaimnak? Úgy gondolom, a filmjeimben ez a stílus is mindig jelen volt. Például a Wilkói kisasszonyokban vagy a Nyírfaligetben. Most egyszerűen csak visszatérek hozzá, otthon érzem magam benne. Konwicki regényéből a saját életem, a gyermekkorom köszönt vissza. A wilnói élet, a katonaság... Katonacsaládból származom, mindig foglalkoztatott a gondolat, hogy filmet csináljak a szüléimről, erről a régi világról. Azon is töprengtem, hogy vajon Konwicki Wilnója vagy az én Suwalkim legyen-e a helyszín; végül mind a kettő megmaradt. Konwicki könyvében megtaláltam évekkel ezelőtti naivitásomat, a mi naivitásunkat –, amelyet felmorzsolt a háború.

Az 1939-es katasztrófa az egész filmben előrevetíti árnyékát. Az ön számára ez a dátum a legfontosabb fordulópont a lengyelek életében, a lengyelek történetében? Másoknak inkább 1945.

– Nekem 1939 szeptembere a határkő. Nálunk akkor dőlt romba minden visszavonhatatlanul. Ezt a mindent akartam megörökíteni. Azt akartam bebizonyítani, hogy az ország nem 1945-ben született, hogy létezett már azelőtt is bizonyos valóság, ami érdekes és fontos volt számunkra; volt némi tapasztalatunk, amiről nem kellene lemondanunk. Ha csak a földjeinken kavargó etnikumokra és vallásokra gondolunk, amit a film hátterében mutatok be: lengyelek, zsidók, németek, fehéroroszok, katolikusok, evangélikusok, ortodoxok... Együtt éltek itt, különös, felejthetetlen világot alkottak. A mai nézőknek mindez idegen, és főleg a fiataloknak elképzelhetetlen. Én tulajdonképpen azoknak az időknek, hangulatoknak, fogalmaknak, dilemmáknak, ennek a valóságnak az örököse szeretnék lenni... Azt hiszem, hogy régebbi filmjeimben, a Csatornában, a Lotnában, a Hamu és gyémántban is feltűnik ez a gondolat. Ezekben a filmjeimben tovább élnek a háború előtti világ tragikus sorsú örökösei.

De hiszen a háború előtti valóságot, és azt, ami még megmaradt belőle, 1945 után élesen, kegyetlenül kritizálták, ön is. Például a Csatornában vagy akár a Hamu és gyémántban...

– Ez igaz. A mi nemzedékünk a megszállás alatt, és a háború után keserűen csalódott a háború előtti korban. Talán az 1939-es katasztrófa miatt, és mert elvették tőlünk a gyermekkorunkat és az ifjúságunkat – haragudtunk azokra, akiket felelősnek tartottunk sorsunkért. Még azok az írók is, akiket legjobban becsülök. Például Jerzy Andrzejewski – még ő is haraggal beszélt a háború előtti korról. Én is így reagáltam, mindannyian így reagáltunk. Más kérdés, hogy amikor régi filmjeimet nézem, látom, hogy a háború előtti korhoz való viszonyom legalábbis ambivalens. Érzelmi zűrzavar jellemzi; ez látszik a Lotnában is. Természetesen keserűség is van benne, de szeretet és csodálat is azok iránt az őrült ulánusok iránt, akik lóval támadtak a tankokra...

Ön általában olyan irodalmi alapanyagot választ, melynek gazdag, bonyolult a cselekménye, alakjai karakteresek, kifejezők. Konwicki regényében, és a filmben is leheletfinomam van fölvázolva a fő cselekményszál. Viszont a háttér színei rikítóak, szinte túlharsogják a két fiatal történetét...

– Unalmas a sztori? Lehet. Én egy tovatűnő képet akartam megragadni, akvarellt festeni elmosódó színekkel, ahogyan ködös emlékeinkből felbukkan egy már nem létező világ. Ugyanezt tettem a Wilkói kisasszonyokban is. Itt most elég nagy gondot okozott az ifjú színész-pár. Nehéz volt kipréselni belőlük azt az érzelmi erőt, azt az emocionális intenzitást, mely olyan fontos volt nekem.

Az volt az érzésem, hogy néhány mellékszál, mint például a nyilvánosság, nem nagyon illik a fővonalba.

– Jaj, pedig ez Konwickinál egészen fantasztikus! Csehov jutott róla eszembe: reménytelenül várakozó nők, de semmi nem történik, csak unalom van és szürkeség. Ez talán még a fővonalnál is jobb volt. Meg kellett vágnom, visszaszorítanom, hogy ne fedje el a főmotívumot. Talán lehetett volna belőle egy másik filmet csinálni. De én hű akartam maradni Konwicki regényéhez.

Valaki azt írta, hogy a Szerelmi krónika inkább Konwicki filmje, mint az Öné.

– Nem tiltakozom ellene. Konwicki nagy szerepet játszik ebben a filmben. Az ő elbeszélése, az ő érzékenysége az, ami közel áll hozzám. De ő maga is! Mint író, beleszól a történetbe, megjelenik a filmvásznon, megjegyzéseket fűz egykori sorsához. Úgy gondolom, hogy Konwicki mélységes bizalommal tüntetett ki, amikor rám bízta a regényét. Hiszen ő is csinálhatott volna belőle filmet, ő is rendező... Nem akartam, hogy csalódjon bennem.

Néhány néző nem értette a Szerelmi krónika végét: szerelmi öngyilkosság, feltámadás.

– Mi ebben az érthetetlen? Hiszen hőseimnek el kell pusztulniuk a pusztuló világgal együtt: ki kell űzettetniük a Paradicsomból. Végig Ádám és Éva járt a fejemben, amikor a film végére gondoltam. Hiszen véget ér létük a világban. Amikor kitör a háború – amikor egy új világ kezdődik – feltámadhatnak, de egy teljesen más létbe kerülnek. Milyenbe? Egy tragikus, érett, fájdalmas létbe – és erről szól a többi filmem is. Lehet, hogy a fiú a Csatorna egyik katonája lesz. Esetleg Maciek a Hamu és gyémántban. Nagyon fontosnak tartom ezt a befejezést, bár megtöri az elbeszélés realitását. De talán ettől keményebb lesz az értelme.

Ha jól tudom, az Ördögök megfilmesítésén dolgozik. Annak ellenére, hogy francia vállalkozás, Lengyelországban forgatja. Meg akarja ismételni világhírű színházi rendezését, amelyet először néhány éve a krakkói Stary Teatrban adtak elő, majd a világ számos országában?

– Lehet, hogy eszembe jutott, de az is lehet, hogy a producernek jutott eszébe. A Gaumont bízott meg vele. De szerintem a színházi párhuzam csalóka. Az előadás ereje a színpad, – színházi egyezményes jeleket használtam föl, hogy átadhassam az Ördögök tragédiáját és kegyetlenségét. A mozi realistább, nem használhatom föl közvetlenül színpadi tapasztalataimat. A film cselekményesebb lesz, áldozat és gyilkos problémáját vetem föl benne, kísérletet teszek rá, hogy kiderüljön, kik a gyilkosok. A filmet franciául forgatjuk, főként francia színészekkel – Isabelle Huppert, Philippe Ecofey, Omar Sharif, Bemard Blier –, csak egyetlen lengyel színész lesz, Jerzy Radziwilowicz, a Márványember főszereplője. Tehát ezt a filmet a francia közönségnek készítem. Azt hiszem, a francia nyelv, a francia gondolkodásmód eléggé eltér Dosztojevszkij fenyegető, mélységesen kétségbeesett világától. Akkor meg miért forgatok francia filmet Lengyelországban? Talán térjünk vissza beszélgetésünk elejére. Csak itthon szeretek és tudok filmet csinálni...

 

S. Papp Éva fordítása


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1987/06 25-27. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5257