Jézus Krisztus horoszkópja

A láthatatlan teniszlabda

Schubert Gusztáv

„A végtelen terek csöndje félelmetes.” A Szörnyek évadjában felidézett Pascal-sor a Jézus Krisztus horoszkópjának inkább lehetne jelmondata. A szörnyek világa fölött még nem volt üres az ég. Ott trónolt az Isten. Igaz, már nem a Gondviselő, hanem a heccelődő Mindenható, aki olyan kíváncsi rosszindulattal kísérletezik az emberiséggel, mint az óriáscsecsemő Gulliverrel. A Szörnyek évadjában elhangzó magyarázat szerint az Isten nem más, mint maga a Sátán, aki trónbitorlóként az elsőszülött helyébe lépve, a demiurgoszi hatalmat elirigyelve, de művészetéhez mit sem értve, megteremtette a világot. Természetesen „selejtet csinált.” Aminek Jancsó szerint csak egyetlen konzekvenciája lehet: „Ha van Isten, akkor látja, állítólagos műve: elrontott világ. Ha pedig így van, jobb, ha fölrobbantja magát.” (Valóság, 1988 /3.) A Jézus Krisztus horoszkópja Isten nélküli világ. Talán a teremtő, bűnbánatában, elemésztette magát? Nem, az a gondviselő, akiben Jancsó „eleitől fogva” bízott, nem azonos a szörnyek Sátán-Istenével. A Jóistennek már korábban nyoma veszett. A materialista Jancsó persze a maga világképére teremtette Istenét. A Jó és Rossz kormányzat mindenkori hívei Jancsó világszínpadán a Történelmi Szükségszerűség kiterjesztett karjai alatt vívták ádáz harcukat. Ugyan a Zsarnokság többnyire (a Szegénylegényekben, a Csillagosok, katonákban az Égi bárányban a Még kér a népben...) triumfált a Szabadság fölött, azért a történelem igazságosztó istene nem hagyott kétséget afelől, hogy övé lesz az utolsó szó, mindvégig szilárdan ült a trónján. Kibuktatni onnan csak önnön híveinek győzelme tudta, a forradalom fölfalta saját istenét.

Jancsó materialista istenhitén a Fényes szelekben jelennek meg az első repedések, a film már csak azért is kavart vihart annak idején, mert világossá tette, hogy a jó cél nem garanciája a jó kormányzásnak, a szent eszme hatalomra jutott bajnokai közül legtöbben nem átallanak zsarnokok módjára uralkodni. A Még kér a népben elcsitul a kétely, a filmet áthatja a remény, hogy a jószándéktól távol tartható az erőszak, lehetséges a „gyengéd forradalom”. A valóság azonban, ahogyan addig, úgy azután sem igazolhatta ezt a várakozást, hiszen a forradalmi terror forrása nem annyira az erkölcsi fogyatkozás (emlékezzünk a „megvesztegethetetlen” Robespierre-re!), mint inkább maga az életellenes utópia. Jancsó az egyenlőségeszme rémtetteiről nem készített filmet. A Szörnyek évadja és a Jézus Krisztus horoszkópja már a szocialista utópia összeomlása után készült. Az „eszkimó-színben”. Amikor az egyenlőség eszméjéért már csak az ördögi Kamondy professzor lelkesül, amikorra a „láznak ifjú serege” szedett-vedett kompániává züllik, és a forradalmi eszmék szikrája már csak a brutális fajankók és a simaszavú demagógok képzeletét gyújtja lángra. Jancsó apokalipszisében nem dobják le a Bombát, nem mérgezik meg a Földet, egyszerűen csak nincs tovább. Az emberiség minden eszméjét kijátszotta. Vége a Tragédiának.

*

„Isten nem játszik kockajátékot a világgal!” – mondja Einstein. „Isten nemcsak, hogy kockajátékot játszik a világgal, de néha úgy játszik, hogy oda dobja a kockákat, ahol már soha többé nem válhatnak láthatóvá!” – mondja Hawkin (Hernádi Gyula egyik novellájának asztrofizikus hőse). A Jézus Krisztus horoszkópjában pontosan ez történik. A heccelődő Isten odébbáll, persze nem szégyenében, hanem mert ráunt az emberiségre. Isten nélkül a világ kiismerhetetlen, még a kockázó Isten is jobb, mint „a végtelen terek csöndje”. A Jézus Krisztus horoszkópja különös kalandfilm. Hősei nem elrejtett gyémántokat keresnek, hanem Isten elhajított kockáit. Erre a feladatra természetesen nem késdobálók és mesterlövészek kellenek, hanem a múltat s jövendőt ismerő Isten tudását megkísértő Nyomozó, Meteorológus, Asztrofizikus. És mindenekelőtt a világteremtés művészetét ellesni igyekvő Politikus-Messiás. Nincs könnyű dolguk, egyre növekvő káoszban kénytelenek kutatni az elveszett bizonyosság után. És nincs könnyű dolga a nézőnek sem, mert akár a filmben szereplő igazságkeresőknek, tekervényes események útvesztőjében kell tévelyegnie, olykor csapóajtók nyílnak meg alatta és már egy másik történetben vagy épp a Semmiben találja magát.

A Jézus Krisztus horoszkópjának megfejtése bizonyára a legtürelmesebb Jancsó-hívő idegeit is próbára fogja tenni, hiszen evilági, budapesti történetként éppoly értelmezhetetlen, mint allegorikus olvasatban. A film mégsem zavaros, a káosz ugyanis „bele van festve”. Kizárólag ontológiai katasztrófafilmként érthető. (És nem társadalomrajzként, hiszen ha a színtér Magyarország is, azért az igazi dráma odafönt játszódik.) Tulajdonképpen realista mű, csak éppen egy irreális, elemeire széteső világ objektív pillanatfelvétele. Igaz, ettől a használati utasítástól a film csak érthetőbb lesz, pontról-pontra megfejthető nem. Hiszen, ha a káosz csak a teret és az időt kezdené ki! De a személyiséget is szétmállasztja. A bizonyosságkeresőket állandó veszélyként fenyegeti, hogy még mielőtt a labirintussá gubancolódott térben és időben föllelnék Isten dobókockáit – őket is szétvetheti a tanácstalanság, és csak egy marék gondolat és érzés marad utánuk. A Jézus Krisztus horoszkópja természetesen nem egy lelki-szellemi leépülés kórrajzát tárja elénk. Jancsó a Szegénylegények óta eszmék, és nem emberek sorsáról gondolkodik, filmjeinek szereplői csak annyiban léteznek, amennyiben valamely idea áthatja őket, sorsukat, karakterüket az adja, ahogyan az eszmét értelmezik és azt valóra váltani igyekeznek. A Jézus Krisztus horoszkópjának titokzatos főhőse már nem eszme-ember, csak örvénylő vágyakozás, nincs már nagy álom, aminek odaadhatná magát. Ezért nem tudhatjuk, ki is voltaképpen ez a bizonyos J. K. Kaffka József? Libertinus pesti költő, a nyolcvanas évek végi politikai zűrzavar lovagja és kárvallottja? Vagy Josef K.-nak, a prágai hivatalnok-mártírnak szelleme, aki először pillantotta meg a Monarchia korrekt és tekintélyes intézményeiben az ugrásra készen meglapuló „szörny-államot”? Akinek virrasztó lelke mindaddig fölöttünk köröz, míg új békeidőben nem találhat nyugodalmat? Az árva Jézus Krisztus, aki az 1989-es Budapesten hiába keres tanítására fogékony halászokat? Naiv megváltó, aki tévedésből a Geyer Flórián Társaság tagjai (nevezzük őket így, sűrűn elharsogott indulójukról), az egyenlőség-eszme farizeusai, a felcserpolitizálás fanatikusai („rajta hát, szúrd és vágd”) közé keveredik. A halálra szánt Embernek Fia, aki utolsó vacsoráján gyertyát gyújt hajdani apostolaiért (a poharakban lobogó gyertyalángok azokat az égő féldeciket idézik, melyeket Wajdánál Maciek Chelmicki gyújtott elesett bajtársai emlékére). Vagy talán a küldetése ellen fellázadt, feketébe öltözött Antikrisztus, akivel apja, a heccelődő Isten végeztet bérgyilkosaival, mielőtt a tetthelyről továbbállna? Nyilván egyik sem, nyilván mindegyik. De mindenképpen egy hit, eszme után sóvárgó ember, akinek, mert nem találja élete értelmét, szükségképpen el kell enyésznie a semmiben. „A komputer szerint ilyen személy nem létezik” – mondja a Nyomozó (Kozák András) Julinak (Básti Juli), Jo-sef K. (alias Kaffka József 14109270333 Budapest, 1011. Vörösklastrom utca 7.) egyetlen életben maradt szeretőjének. A fiktív sors a csillagok fényében lelepleződik. Ha a születés adatából meg lehet jósolni a jövendőt, a sorsból visszakövetkeztethető a születés dátuma és ténye. „Nem maga az egyetlen a világtörténelemben, akivel ez megesett” – vigasztalja Julit a „horoszkópkészítő” (Josef K. asztrofizikus barátja) – „.... betápláltuk a számítógépbe a Názáreti Jézus adatait. A számítógép negatív választ adott. Látja, az ő identitása is kétséges. Lehet, hogy Marxé is az lesz kétezer év múlva?”

Lehet-e még filmről beszélni ott, ahol mind az individuum, mind az eszmék tartószerkezete hiányzik? Ennek a filmnek, ahol valóban „minden Egész eltörött”, a személyiség éppúgy, mint a fejlődés vaspályája (nagy kár, hogy ezt az utolsó jelenetben látjuk is!), egyedül a stílus ad tartást. Persze, nem egyszerűen az apokalipszis előtti Jancsó-filmek kiérlelt koreográfiája (a Kende-féle körsvenk; lovak, autók, emberek bekerítő mozgása; a zenék, dalok állandó párhuzamai és ellenpontjai: a gesztusok szimbolikája), hanem a káosz újonnan kimunkált építészete. A monitort, ennek az új stílusnak a legfontosabb eszközét Jancsó a Szörnyek évadjában alkalmazta először. És azon nyomban élt is a videó minden lehetőségével, helyszíni közvetítéssel megkettőzte a valóságot, elébefutott (az esemény (videó) képmását hamarabb láthattuk, mint magát a történést), máskor pedig néhány lépéssel lemaradt mögötte. A Jézus Krisztus horoszkópjában ehhez képest annyi a változás, hogy a videó még hangsúlyosabban van jelen, szinte mindenjelenetben ott áll egy (de olykor akár öt-hat) sugárzó monitor. Nem a televízió műsorözöne zúdul ránk (mint a Ginger és Fredben), Jancsó filmje nem a tévézésről vagy a videózásról szól, nem az ellen lázad, hogy a valóságot kiszorítja életünkből annak égi képmása. A videómonitor nem is szellemes poénokra alkalmat adó játék (Jancsó videós ötleteit az avantgárd már amúgy is régen föltalálta), hanem az apokaliptikus tér és idő megjelenítésének legfőbb eszköze. A valóságos és a videóban látható tér, a valóságban és a monitoron zajló idő párhuzama / kontrasztja sajátos tér-idő labirintust húz az amúgy is titokterhes történés köré. A kiismerhetetlen helyzet Jancsónak a Szegénylegények óta – a Sirokkóban, A zsarnok szívében – visszatérő témája. De a kaotikus eseményt mindig is rendezett Kozmosz vette körül, a Jézus Krisztus horoszkópjában viszont az egész univerzum megbomlik. A videó nem a krimiszerű történetet bonyolítja tovább, a már lejátszódott és a leendő események szüntelen áradása arra hivatott, hogy elmossa a valóságos időt; múltat, jelent, jövőt egyetlen áttekinthetetlen masszába keverjen össze. Ahogyan a történéseket szinkronban közvetítő monitor (és a megszámlálhatatlan tükör és tükröző felület) is arra szolgál, hogy kiismerhetetlenné kuszálja össze a teret. Persze, nem azért, hogy a szereplők és a nézők elveszítsék a fonalat. Hanem mert egy eszméit vesztett korban így megyén. Ebben a világban már az apokalipszis fizikai törvényei hatnak, ahogy azt Pilinszky üzente Isaac Newtonnak: „Megtesszük, amit nem teszünk meg, és nem tesszük meg, amit megteszünk. Valahol rettenetes csönd van. Efelé gravitálunk.” A film is efelé gravitál. A Soha és a Semmi metszéspontján világvégi esőben ázik az a rendőrautó, amelyben a film túlélő főhősei, a Nyomozó, az Asztrofizikus és Josef K. egyetlen életben maradt szeretője „utaznak”. A kamera kérlelhetetlenül köröz körülöttük, nem kétséges, hogy ebből a körből, ebből a csillagnyi erővel kikényszerített mozdulatlanságból nincs menekülés. A bent ülők léte éppoly bizonytalan, mint Josef K.-é. „Ez az ember, a szeretőm, akit előttem öltek meg, nincs? Nem létezett? Akkor én? Vagyok?” A kocsi nem mozdulhat, mert utasai már nem tudják a választ a legfontosabb kérdésekre: „Honnan jövünk? Mik vagyunk? Hova megyünk?”

*

Lehetséges még itt valamiféle megváltás? Jancsó a Jézus Krisztus horoszkópját egy interjúban (Filmvilág 89/3.) a Nagyítással rokonította. Ha stílusukban gyökeresen különböznek is egymástól, alapélményük valóban hasonló, mindkét film a megismerés lehetetlenségéről, az átlátható világrend összeomlásáról szól. A Jézus Krisztus horoszkópjában egy megváltónak gondolt eszme csődje rántja magával az univerzumot, a Nagyításban pedig egy ismeretelméleti attitűd, a tényeken, a látszaton túli világot tagadó pozitivizmus vall kudarcot. Jancsónál – a film szereplői számára legalábbis – nincs menekvés. Antonioni fotóriporter hőse rátalál a kiútra. És alighanem az a keskeny út vezet ki Jancsó kozmikus apokalipsziséből is: vissza kell dobni a nemlétező labdát. A Nagyítás végső pantomimje megmutatja, minden dolog mértéke az ember, az igazságé is. És ha így van, veszedelmes minden végső objektivitásra, mennyei tökéletességre törekvés, a megismerésben éppúgy, mint a cselekvésben. Mert az ember tökéletlen. Nem úszhatja meg ép lélekkel az isteni mindentudást, sem a falanszter óraműpontos házirendjét. Nem égi, hanem emberi rendre van szüksége. Jancsó hőseit utolsó perceikben is a hübrisz hajtja – az összeomlott isteni mű helyett újat akarnak építeni. De hát ezután is csak úgy lesz, mint eddig: amit raknak délig, leomlik estére. Mielőtt eszükbe jutna újra a véres megoldás – pottyanjon elébük valahonnan egy láthatatlan teniszlabda!

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1989/10 08-10. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5482

Cikk értékelése:

szavazat: 1118 átlag: 5.5