KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

          
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
   1992/szeptember
KRÓNIKA
• N. N.: Théo Angelopoulosz Budapesten
• N. N.: A Cahiers filmjei
TÖMEGFILM
• Király Jenő: Erotikus ideálok Superman

• Bikácsy Gergely: Éjszakák belsőben Carax, Pialat
• Gaál István: A bizonytalanság dramaturgja Antonioni
• Kovács András Bálint: Az ajtót nem kell kinyitni Beszélgetés Jancsó Miklóssal
ANIMÁCIÓ
• Zalán Vince: Miért játszik velünk? Beszélgetés Jankovics Marcellel
• Dániel Ferenc: Az angyali követés filmje
• Haris László: Az angyali követés filmje
• Orosz István: Az angyali követés filmje
MAGYAR FILM
• Forgács Éva: Jarmusch szelleme kereket oldott Film és képzőművészet
KRITIKA
• Turcsányi Sándor: Szigonyország üzen Roncsfilm
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: Bugsy
• Koltai Ágnes: Atlantisz
• Székely Gabriella: A hegyen túl
• Sárközi Dezső: Halálforgás
• Sneé Péter: Holtomiglan-holtodiglan
• Turcsányi Sándor: Vinny, az 1 ügyű
TELEVÍZÓ
• Hegyi Gyula: Nézni vagy nem nézni Vallási műsorok

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Roncsfilm

Szigonyország üzen

Turcsányi Sándor

Van egy ország. Van itt egy ország, itt mingyá’ eurobalkán, a 19. (keleti) hosszúság és a Práter utca között. Területe: alig pár tucat négyzetméter, darabka nyolcadik kerület. Nyelve: akkurát rendőrfogalmazók ostobaságából és a védekező bűnös felháborodásából soha nem álló jelrendszer, a reménytelen legyintés gesztusnyelve. Lakói: vannak lakói? Ki felvevőgépen száll fölé, jól tudja, hol lakik itt Orbán Józsefné. A Gizi. Szigony utca 24. szám alatt, a „szigonyhuszonnégyben”.

Szomjas és Grunwalsky pontosak, mint egy feljelentés: név, cím, rendszám, és a többi. A Roncsfilm ismerős vidékre, ismerős emberek közé tereli nézőit. Megint ugyanott járunk. Ahol életforma a könnyű testi sértés, ahol naponta méretik s találtatik könnyűnek a vér (inkább veszik, mint adják). Errefelé tényállásokban fogalmazódik meg a világ, a helyszín – tetthely, az élet – helyszínelés.

Andorai Péter nemrég még örömmel újságolta Erdős Mariannak, sikerült Kőbányait szereznie a Gólyában. Hol van már Mariann? Andorai a Gólya tulajdonosa, nem rossz hely, de készül lecserélni, masszázs-szalonra vágy. Ismerős a történet is, mondhatnánk, ha nem éppen egy látványos leszámolásnak lennénk tanúi. Pokolba a történettel, az első számú közellenség, tőle nem látjuk a filmeket, általa marad takarásban az élet. Nem történetet kapunk tehát, tóba hajított kavics koncentrikus keringőit, arietták könnyű csokrát: józsefvárosi koldusoperát. Csináljuk meg (megint) a kisemmizettek filmjét! A maguk közt, magukban hangos némák moziját, nekik úgyse csinál senki filmeket. Nagy Feró „szellemisége” látszik újraéledni, csakhogy míg a Beatrice esetében ez bolt volt, hiszen a társadalom egy csoportjának a rockkoncert jelentette az életteret, addig Szomjasék nem számíthatnak ilyesmire. Az itteniek nem a mozipénztárak, hanem Teréz anya előtt állnak sorba. A film hősei persze nem ők, hanem az egy, de csakis egy osztállyal, egy szinttel feljebb levők: a szegénykonyhát környező házak lakói. Nem néznek magyar filmeket, rádiót hallgatnak, Danubiuszt, tévét néznek, szkájt meg szateggyet. Kivált a reklámot szerethetik, filmünk minden adandó alkalommal mutat egyet. Persze teljesen hiábavaló kutatni, kinek is nem szól a film. A magyar film annak szól, aki még műveli: a szakmának. (Azt az igen csekély számú civil érdeklődőt, aki még jegyváltásos módszerrel operál, nyugodt lélekkel ide sorolhatjuk.) Mit mondanak hát a szegények a gazdagoknak? Mit mondhatnak (újat) Szomjasék, sorsüldözött szócsöveiken keresztül?

Van itt egy ország, Szigonyország. Az a Magyarország, ahol – a filmben graffiti hirdeti – szara zélet. A dolgok állásáról, állapotáról a Práter utca és vidéke nyújtja az idő tájt a leghitelesebb képet. Ország és világ, film és élet meg nemi élet itten mutatják igazi arcukat. Ülök a moziban, és magamra kéne ismerjek: a Badár én vagyok. Ez az ország P. Howard és Dušan Makavejev szomorú nyelvét beszéli. Spike Lee embereinek, a New York-i feketéknek zenéjével él: reppel, hip-hoppal. A nyolcadik kerület elég rejtői világ, őt még az itt lakók is megértenék. Makavejev a szara zélet szakértője, a mindenféle nyomorokra oly nyitott kelet-európai szem. Megidéztetnek külön-külön, és egyszerre is. Itt utcai négerek lamentálását hallani sem meglepő, hisz ezen a tájon a feketénél is sötétebb árnyalat a divatszín. Az élet négerei között járunk. A szociális érzékenységére oly érzékeny televízióban sóhajtoznak a kerületi „témafelelősök”: nagyszámú cigányszármazású lakosság él erre, s ez problémák forrása. Nekik. Az alkotók elpasszolják ezt a kérdést, a filmben csak fehér négerek vannak. Az ő reppeléseiknek vagyunk tanúi. Mert tanúk vagyunk mind: néző, filmkritikus, Bikácsy. Odacitált vagy odatolakodott tanúk egy helyi kábeltelevíziós poszt-kékfényben. Alkalmi és alkalmatlan tanúk: jelen vagyunk, de nem látunk semmit. Cinkosok vagyunk, bűnsegédi bűnrészesek, csendestársak és társtettesek ebben a valamiben, amit úgy hívnak: a zélet, és épp olyan is. Szégyellnünk kéne magunkat, de nem akaródzik, elébb feszengünk kicsit, majd lankadunk. Pedig jó minden: ügyesen rútak és gonoszok a szereplők, életesen visszataszító az életterük. A történettagadó építkezés eredménye etűdfüzér, ennek következménye a nagyjelenet és a még nagyobb jelenet, meg persze a nagy színészáriák. Itt mindenki annyira jó, hogy azt már maga is észreveszi, ennek tudata irányítja lépteit. Jobb, mint az igazi, menj csak ki az utcára – a modell nincs ilyen hiteles. Na persze, karikatúrát látunk, mi mást, kellenek az eltúlzott gesztusok, kell a sok poén. Nevessünk bátran, ránk fér. Kinevethetjük hőseinket, ők annak örülnek; nevessük ki magunkat, így mégiscsak elviselhetőbb. S ha elunjuk a sok röhögést, a könnyeket, s hogy Szőke tízpercenként elmondja, miről szól a film, már megvalósult az alkotók egyik szándéka: meg van mutatva, mily érdektelen, sivár, egyhangú élet az, mi jut nekünk. Életünk a Szigony utcában, a szürke tengeralattjárón, a bányában és másutt.

Történelmi filmet látunk. Másnaposat persze megint. A Sky melletti gomb az élet tanítómestere, a CNN. És újra dűl a fal. 1989, kamaszkorunk legszebb (és menthetetlenül legutolsó) nyara. Nagy évünk volt az nekünk, s ha legjobb napjainkban is ilyen nyomorultak, ezredszer is átverhetők voltunk, persze, hogy csak a dac marad. Válaszunk a világnak: még egy könnyű testi sértés. Mi van, ha győztünk? – kérdi a film alcíme. Ki győzött?! Anyád! – valahogy így, haragban a világgal, de beletörődve a megváltoztathatatlanba.

A változás – ha van – máshol van. Itt vége is lenne a filmnek, de a szomorúságba sepedés meg a ránk mért röhögtetés szinte észrevétlenül feszültséget kelt bennünk, még utoljára izgalomba jövünk. Hátha ez itt a suspense... Történni fog még valami, valakinek még meg kell érkeznie...

S megjön Ő, gázzal töltött ballon, orwelli zeppelinként lebeg a Szigony utcai lapály, a magyarországi alföld felett: a könnyű testű sertés. Közülünk való, ismeri kínjainkat, érti a szót a kocsma tűzfalán. Szállj csak, szállj, saslelkű sertésünk, vidd hírül a távoliaknak, élünk, vagyunk még, mi Szigony utcaiak.

Ha derék postakocánk szerencsétlenül járna is, fekete doboza megőrzi az üzenetet, a nagy Hungarian Graffitit, Szomjasék filmjének és Szigonyországnak mélyértelmű és örökérvényű mondandóját: szahara zélet. A magunk részéről egyetértünk.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1992/09 49-50. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=560