KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1986/december
• Gulyás Gyula: „Pont belekerültem ebbe a vajúdásba” Részletek egy készülő filmből
• Gulyás János: „Pont belekerültem ebbe a vajúdásba” Részletek egy készülő filmből
• Zinner Tibor: 1951-ben történt
• Nóvé Béla: Kilátással – és anélkül Újabb angol filmek
• Takács Ferenc: Rövidtávfutók Egy régi „új hullám” Angliából
FESZTIVÁL
• Szabó B. István: Új olvasmányosság Montreal
LÁTTUK MÉG
• Székely Gabriella: Mária szerelmei
• Ardai Zoltán: Míg új a szerelem
• Nóvé Béla: Mary Poppins
• Schubert Gusztáv: Forró fagylalt
• Kovács András Bálint: Doktor Faustus
• Bikácsy Gergely: Londoni randevú
• Kabai József: Végtelen történet
• Baló Júlia: Szemünk fénye
• Schreiber László: Édes gondok
• Lajta Gábor: A Sárkány útja
TELEVÍZÓ
• Szekfü András: Mindenesti dialógus Beszélgetés Aczél Endrével, a TV Híradó főszerkesztőjével
KÖNYV
• Nemeskürty István: Magyarok egy filmkatalógusban
KRÓNIKA
• Kézdi-Kovács Zsolt: Ruttkai Éva

             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

1951-ben történt

Zinner Tibor

 

1951 februárjában a Magyar Dolgozók Pártja II. Kongresszusán a párt főtitkára, Rákosi Mátyás többek között a következőket mondotta beszámolójában: „...Ami a megmaradt kapitalista elemeket illeti, nálunk is vonatkozik rájuk az, amit Lenin mondott: »A kizsákmányolók, a földesurak és kapitalisták osztálya nem tűnt el és nem is tűnhet el egyszerre a proletárdiktatúra alatt. A kizsákmányolók szét vannak verve, de nincsenek megsemmisítve. Megmaradt nemzetközi bázisuk, megmaradt a nemzetközi tőke, amelynek ők maguk is egy részét alkotják. Kezükben maradt a termelőeszközök egy bizonyos része, megmaradt a pénzük, megmaradtak hatalmas társadalmi összeköttetéseik. Ellenállásuk ereje, éppen vereségük következtében, százszorosán és ezerszeresen megnövekszik. Az állami, katonai, gazdasági igazgatásban való jártasság igen-igen nagy túlsúlyt biztosít számukra, úgyhogy jelentőségük hasonlíthatatlanul nagyobb, mint amekkora arányszámuk az egész lakosságon belül. A megdöntött kizsákmányolók osztályharca a kizsákmányoltak győztes élcsapata, azaz a proletariátus ellen sokkal-sokkal elkeseredettebbé vált.« A tőkés osztályok maradványairól – folytatta Rákosi – nincs statisztikánk, de még mindig elég szélesen vannak képviselve államapparátusunk középső funkcionáriusai, a vidéki vállalatok alkalmazottai közt és újabban a tanácsok apparátusában is. Támogatja őket az egyházak funkcionáriusainak egy része, különösen a katolikus egyházban. Ezek az elemek abban a pillanatban, amikor velük szemben lanyhul az éberség, azonnal működésbe lépnek és nem egyszer jelentékeny károkat okoznak a népi demokráciának. Ezért fokozni kell az éberséget és lankadatlanul folytatni kell a tőkés rendszer minden maradványával szemben a harcot.”

Az „éberség” „lankadatlanul” egy hamarosan ismertté vált közigazgatási eljárásban, a kitelepítésben, majd 1951 nyarán egy rendkívül ingatag alapokkal bíró perben, a kalocsai érsek, az állam és a római katolikus egyház megegyezésében jelentős szerepet vállaló Grősz József és társai törvénytelen meghurcolásában jutott kifejezésre.

Az 1940-es évek végétől az 1950-es évek közepéig terjedő időszak a magyarországi népi demokrácia történetének egyik legtöbbet vitatott, s ellentmondásokkal leginkább teli korszaka. Egy dinamikus folyamatban, a szocializmus eszméje jegyében születtek a gazdaság és a kultúra eredményei, miközben a hatalmat kisajátító legszűkebb pártvezetés, a Rákosi-csoport súlyosan megsértette a szocializmus elveit. A korszak eseményeinek felidézői nehezen tudnak indulatoktól mentesen fogalmazni, s az át- és túlélők emlékeit erőteljesen motiválja saját és embertársaik sorsa. Találkozhatunk elfogult vagy elfogulatlan álláspontokkal, a történeteket objektíven vagy szélsőségesen értékelő nézetekkel. Idézhetnénk Illyés Gyulát, akinek híres verse, az Egy mondat a zsarnokságról keletkezésekor csak kézről kézre járt, az ellenforradalom alatt részben ismert lett, s teljes terjedelmében 1986-ban a Menet a ködben kötetben jelent meg. A költő a proletárdiktatúra téves értelmezésén alapuló tettek, a népi demokráciát védő mezbe burkolt antidemokratikus, adminisztratív-igazságügyi eljárások elburjánzása és következményei ellen emelt szót. Illyés szava nem egyedi: az „ötvenes évek”-ről szakmunkák mellett leginkább a kultúra képviselői emlékeztek meg eddig. Ez utóbbiak – bár a hétköznapok embereinek életét feltáró és érzékeltetni kívánó mondanivalójukkal hasznos adalékokat szolgáltatnak, számos esetben mégsem a tisztánlátást segítik, hanem maguk is ködben tapogatóznak, a megmagyarázhatatlant ideologizálják, s a valóság tényleges feltárásában alig visznek tovább. Önmarcangolás és önvád súlya telepszik a nemzeti múlt e nem éppen örömteli időszakára; az összefüggések kimaradnak, holott éppen ezek erősíthetnék azt a gondolatot, hogy a szocializmus magyarországi gyakorlatának teljes története mint a népi demokráciák egyikének históriája zajlott, s nem lehet mentes mindattól, ami e régió sorsát rövid és hosszú távon meghatározta. A szocialista világrendszer fennmaradásának és megvédésének történetét együttesen kell vizsgálni minden területen, s nem szakítható ki belőle, nem tehető esak belüggyé mindaz, ami negatív. Politikai bölcsességet mutatva igyekeznek egyesek ezt a „második vészkorszakot” értékelni, s így biztatnak objektivitásra, s a politikai jelent a múltra vetítve hangoztatják a tárgyilagosságot. De lehet-e és van-e apologetikamentes álláspont ebben a témakörben, ha az elfogadott(?) információk terjesztése és feltárása inkább szájhagyomány, mintsem kutatás útján történik, ha az őszinteséget az egykori fétis torzítja és mutogatássá motiválja, az „én már akkor is tudtam” formulában juttatja kifejezésre. Egy sok vonatkozásban torzult hatalmi konstrukció képviselőit és tevékenységüket torzítják tovább, s a magyarázatok – nemcsak a szépítés igénye – azt eredményezik, hogy a társadalmi közgondolkodásban nem a szocializmus megalapozásának eredményei, hanem a torzók élnek tovább, az önkritika-kritika dialektikájában csak a „megbüntettük bűnöseinket” gyakorlata él, mert a múltról mesélni lehet, hogy egyeseknek könnyű, de megélni már nehezebb volt, objektíven leírni pedig szinte lehetetlen.

Térben és időben a valóságtól elszakítva használunk fogalmakat, emlegetjük a mögöttük meghúzódó eszméket és képviselőiket. A „bűnös”, a „vétkes”, a „hibát elkövető” fogalma sokszor parttalanná tágul, a „szenvedő” pedig – lett légyen vélt vagy valóságos személy – felmagasztosul, s bennük, a korábbi együttmenetelés pozitívumai és negatívumai elmosódván, esak a polarizált történelmi múlt Saulusát és Paulusát ismerhetjük fel. A barikád egyik oldalán csak megvetni való, még a munkásmozgalmak hősi időszakából is kiiktatni való személyek, míg a másikon a tragikus útvesztés áldozatai. Vitathatatlan, hogy könnyebb az író, a poéta, a rendező dolga, ha az életút Bajcsy-Zsilinszky Endrék és társaik alakjához kötődik. A másik vonulatról már nem szívesen írunk, inkább csak mutogatunk a rosszabbik énjükre, s a meghasonlott életpályák, a mások vonzásában és hatalmi aspirációinak kritikátlan kiszolgálásában törvényszerűen bukáshoz vezető út képviselőit már születésüktől kezdve úgy érzékeltetjük, úgy vizsgáljuk, hogy pozitív tetteik is a véletlenszerűség látszatát hordozzák magukon. Illyés csak „egy mondatos” válaszával a történész nem elégedhet meg, s még kevésbé nyugodhat bele, hogy töredék ismeretek birtokában alakuljon ki a kor történelmi képe. Nem baj, sőt, üdvös, ha az irodalom, a film kimozdítja a história művelőjét elefántcsonttornyából, főleg a kényes, „tabu”-témák esetében. De árt, ha olyan talajt készít számára elő, amely nem a jogos nemzeti önvizsgálathoz, a valóság feltárásához vezet. Az összekuszált szálak inkább nehezítik a történészi aprómunkát, idő előtti, csonka kutatási eredmények alapján történő állásfoglalásokat kényszerítenek ki a nemzeti múlt nehezen rekonstruálható történéseinek ábrázolásakor. Ezért mond a „tanú” és társai „rongyos élete” a különböző generációknak mást és mást. Csak éppen egyet nem sugall: azt, hogy a törvénytelenségek, a hibák, a torzulások nem a szocialista állam természetéből fakadtak, hanem éppen fordítva, annak hatóerejét gyengítették, funkcióját deformálták. A törvénytelenségek „Bástya elvtársaival” nem eleve elrendelt fátum ült a népre. Mindaz, ami történt a nagyszerű sikerek és felemelő érzések mellett és azok ellen, az csak komplex vizsgálattal értékelhető.

A már említett „tabu” témák egyike az a közigazgatási eljárás, amelyre 1951 május–júliusában került sor. A fővárosi, egy-két vidéki nagyvárosbeli, valamint a jugoszláv–magyar határról történt kitelepítés szorosan kötődik azokhoz a bel- és külpolitikai eseményekhez, amelyekben az MDP második kongresszusa is állást foglalt. Elválaszthatatlan attól a fokozatosan torzuló politikától, amely a Rákosi-csoportnak a tevékenységében jutott kifejezésre, s összefügg mindazokkal a negatívumokkal, amelyek beárnyékolták a szocializmus magyarországi építésének első időszakát.

1949–1953 között nemcsak a volt uralkodó osztályok, de jelentős „tartalékcsoportjaik” és a kispolgári rétegek zöme is elvesztették korábbi pozíciójukat a társadalmi hierarchiában, helyzetváltoztatásra kényszerültek. Ez a hatalmas társadalmi mozgás körülbelül 350–400 ezer családot érintett. 1945–1950 között a határon túli ellenséges erők 313 hírszerzőjét tartóztatták le és számuk a későbbiekben sem csökkent, valamint, Rákosi Mátyást idézve, 1950-ben számos „tipikus háborús rendszabályt” vezettek be, s a hidegháború esetleges „forróvá” válása határozta meg a napi- és hosszútávú politikát. Mégis mindazok az adminisztratív és igazságügyi eljárások, amelyek ekkor hihetetlen mértéket öltöttek, nem magyarázhatók csak az éberséggel, a bizalmatlansággal: nem kis szerepet játszik bennük a vezetői önkény, a hatalmi túlkapás. Az ellenség keresésének hangzatos jelszava, az éberség túlfokozott követelményének szem előtt tartása azt eredményezte, hogy 1951–1953 tavasza között például 28 hónap alatt a rendőrség mint kihágási bíróság kereken 850 ezer büntetést rótt ki, főleg a parasztságra, a bíróságok 1950–1953 első negyede között 387 ezer elmarasztaló ítéletet hoztak. Ez a szám később sem csökkent a rendkívül jelentős, a helyzetet pontosan értékelő és hibákra rámutató 1953. júniusi MDP Központi Vezetőség-i határozat ellenére, mert 1952 és 1955 48 hónapja alatt az 1,1 millió vizsgálat és feljelentés 516 ezer magyar állampolgár, zömében termékbeadásban elmaradt paraszt ellen emelt vádhoz vezetett. Ahelyett, hogy a tényleges ellenség harci erejét törték volna meg, valójában ezek a sokszor törvénysértő, felesleges perek, eljárások, a szükségtelen internálások, a gyakorta jogtalan kuláküldözés stb. a kívánt célt nem érték el, sőt óriási károkat okoztak a szövetségi politikában, s az alkalmazkodni nehezen tudókat, a szocializmus eszméit még nehezen magukévá tevő rétegeket idegenítették el, s közülük többen nem véletlenül fordultak szembe a néphatalommal 1956 őszén.

Az 1953. júniusi határozat követelményeként hozott közkegyelmi intézkedés 748 ezer főt érintett. A börtönökből (beleértve a katonaiakat) 15 761 fő szabadult, a büntetőbíróságok 21 181 pénzbüntetést, a kihágási bíróságok – a BM, a tanács V. B.-ok stb. – 4697 elzárást és 188 790 pénzbüntetést töröltek. A Bel- és Pénzügyminisztérium, valamint a tanácsok végrehajtó bizottságai 229 263, a büntetőbíróságok 21 141 eljárást, a nyomozó hatóságok pedig 7646 nyomozást szüntettek meg. 11 591 személy közkegyelem alapján, míg 547 fő harmaddal szabadult.

Ezek között az adatok között „eltörpül” a kitelepítés adata, mely szerint a Budapestről 1953 novemberéig kitelepített 13 670 ember visszatérhetett, akiknek több mint a fele, 7281 fő, 2524 családban a Hortobágyon élt. Mi volt a több mint ötezer családot érintő kitelepítés?

Valójában kényszerítő, a személyes szabadságjogokat tipró intézkedés. Jogi alapjait nem a népi demokrácia törvényhozó szervei teremtették meg, azok a Horthy-korszakból származtak. Az 1939; 2. trv., az úgynevezett honvédelmi törvény szigorította ezeket meg az ellenforradalmi Magyarországon. A törvény alapján a BM elrendelhette, hogy azokat a személyeket, akiknek egyes községekben való tartózkodása a közrend és a közbiztonság vagy más fontos állami érdek szempontjából aggályos vagy gazdasági okból káros, községi illetőségükre tekintet nélkül egy meghatározott községből, illetőleg az országnak valamely részéből ki lehet tiltani. Az ilyen személyeket akár tartózkodási helyükön, akár az ország más helyén rendőrhatósági felügyelet vagy őrizet alá is lehet helyezni. A törvény még azt is lehetővé tette, hogy a kitiltottakat (a kitelepítetteket) munkára kötelezzék.

A törvény elfogadását a 8130/1939. ME. sz. és a 760/1939. BM. sz. rendeletek megjelenése követte, amelyekben szabályozták a részletkérdéseket. E két rendelet alapján hajtották végre a felszabadulás utáni kitelepítéseket is, Budapesten 1951. május 21-e és július 18-a között, míg a vidéken és a jugoszláv határszélen történt kitelepítésről pontos adatok nem állnak rendelkezésre. A budapesti kitelepítés megkezdéséről, az 1951. június 15-ig történtekről és a közigazgatási eljárásban „részesültek” társadalmi-foglalkozási összetételéről a Szabad Nép 1951. június 17-i száma közölt részleteket. Arról tájékoztatta olvasóit, hogy a 924 családfenntartó és hozzátartozói lakását dolgozók, elsősorban sztahanovisták vagy nagycsaládos ipari munkások kapták meg.

A lap egy másik – aláírás nélküli – politikai állásfoglalást tartalmazó cikke viszont már arról is tudósított, hogy a „nemkívánatos elemek” között kik voltak: „a böllérbicska lovagjai”, Horthy „hóhérainak, vészbíráinak és gyilkos ügyészeinek főnöke”, valamint „véreskezű tábornokai, csendőr- és rendőrtisztjei, hercegek, grófok, bárók, gyárosok, bankigazgatók” stb. Neveket is említett a feltehetően szerkesztőségi cikként íródott állásfoglalás, de arról nem tudósított, hogy a kitelepítésnek – mint minden központilag elhatározott, rohammunkaszerűen végrehajtott, jelen esetben demonstratív célokat is szolgáló intézkedésnek – számos mellékzöngéje is volt. Olyanokat is kitelepítettek, akik származásuk miatt alig fél évtizeddel korábban megjárták a koncentrációs táborok poklát és nem voltak, nem lettek a népi demokrácia ellenségei. Vagy olyanokat is eltávolítottak a fővárosból, akik a Hitler-ellenes ellenállási mozgalomnak, majd a főváros újjáépítésének élharcosai voltak, igaz, nem kommunisták.

A Szabad Nép a kitelepítéssel szembeni külföldi tiltakozásokat is megemlítette, de ezek a diplomáciai erőfeszítések, megnyilatkozások nem jártak eredménnyel.

Milyen okok játszottak szerepet a kitelepítés elrendelésében és végrehajtásában? Ezek részint bel-, részint külpolitikai összefüggésekkel magyarázhatók. A déli határsáv területén élő lakosság kitelepítésében egyértelműen a nemzetközi helyzetből, illetve a magyar–jugoszláv kapcsolatok alakulásából, a helyi lakosság nemzetiségi vagy politikai összetételéből levont következtetések mutathatók ki. A belpolitikai, a túlhangsúlyozott belbiztonsági okokra a magyarázatot az MDP II. Kongresszusán elhangzott beszámolókból és az elfogadott határozatból következtethetjük ki. Egyértelmű ezek alapján, hogy a „kizsákmányolok fokozódó kiszorítása élesítette és tovább élesíti az osztályharcot”. Az ellenség „ötödik hadoszlopának” pozícióit meg kell törni, el kell távolítani onnan, ahol jelenléte veszélyes lehet egy konfliktus esetén, mert a népi demokrácia olyan állam, amelyben a proletárdiktatúra érvényesül. „Ennek az államnak a feladata, hogy megtörje a megdöntött és kisajátított földbirtokosok és kapitalisták ellenállását, hogy meghiúsítson minden kísérletet, mely a tőke hatalmának visszaállítására irányul.”

Ezek mellett a bel- és külpolitikai, alapjaiban védelmi jellegű, preventív szempontok mellett azonban nem kis szerepet játszottak a kongresszuson elfogadott irreális gazdasági célkitűzések, melyek nagyszámú munkaerőt igényeltek, s a kitelepítés során felszabadult, átirányítható „munkáskezet” kívántak más területen alkalmazni. Végül nem kis súllyal esett latba a fővárosi és vidéki lakáshiány, amelyet így kívántak orvosolni.

Mindezek ellenére azonban egyik ok sem volt sem összességében, sem külön-külön olyan, hogy ezt a drasztikus, a kitelepítettek kor- és nem szerinti összetételét, várható munkaintenzitását is figyelmen kívül hagyó intézkedést szükségeltette volna. Most már nemcsak a koncepciós perek ártatlanul kivégzett vagy meghurcolt vádlottainak hozzátartozóit érte a kitelepítés, hanem a volt uralkodó osztályok képviselőit is.

Tudunk-e a kitelepítettek társadalmi összetételéről, milyen csoportjaikat érte ez a közigazgatási eljárás? A korabeli adatok alapján – az önként vidékre települt körülbelül 1200–1400 családon kívül – egyértelműen megállapítható, hogy ez a hidegháborús szellemben végrehajtott akció csak helyükről, otthonukból szorította ki a volt uralkodó osztályok képviselőit, mert azok gazdasági hatalma a kitelepítés idején már jelentéktelen volt. A volt uralkodó osztályok számos képviselője egyrészt nem élte túl a második világháborúval együtt járó megrázkódtatásokat, ha pedig másrészt kibírta a koncentrációs táborok poklát, alig-alig tért haza, s például a Budapestről kitelepített gyárosok és özvegyeik száma a 200-at sem érte el. A földbirtokosok, hozzátartozóikkal, alig haladták meg a 300 főt. Az államigazgatásban vezető szerepet képviselők (miniszter, államtitkár, magas állású állami tisztviselő és hozzátartozóik) közül közel ezer főt telepítettek ki, míg a fő- és magasabb (honvéd, rendőr és csendőr) tiszti állások reprezentánsainak száma, a hozzátartozóikkal együtt 2100 körül mozgott.

Az akció során számos olyan személyt is sérelem ért, akik nem a volt horthysta uralkodó osztályban játszottak vezető szerepet, hanem annak inkább középrétegeihez tartoztak. Megállapítható, hogy noha az egykori nemesi címekkel, rangokkal rendelkezők közül hat volt herceget, 62 volt grófot, 41 volt bárót is kitelepítettek, nemcsak az uralkodó osztályok volt tagjait érte az intézkedés, hanem azok tartalékcsoportjait, a középosztály képviselőit is.

S mit eredményezett a kitelepítés, megoldódott-e a lakásínség vagy netán a gazdaság munkaerő gondja? Természetes, hogy egyik sem. Az 1951. februárban felemelt terv csak ipari programjának végrehajtásához több mint félmillió új munkás kellett volna. A kitelepítettek alig több, mint tízezres serege nem pótolhatta a mezőgazdaságból elszívott munkaerőt, nem válhatott a „mezőgazdaság motorjává”.

A lakásgondok sem oldódhattak meg. A rendelkezésünkre álló források alapján – egy korabeli fővárosi tanácsi elnöki irat szerint – a „fasiszta elemek” lakását a belügyminiszter vette igénybe és lezárta. Budapesten 5292 lakás vagy lakrész megüresedett, s ebből nemcsak sztahanovistáknak és nagycsaládosoknak, hanem párt- és állami funkcionáriusoknak, a honvédség tagjainak is juttattak. Július 21-ig 2405-öt utaltak ki, 816 kiutalásra kész volt. 121 villát fenntartottak stb. 1951 november elején még több mint 700 lakás üresen állt ismeretlen okok miatt, noha már kiutalták.

A kitelepítettek ingóságait a tanácsi megbízottaknak kellett leltározniuk, a Bizományi Áruház Vállalat kezelésébe kerültek, s a BÁV értékesítette azokat. A rendelkezésre álló pénzből fizette saját kiadásait, a volt tulajdonosok köztartozásait(!), a maradék pénzösszeget a zárolt számlára befizette. Amikor 1953 júliusát követően a kitelepítettek visszatérhettek, kártalanították őket. Részletekben arról a számláról összesen 5000 Ft-ot vehettek fel, majd később az ingóságuk ellenértékének fennmaradó részét is megkaphatták.

A kitelepítési akció lefolyását nem kívánjuk ismertetni, a róla készült jelentés azzal summázta a történteket, hogy „az államhatalom tekintélye a dolgozók között még jobban megerősödött... Azokban a községekben, ahová ezeket az elemeket kitelepítettük, az osztályellentét elmélyült; a dolgozó parasztság gyűlölete a kizsákmányoló rétegekkel szemben fokozódott...” A budafoki tanácselnök is azt jelezte, hogy „A lakosság érzi, hogy a kitelepítettek mint népellenes elemek megérdemelték sorsukat...” A jelentések a hatalmon lévők érdekeinek megfelelő hangnemben íródtak, a hatalmon lévők fülének tetsző gondolatokat tartalmaztak. Tény, hogy számos helyen nem szívesen látott vendégek voltak a kitelepítettek. Sok községben, tanyán és falun azonban nem az osztályellentétek fokozódását vonták maguk után jelenlétükkel, hanem az együttérzést, a befogadók cselekvő segítőkészségét érzékelhették. Nem a politikai feszültségek levezetését, az „ügyeletes bűnbak” szerepét játszották el, hanem egyes esetekben épp ellenkezőleg, a hatalommal különböző okok miatt szembekerülő, korabeli közmegegyezés egyik faktorát testesítették meg, még jobban ellentmondásossá tették azokat a társadalmi viszonyokat, amelyekben a vélt, vagy valós ellenséggel szembeni osztályharc jelentkezett. A kitelepítettek, a korlátozó intézkedések feloldása után, újrakezdhették életüket...

A Gulyás-testvérek készülő filmjének egyik interjúalanya, akinek sikerült beilleszkednie az újrakezdés után, indulatok nélkül a következőket mondja: „...A mai történelem ezt így zárja le, hogy voltak túlkapások. S ezeknek természetesen voltak áldozatai is. És ezzel a dolog el van intézve – a lovagiasság szabályai szerint.”

Amikor a „túlkapások” dokumentálható történéseiből egy szeletet felvillantottunk, nem a „lovagiasság” vezérelte tollunkat, hanem az a cél, hogy hozzájáruljunk a tragikus időszak feltárásához. Annak a ködnek az eloszlatásához, amely ezt az időszakot fedi. Ebben partner lehet az irodalom, a film.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1986/12 11-13. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5649