KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1985/december
• Kovács András Bálint: Európa és Amerika között Wim Wenders Amerika-mitológiája; Párizs, Texas
• Klaniczay Gábor: Különös idegenség kerestetik Florida, a Paradicsom
• Zsugán István: A negyven-ötven kilós csomag beszélgetés Makk Károllyal
• Darvas Iván: Születésnapra
• Jelenits István: Múzeum, forgatókönyv-vázlat
• Pilinszky János: Múzeum Forgatókönyv-vázlat
• Koltai Ágnes: Boldogtalan zene Városbújócska
• Takács Ferenc: Szertartás és irónia Roman Polanski portréjához
FESZTIVÁL
• Zilahi Judit: Bajor noteszlapok München
• Koltai Ágnes: Filmpohár Giffoni
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: A mi családunk
• Bérczes László: Gyermekrablás a Palánk utcában
• Báron György: Szédülés
• Mátyás Péter: Az elefántember
• Zalán Vince: Nővérkék
• Vida János: A megkínzott ember mosolya
• Baló Júlia: Break
• Tóth Péter Pál: A tűz háborúja
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Az utolsó pillanatban Kortársak József Attiláról
KÖNYV
• Hirsch Tibor: Kísérlet kísérletekkel A Balázs Béla Stúdió kiadványáról
POSTA
• Schlett István: Ezért távoztam
KRÓNIKA
• Antal István: Szabó-Sipos Tamás (1937–1985)

             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Kortársak József Attiláról

Az utolsó pillanatban

Faragó Vilmos

 

Láttad tegnap este? Mit szólsz az ízléstelen önreklámhoz? – ezt kérdezte tőlem a számtalan ellenszurkolók egyike, aki sokkal boldogtalanabb volna a mai magánál, ha direkt az ő bosszantására föl nem találják a magyar televíziót. Mit szóljak? Egy kicsinyded stáb végiglátogatta József Attila kortársait: mondanák el, milyennek ismerték. Csaknem tíz évvel ezelőtt történt ez, kifürkészhetetlen, hogy miért csak most, ez év őszén sugározták a József Attila kortársai című sorozatot. A műsorlap szerint az akkor még ismeretlen Érdi Sándor is ott volt a stábban, szerkeszt most egy Stúdió ‘SS című magazint, hát az egyik adás felét a sorozat beharangozásának szentelte. Ez volna az ízléstelen önreklám. Mit szóljak. A Stúdió ‘85 ahhoz is kedvünket igyekszik csiholni, hogy egy képkiállítást bontott téglákkal installálnak, hogy Hist Erika színművésznőnek lelki bánata van, hogy Kertész Tóni színművész magyar szívet érez dobogni hollywoodi dzsekije mögött. Miért ne csiholná kedvünket egy kulturális magazin a József Attila kortársai című sorozathoz? Mert a televízió sugározza? Attól még kulturális eseménynek számít.

Nem volt ez önreklám, panaszom éppen az, hogy még reklám sem volt. Négy ember fontoskodása; egymásnak szóló komplimentekkel. Érdi Sándor azzal vezette fel őket, hogy véleményük alaposan eltér. Mármint abban, mit kezdjünk a személyes emlékezésekkel, amelyek természetükből következően torzítok: a közönséget félrevezetik, a filológust megzavarják. Így az egyik párt. A közönséget, épp személyességükkel, József Attila varázskörébe vonják, a filológust pedig amúgy sem lehet megzavarni. Így a másik párt. Hát ebből a pártoskodásból aztán semmit sem láttunk-hallottunk, pedig négy olyan szakember ült a fotelban, akik fölnyithatták volna szemünket arra is, hogyan olvassunk mai magyar irodalmat. Amely köztudomásúan másból sem igen áll most, mint naplóból és memoárból, azaz természetükből következően torzító műfajokból.

Lehet-e pontosan emlékezni arra, ami ötven évvel ezelőtt történt? Helyszínekre, gesztusokra, párbeszédekre? Találkozásra, amelynek ráadásul nem is tulajdoníthattunk jelentőséget? Dehogy lehet. Csak az emlékeinkre emlékezhetünk, mert az emlékeink elszakadtak tárgyuktól, önálló életbe kezdtek, a folytonos reprodukálásban mesévé gömbölyödtek; ha előadjuk őket, magunkat jellemezzük velük, vagy legalábbis viszonyunkat a tárgyhoz, s nem a tárgyat magát. A filológusnak, ha az általa vizsgált költészet hatásmechanizmusa is érdekli, ha történetien – a költő és versei utóéletében – is gondolkodik, ez a viszony csaknem olyan fontos lehet, mint a tárgy maga. Mi, közönség pedig kíváncsi gyerekek vagyunk: milyen lehetett, milyennek látta-látja kortársa azt a sihedert, aki számunkra bronzba merevült giccses direktséggel nézi most a Duna partján, hogyan úszik el a dinnyehéj.

Örkény István komolynak látta, pedáns szerkesztő úrnak, a szegénység tiszta ingébe öltözöttnek. Viszonyuk mester-tanítványi viszony volt, a tanítvány lelkiismeretfurdalásával átszínezve, ő csak később, a fogságban ismerhette meg, hogy milyen az, harmadnapja nem enni. De mert a tanítvány is legendába emelkedett azóta, nemcsak a mesterről rajzolt portréban gyönyörködhettünk, hanem őbenne is, az eleven fájdalom sajgásával: a két hosszanti árokra az arcán, a fénylő homlok vízszintes redőire, a kerek-szabatos mondatokra, a szerénységre, amelyet nem az illendőség, hanem a ténytisztelet diktálhatott: „Szeretném mondani, hogy barátok voltunk. Sajnos, nem merem mondani”. Zelk Zoltán excentrikusnak látta, vad vitatkozónak, tüskésen érzékeny szeretetéhesnek. Viszonyuk egyenrangú volt, testvériesség a Zelk által bohémabb lelkülettel viselt kölcsönös szegénység jegyében; s fájó figyelmünk ismét megoszlott a mesélt tárgy és a mesélő alany között: csak feküdni és ülni tudott már, rejtélyes szaggatásokkal a lábában, mindig remek előadó volt, verssé csiszolt mondatokban beszélt most is, a kamera mindvégig az arcát fogta négyszögébe – kedves öreg bohócarc nézett ránk, hihetetlen, hogy kétszeres múltidő üvegfalain át. Déry Tibor kegyetlen gyermeknek látta, Judit öngyilkossági kísérletét barkohbával bejelentőnek, tömpeujjú, hosszúnyakú csúnya kamasznak, még pökhendinek is, ahogy „kompjuteragyú” verstudásával ismeretlenül eléje perdült. Dérynéi azonban íróattitűd volt ez, s öreg korára még föl is erősödött: távolság-tartó fanyalgás mögé rejteni, hogy viszonya József Attilához, meg a szerethető világhoz röstellni-dugdosni valóan érzelmes. Idősebb volt József Attilánál, de mert ismeretlenebb volt, mint ő, irigy atyafölénnyel nézett rá, s ezt most sem titkolta: szikkadt aggastyán a kamera előtt, még búcsúzóul is játszott velünk, vajon szerető emlékezésünkbe zárjuk-e akkor is, ha fáradt-csömörös, kíváncsiságunkon utálkozó arcát látjuk utoljára.

És mennyire hiányzott ebből a pantheoni sorból Illyés Gyula! Az Érdi-fölvezette négy szakember egyike, Gyertyán Ervin, utalt rá fél mondatban: Illyés nem akart a kamera elé ülni. Érthető, hogy nem akart – Ablonczy László Magyar Ifjúságbeli tévéjegyzete szerint –, miért is akart volna. „Nem akart – írta Ablonczy László a sorozat első adása után –, és talán nemcsak azért, mert a gimnazisták ezreinek kötelezően előírva a Tiszta szívvel című darabban ízetlen kulcsfiguraként szerepeltették, hanem azért is, mert más egyéb rágalmak is körülvették. Köpödésekkel szemben védekezett volna? Elég tapasztalata volt Illyésnek ahhoz, hogy egyéb vallomásait, interjúit is – hogyan szabdalgatták.” ízetlen figuraként szerepeltették, rágalmazták, köpödték, szab-dalgatták – ezt írta Ablonczy, én meg csodálkozva olvastam. És nemcsak azért, mert magam sohasem vennék bátorságot, ily határozottan megmagyarázni mások indítékát, hanem azért is, mert fogalmam sincs, miről beszél. Mi az a Tiszta szívvel című kötelező darab, kik rágalmaztak, kik köpödték, kik szabdalgattak. Csak arról van fogalmam, hogy egy Petőfi–Arany formátumú barátság szakadt meg József Attila és Illyés Gyula közt, hogy az okok személyesek is, elviek is, s hogy igazából máig tisztázatlanok. A mi kárunk, hogy az Illyésnek fölkínált esély elsikkadt. Én nem tudnám ezen a káron se rágalom-, se köpödés-, se szabdalgatás-magyarázattal túltenni magam. Ha igaz a magyarázat, még kevésbé tudnám. Mi már nem segíthetünk; csak egy valami segíthetett volna: Illyés Gyula tisztázó beszéde a jószándékú kis stáb kamerája előtt. A nemzeti emlékezet egymás mellett tartja már számon őket, mégis fáj, hogy ebből az utolsó pillanatban készült sorozatból éppen ő hiányzik. Praktikus a nézőpont, dehát ez a sorozat, É. Szabó Márta, Érdi Sándor és Fehér György buzgalmából – végülis az archívumnak készült. Van-e polc az archívumban, vagy nincs, nem tudom, de ha nincs, képzeljük el. És tudjunk róla, hogy egy filmdoboznyi (kazettányi?) rész mindörökre üresen maradt rajta.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1985/12 60. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5964