KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1985/november
• Reményi József Tamás: Nyomtalanul? A Tanítványok
• Greskovits Béla: Időutazás a jelenbe A Tanítványok
• Szabó Miklós: Egy nagy akció legendája A romantikus technokrácia távlatai és útvesztői
• Szántó Péter: Erdei capriccio Hóvirágünnep
VIZUÁLIS ERŐSZAK
• Fáber András: Erosz és Thanatosz A testi szerelem és az rőszakos halál képei
• N. N.: A bűn kitenyésztői és a mozi
• Szilágyi Ákos: Ölnek, ha nem ölelnek Székfoglaló beszéd a Gyilkossági Műértők Társasága előtt
• Lajta Gábor: Halálkalligráfia Szamurájok és karatézók a filmen
• Réz András: Armageddon a nappaliban
ESZMECSERE
• Györffy Miklós: Nem mesélni nem lehet

• Kézdi-Kovács Zsolt: Szerelmünk volt Hirosima Adalék a szinkron-vitához
LÁTTUK MÉG
• Báron György: Végre vasárnap!
• Bársony Éva: Kunyhó a nádasban
• Csáki Judit: Az öltöztető
• Hegyi Gyula: Az elveszett frigyláda fosztogatói
• Harmat György: A házibuli folytatódik
• Ardai Zoltán: Gregory barátnője
• Vida János: Szerelem pasztellben
• Faragó Zsuzsa: Az utolsó szökés
• Mátyás Péter: Aranyeső Yuccában
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Vágyakozás – önismeretre Hazai jelkép

             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Végre vasárnap!

Báron György

 

„Valamennyien az amerikai film kebelén csüggünk” – mondta a fiatal Truffaut. Az új hullám dühös ifjú cinéphiljei – erről nemcsak korai filmjeik, hanem már a Cahiers du Cinéma 1957-es programadó kerekasztala is meggyőzi az olvasót – az amerikai film nyerseségét, őszinteségét szögezték szembe a háború utáni francia filmművészet avult, fáradt konzervativizmusával. Különösképp a bűnügyi filmek vonzották őket, közülük is azok, amelyeket a franciák film noir-nak – fekete filmnek – neveznek. Huston, Hawks – és a nagy példakép, az angol –amerikai Hitchcock, akinek Truffaut később egész könyvvel adózott. Nem a bűnügyi sztori maga, hanem a feszültség, a bizonytalanság, a suspense. Oly erővel „csüggtek az amerikai film kebelén”, hogy nem csupán a francia filmet újították meg, hanem – más mozgalmakkal együtt – Hollywoodot is megújulásra késztették. Soha pusztítóbb imádatot, rombolóbb apa-szerelmet! Aztán az új hullám haragos tarajai lecsillapultak, s Truffaut-t egyre többen vádolták azzal, hogy maga is olyan szép, kerek történeteket forgat, mint a valamikori „papák”, akiket legyőzött, megsemmisített, de soha meg nem tagadott.

És most egy igazi bűnügyi film, valahonnét a „nagy korszakból”, a negyvenes-ötvenesévekből, Amerikából. Rendezte François Truffaut 1983-ban Franciaországban, egy évvel a halála előtt. Hawks, Hitchcock, valahol a földöntúli stúdiókban, keblükre ölelhetik a tékozló, megtért fiút. Olyan film a Végre vasárnap!, melyet ők sem szégyellenének. S kicsit talán új-Hollywoodnak is – akárcsak egy másik európai fenegyerek, Wim Wenders műve, a Hammett – megmutatja, hogy van hagyomány, melyhez érdemes visszavonulni. Szó sincs itt retróról, stílusimitációról, mint Polanski Kínai negyedében vagy George Roy Hill A nagy balhéjában. Truffaut hűsége mélyebb: ő ugyanazt a nyelvet beszéli, könnyedén és elbűvölőn, mint elődjei. Filmjében nincsenek régi automobilok, golfsapkák, trencskók – no nem, trencskó azért van, az ma is divat –; a Végre vasárnap! napjainkban játszódik, Marseille-ben. S bár kemény és kegyetlen a sztori, csöppnyi franciás lezserség, humor itatja át, nem is szólva a szemérmetlenül banális, itt mégsem zavaró esküvői záróképről, melynek bája, humora a korai René Clairt juttatja eszünkbe. S nem hiányoznak filmidézetek sem, melyek oly jellemzőek az első filmtörténeten felnőtt nemzedék alkotóira. A marseille-i moziban Kubrick remekét, A dicsőség ösvényeint játsszák, hősnőnk pedig, mikor menekülés közben a méla férfit berántja egy kapualjba és váratlanul megcsókolja, a veszély elmúltával eképp magyarázkodik: „Láttam ilyet egy filmben”. Mi is láttunk már ilyet, mint ahogy szinte mindent, ami a Végre vasárnap!-ban elénk kerül. Mégis, valahogy jó újra látni, akárha hosszú évek után régi, elfeledett szerelmünket.

Fekete-fehér ez a Truffaut-film – „kinek kell ma fekete-fehér film”, zokogja A dolgok állása tönkrement új-hollywoodi producere –, s a homályos, sejtelmes megvilágítás, a takarásos beállítások, a félközelik mind a valamikori bűnügyi filmeket idézik. Akárcsak a temérdek banalitás, melyet Truffaut oly naiv természetességgel rángat elő, mintha az utóbbi negyven évben semmi sem történt volna a filmművészetben (nem kis részt épp vele és általa). A gügye tévékrimik, Piedone-marhaságok és űröldöklések korában egy igazi jó bűnügyi film a Végre vasárnap!, Hammett és Chandler stílusában és szellemében. Nem a történet a fontos – bárha feszülten figyelünk rá –, hanem a közeg, a figurák, s mindenekelőtt a inindent elborító kétely és bizonytalanság. Bűnös-e a rokonszenves, Trintignant-játszotta főhős? Minden ellene szól, akárcsak Hitchcock filmjeiben. S mégis, nem akarjuk, nem merjük elhinni... S a lány – Truffaut újonnan fölfedezett sztárja, a káprázatos Fanny Ardant játssza – kinek a pártján áll? Óvja vagy bajba keveri a férfit? A tényeknek higy-gyünk, a szemünknek vagy az érzéseinknek?

E filmben nincs rezzenetlen, határozott és cselekvő férfi, mint volt az egykori film noir-ban (többnyire) Humphrey Bogart. Truffaut-nál mindig gyöngék, határozatlanok, esendők a férfiak, akárcsak a Lőj a zongoristára! főszereplője. Itt a nő határozott: a barna Fanny Ardant. Mert Truffaut valamiért nem szereti a szőke nőket. Az első képsorokban barna hősnőnk összevész a kellemetlen szőke feleséggel, akiről később sok minden kiderül... Aztán belibeg, csak egy röpke epizód erejéig, valami szőke liba: valóságos nőparódia. Később még jónéhány keserű megjegyzés hangzik el a szőke hölgyekről, s úgy tetszik, pipogya hősünk talán legfőbb – csaknem végzetes – jellemhibája, hogy bedől a szőkéknek. Emlékezzünk: már a Négyszáz csapás riasztó anya-figurája is mily feltűnően szőke volt. Meg aztán a Truffaut-példa-kép Hitchcock vakítóan szőke képeslap-hölgyei körül is hogy megdermed a levegő... Fontos ez? Talán csak annyira, mint Proust-nál a teába áztatott keksz: messzire vivő utakon indítja el a képzeletet.

Mi most ne merészkedjünk túlzottan messzire. Nyugtázzuk örömmel, hogy Truffaut műhelyéből olyan jó bűnügyi film került ki, amelyhez, Hitchcock nemzedékének távozása óta, legföljebb egy-kettő fogható (Wenders Hammettje bizonyosan). François Truffaut egy 1970-es írásában mesteréről, Jean Vigóról szólván egyetértőleg idézte Bergmant (aki, bár erről Truffaut nem szól, Eizensteint idézte): „Minden filmet úgy kell forgatni, mintha az utolsó volna.”

Ez valóban az utolsó volt.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1985/11 58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5979