FelhőjátékPáholylakókArdai Zoltán
Maár Gyula új filmje – eltérően az eddigi Maár-művektől – nem a klasszikus értelemben vett szerzői film: forgatókönyvének alapja Déry Tibor Az átutazó című, a harmincas évek elején írott kisregénye. Ez a regény (másodszor már Pesti felhőjáték címmel jelent meg) olvasmányos, lektűr-elemekkel megfejelt, frivol Déry-mű, amelybe azonban az író belerejtette azt a kis ezer kilót, amit Karinthy Frigyes egyik krokijának erőművész-hőse rejtett – zsonglőrségre fanyalodván – a gumilabdába. Déry „olvashatólag” nagy kedvvel dolgozott a lektűrszerző álcájában. Hogy miért, arról – közvetetten – kései nagy önéletrajzi műve, az Ítélet nincs is tanúskodik. Nevezetesen arról, hogy itt, Az álutazóban Déry önmagának s a korabeli szűkebb társaságába tartozóknak különböző alkati és jellembeli vonásait vegyítette össze – képzeletét is mozgósítva –, s teremtett így új alakokat, új helyzeteket. Olymódon azonban, hogy e helyzetek mégis lumineszkálva felidézzék ennek a társaságnak a valódi életét, mégpedig a szórakoztató célzatú cselekménybonyolítás keretei között. Persze a Felhőjátékban Maár – s azok az élményei, amelyek arra késztették, hogy filmváltozatot készítsen Az átutazóból, jobban rejtőzködnek előlünk, mint amennyire az író rejtőzködik könyvében a maga élményeivel. Ám lehet, hogy Maár a maga számára kivételesen alkalmasnak, „testhezállónak” találta a regény cselekményét, nemcsak a rejtőzködésre, hanem éppen a megnyilvánulásra.
Déry szövegének az az érzéki-gondolati villódzása, amely a Felhőjáték képsoraiból szükségszerűen kiszűrődött, nem hagyott maga után ürességet. Helyét kitölti a rendező vizuális műgondja; sikerül elsajátítania a regényt, finoman kiemelve belőle azt a tónust, ami így a filmet „maárossá” teszi, javarészt megőrizve közben a regény hangulatát és nem kivonatolható gondolati lényegét. Az átutazó budapesti polgárvilágában több a plein-air szín, s a város hangosabban zsibong a csaknem kamarajellegű, hétszemélyes szerelmi történet háttereként, mint ahogyan ez az adaptációban érzékelődik. A filmbeli városban a nap minden előragyogása olyan különösen hat, mintha itt rendesen csak lámpavilágítás volna szokásos. Néha – mint az 1974-es Maár-filmben, a Végülben – az utca is olyan benyomást kelt, mint egy szoba vagy terem. Itt minden még belterjesebb – és végül is még melankolikusabb –, mint a könyvben, bár Maár ezúttal ironikusabb is, mint korábban. (A Teketória jeleneteiben mindig egyfajta lenyűgöző, a giccshatárig édes fájdalmasság olvasztotta magába az ironikus felhangokat.)
A főcím alatt egy nyílt pályán megállt vonat folyosóját látjuk, a szemmagasságon alulról fényképezve, lengő és álmatagon meg-megmerevülő ablakfüggönyökkel. Szokványos intonációs helyszín – szokatlan hatással: ez a vagon szoba- vagy házféle, amelyet zöld fák közé, a szabadba állítottak. Benne érkezik az 1920 utáni Budapestre a Felhőjáték címszereplője, a – Jiří Menzel alakította – Rácz úr, a mozgó szobából rögtön átkeveredik a kávéházba, onnan pedig tovább, idegen lakások szobáiba. Otthonos előkelőséggel berendezett, tágas lakásokban alhat legtöbbször, már amennyire otthonosan érezheti magát valaki, aki mindig mindenütt csak vendég. Rácz ugyanis olyan magyar értelmiségi, aki már rég kiszakadt a hazai polgári létből, de Nyugat-Európában is csak hontalan szemlélődő maradt. Mégis mintha több köze volna egyáltalán az élethez, mint az őt befogadó székesfővárosi lakosoknak. Mintha Budapesten minden hely, amely most megjelenik előttünk, valamely, az élet fölött lebegő páholysor része volna, ahonnét senki sem tekint az igazi színpadra, legfeljebb a szomszédos páholyokba vagy a mennyezetre. Női lakóit talán éppen az irritálja és mulattatja Ráczban, hogy a darabosan tétova férfi nyíltan és rendületlenül őriz egy olyan természetes valóságérzéket, amely közös az övékével, s amelyet ők maguk feladni látszanak. De Rácz is, akit – egy régi ismerőse révén – nyomban megérkezésekor sodorni kezdenek az „események”, csak idefent nézelődhet. Vagy idebent: egy mulandó, de most az elithez számító, szűk világban, amelynek ingatag szabályait a férfiak csak siralmas eredménnyel érvényesíthetik, s ahol az emésztő unalomtól fenyegetett nők jobb híján már passzióként igénylik a férjek és szeretők – sőt önmaguk – gyötrelmeit. Ami Ráczot egyáltalán erősen kötheti valahová, az már ideköti őt, e felhőközelinek tetsző páholyokhoz. Itt viszont nincs mihez fognia. Még a testi gyönyörökhöz vezető nyers valóságtól is inkább elhúzódik, amennyire teheti, mert ily körülmények között, úgy tartja, az csak eltávolítaná a nőktől. A tágabb világgal misztikus megsejtéseken át tart kapcsolatot. Megjósol bekövetkező haláleseteket: egy parasztét, akit a vonat gázol el és egy vidéki úriasszonyét, akit Pesten utcai baleset ér. De van egy harmadik halál is a mesében: az egyik sokat csipogó úrilány szerelmi öngyilkossága. Nevetséges itt sokminden, de semmi se tréfa. A vendéglátók számára már az egész életet jelenti ez a „szerelmi regény két villámcsapás között” (így szól a Déry-mű alcíme).
Megannyi átutazó? A film nem kiált ilyen magvas magyarázat után. Az értelmező számára legfontosabb motívumok rendszerét a regény sem koncentrálja súlyosan dramatikus epikai szerkezetté: oldja némi mulattató, pszichologizáló életképszerűségben, amelyben inkább csak szelíden kalandosak vagy játékosan kimódoltak a fordulatok. De ez az életképszerűség még inkább jellemzi a filmet, mert Maár kénytelen volt lemondani arról, hogy a főhős reakcióit olyannyira belülről ábrázolja, amennyire egy író képes erre. A Felhőjáték, mint szórakoztató mű, így eléggé kétarcú. Figyelmünket lekötik a szellemes fecsegések a szerelmi életről, s a szuggesztív folyamatossággal fényképezett helyzetrajzok, miközben Rácz alakjára, az ő jelenlétére alig érzünk rá egyik-másik jelenetben. Pedig a film legvégén mintegy az ő sorsa párolódik látomássá: távolodó vonatát most kívülről, a szabad mező felől látjuk, amelynek hirtelen és vakító világosságában a vonat elenyészik.
Maár tőle meglepő mértékben visszafogta alkotóképzeletét: a film jelenetsora fejezetről fejezetre követi a regény cselekményét és dialógusait. Ilyen esetben általában durván szokott kiütközni az irodalom művészi kifejezőerejének és az irodalmias filmnyelv kifejezésbeli lehetőségeinek kínos különbsége. Maár azonban bízott abban, hogy érvényre tud juttatni a képi hangulatok módosításaiban valamilyen külön dramaturgiát, még ha ennek megvalósításában is meg kell kötnie a saját kezét. Feltehetően közönségfilmet kívánt csinálni, éppen annyira (nem inkább és nem kevésbé), mint Déry kelendő könyvet írni. Csak hát még egy valóban ponyvának minősülő regény is a maga eszközeivel (az irodalom eszközeivel) az ami, a Felhőjáték viszont nem mentes némi irodalmiasságtól, illetve színpadszerűségtől.
Tudjuk, születtek még irodalmi remekek alapján is olyan rendezések, amelyek egyenértékűek az eredeti művel. Ez majd mindig úgy vált lehetségessé, hogy a rendező, még ha a film felépítésében meghagyta is a sztoriszerkezet s a hiteles színészi játék tradicionális jelentőségét, nem kötődött ízről ízre az eredeti cselekmény szerkezetéhez, hanem átkomponálta, hogy az új mű (a film) „költőibb” lehessen, stilárisan kibontakozzék. Ami Az átutazót illeti, ez a filmes számára inkább kínál lehetőséget műfaji határok átlépésére, a karikírozó képi fantázia próbájára, a sztori „lekezelésére”, mint a drámai sűrítésre. Nos, formabontó szórakoztatófilmet forgatni Az átutazóból ígéretes, de valóban kockázatos kísérlet lett volna. Maár elveti ezt a kockázatot, s mindvégig a biztos középen marad: nem erőszakol a történetre semmilyen, a regényből „hiányzó” aktualitást, de a Felhőjáték nem jut el az életképszerű történet kínálkozó metamorfózisáig sem: nem válik játékos vízióvá.
Amikor egy alkalommal Maár mégis összevon két, Az átutazóban különálló részt, ez filmje leghatásosabb képsorát eredményezi: Rácznak és a női főszereplőknek, két nyűgösen élveteg, a legjobban egymást élvező dámának (a nagyobb formátumú „vontató” meg a kicsi „uszály”) intim nagyjelenetét egy narancsos megvilágítású ebédlőszobában. Stílustörő csiszolatlanságoknak itt már nyoma sincs. (Eleinte a női szereplők túlzó játéka volt zavaró – már az életben is jórészt felvett szerep, amit most el kellett játszaniuk –, később, így a kisestélyi társalgás perceiben a forgatókönyv szövegszaporításai azok. Például, amikor az egyik úr mindenáron zsidóviccet akar mesélni a bölcselkedően diabolikus magatartású házigazdának, akad a film.) Van még egy részlet a Felhőjátékban, ami talán jobb is, mint Dérynél: Rácz az ebédlőbeli flört után meglátogatja barátját, Némethet, aki nőügyei bonyolítása során érzelmi-erkölcsi csődbe jutott. Eddig kedvünkre gyönyörködhettünk Némethnek – Tolnai Miklós alakítja – abban az érett méltóságteljességében, amely már csak idegei uralására szolgál, amikor felveszi a telefonokat. Merev indiánarccal próbálja felfogni a csiripelő vagy vijjogó női hangok logikai tartalmát, majd a telefont letéve Bánk báni súlyossággal mered maga elé. Most, Rácz utolsó látogatásakor ő kacag. Sötétben, láthatatlanul könyörög barátjának, hogy menjen el, de könyörgését folyton hosszú, fojtott röhögés szakítja meg, ami valójában bizonyára sírás. Déry leírja, mit vél hallani a bizonytalan Rácz, ám Maárnál a röhögés-sírás hallatszik a sötétben, s ezek a pillanatok a filmben többet mutatnak az egész história borongós fintorából. Kifogásom magával ezzel a jobbára krémes-puha képekben megjelenített históriával szemben van, amelynek horderejét Maár alighanem túlbecsülte. Mindenesetre Rácz kalandjai a vásznon még arra sem ösztönöznek erősen, hogy akár csak elmerengjünk a főhős idegen mivoltán vagy a jelen (század) férfi–női viszonyán (vagy mondjuk azon, mennyiben igaz az a kép, amit a film a húszas évek Budapestjének középpolgári társadalmáról fest).
A Felhőjáték szépen kimunkált, élvezhető, sőt – az utóbbi évek viszonylatában – motívumgazdag itthoni mozidarabnak számít. Az a bizonyos alkotói rejtőzködés azonban túlságosan jól sikerült.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1150 átlag: 5.41 |
 |
|
