KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/február
• Zalán Vince: „Éjlakó lelkeknek a fény” Örök mozi
• Csala Károly: Tóth János mozija Interjú két részben
• N. N.: Örök mozi Összeállítás Tóth János rövidfilmjeiből
• Koltai Tamás: Korunk hőse a játszótéren Talpra, Győző!
• Kovács András Bálint: Hátrányos helyzetben A pártfogolt
• Zsugán István: Krónika a Don-kanyarról Beszélgetés Sára Sándorral
• Molnár Gál Péter: A Kelekótya Angyal Jacques Tati utolsó halála
• N. N.: Jacques Tati filmjei
• Bikácsy Gergely: A pilóta felesége
• András László: Tánc és tragédia
• Rubanova Irina: Változatosságra törekedve Szovjet film, 1982
LÁTTUK MÉG
• Lajta Gábor: Akit Bulldózernek hívtak
• Hollós László: Szerelem Montrealban
• Ardai Zoltán: Ez volt a jazz
• Zoltán Katalin: Bulldogok és cseresznyék
• Deli Bálint Attila: Szemben a világgal
• Harmat György: Egy zsaru bőréért
• Harmat György: A banda fogságában
• Csala Károly: Mise Macedóniában Csak harmadát láttuk
• Ardai Zoltán: A Kolónia
• Peredi Ágnes: Éjszakai lovasok
• Lajta Gábor: Kamaszkor
• Schubert Gusztáv: Üldözés a sztyeppén
• Deli Bálint Attila: A lator
VIDEÓ
• Pogány Csaba: Kazetták, készülékek, jogszabályok
• Lipovecz Iván: A videopiac, a videogyártás kérdőjelei az NSzK-ban
TELEVÍZÓ
• Bársony Éva: Tudósok a kettesen A közművelődési műsorokról
• Gambetti Giacomo: A kínai kaland Filmsorozat Marco Polóról
KÖNYV
• Hegedűs Zoltán: A hagyma és a liliom
KRÓNIKA
• N. N.: Francia filmhét
• N. N.: Bolykovszky Béla halálára

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Videó

Kazetták, készülékek, jogszabályok

Pogány Csaba

 

A hazai képmagnózás helyzetéről folyóiratunk múlt év novemberi számában (1982/11) megjelent riport (A Video-galaxis küszöbén) jelentős – mind szóban, mind levelekben – megnyilvánuló érdeklődést váltott ki olvasóink körében. Ez megerősítette szándékunkat, hogy az elkövetkező időben is rendszeresen kívánunk e fontos témával foglalkozni. (Itt szeretnénk korrigálni azt a téves megfogalmazást, amely novemberi riportunkban megjelent – 3. oldal, 3. hasáb, 6. bekezdés –, melynek helyes szövege a következő: a világon a félprofesszionális igények kielégítésére szinte egyeduralkodóvá vált az U-matic rendszer, mely nem kompatibilis a Beta vagy a VHS rendszerrel, mivel az egyes rendszerek egymással nem kompatibilisek.)

Jelen összeállításunk a képmagnózásról először egy magánkezdeményezés elképzeléseit és nehézségeit mutatja be, s néhány részletében a kortársi videós tevékenység általánosabb problémáira is rávilágít. Majd a hazai videózás néhány fontos jogi kérdésében ad eligazítást dr. Ficsor Mihály, a Szerzői Jogvédő Hivatal főigazgatója. A sort végül a fejlesztési, kooperációs elképzelések egy részében szereplő (korábbi riportunkban is említett) nyugatnémet Grundig cég s a Video 2000 típusú képmagnó készülékével kapcsolatos fejleményekről készült helyszíni tudósítás zárja.

 

 

A vállalkozás új formája: a videokazetta-bolt, a videotéka?

 

Gersztli Róbert egy önálló videótársulás keretében a képmagnós szolgáltatások lehetőségeivel foglalkozik.

Mi indította önöket arra, hogy ezen a területen egy magánvállalkozás megvalósításán gondolkozzanak?

– Annak ellenére, hogy ma még nagyon drágák hazánkban a képmagnók és kazetták, egyre többen vásárolnak ilyen berendezéseket. A képmagnó-tulajdonosok viszont csak nagyon korlátozott számban tudnak műsoros kazettához jutni, hiszen nem ismerik egymást, és nincs alkalmuk egymás között kicserélgetni műsoraikat. Ezért gondoltuk azt, hogy valamilyen formában létre kellene hozni egy videotékát, ahol saját kazettáit bárki másikra cserélhetné.

Ennek az igénynek a kialakulását persze nemcsak a képmagnók számának növekedése okozta, hanem az is, hogy az emberek csak igen korlátozott számú filmhez juthatnak hozzá. Például, ha szeretnénk megnézni a Kifulladásig című filmet, igen kevés lehetőségünk van rá. Többnyire csak filmklubok játsszák, a helyről és időpontról pedig nem értesítik a nagyközönséget. A Filmmúzeum ugyan két-három évente műsorra tűzheti, de akkor ott olyan hatalmas a tömeg, hogy az érdeklődőknek csak csekély része kaphat jegyet.

Az új alkotásokkal sem egyszerűbb a helyzet. Nagyon hosszú ideig kell várni, amíg eljutnak a magyar mozikba, s a vetítési jog lejártával többé nem tekinthetők meg.

Mi a helyzet a középiskolai filmesztétika-oktatásban? A tankönyvben említett filmeknek csak töredékét láthatják a diákok, mert nincs arra mód, hogy intézményesen vagy magánúton megnézhessék őket. Az alapmű nélkül pedig nem sokat ér az elmélet.

De vegyünk még egy példát. Én tagja vagyok az Elvis Presley Klubnak. A klubestekre gyakran elviszem a képmagnómat, és a saját Presley kazettatáramból egy-egy filmet. Természetesen mindenki örömmel fogadja. Ehhez hasonlóan lehetnének másfajta klubok is hasonló igényekkel, ha valaki meg tudná szervezni, hogy oda is eljussanak a szükséges filmek.

Úgy érzem tehát, nem felesleges azon gondolkozni, hogy miképpen lehetne ezeket az igényeket úgy kielégíteni, hogy az mindenkinek kedvező legyen.

Miket szeretnének megvalósítani a „képmagnós”-magánvállalkozásuk keretében?

– A helyzet nem annyira egyszerű, hogy én ezt és ezt szeretném, és csak rajtam áll, hogy lesz-e belőle valami vagy sem. Egy-két évvel ezelőtt meg társammal együtt a legszélesebb körű szolgáltatásokra gondoltunk. Ma már nem kívánunk vetítéseket szervezni. Annyit kilincseltünk engedélyekért különféle hivatalokban eredménytelenül, hogy erről a formáról le kell mondanunk. Meg kell jegyezni, kérelmünk elutasításakor sehol sem valamilyen konkrét jogszabályra hivatkoztak. Nyilvánvaló lett azonban számunkra, hogy nem csak a jegyüzérek érdekeit sértettük volna, ha egy időben vetítünk videón egy olyan filmet a kint verekedő nézőknek, amely a mozikban is sikerrel megy.

Terveztük azt is, hogy az igényeknek megfelelően kazetták átmásolásával is foglalkozunk. Szükség lenne rá, hiszen többfajta videorendszer létezik Magyarországon, s ha az egyik videósnak ilyen, a másiknak másmilyen rendszerű kazettája van, ez akadályozza a filmek cseréjét. Viszont ez esetben sem a Beta MAX rendszerről VHS vagy U-matic rendszerre való átírás a legfőbb gond, hanem a szerzői jogi problémák. Ha két magánember átmásol egy-egy filmet, az nem büntetendő cselekmény, de ha ezt már üzletszerűen teszik, akkor igen. Pedig a másolás megoldása lényeges kérdése volna a videózásnak. Ma az átvételeket a nagy stúdiók hivatalosan horribilis összegekért vállalják, és ezeket a magánemberek nem tudják megfizetni. Előfordul, hogy mellékesen is másolnak, s a feketepiaci árak viszonylag már inkább megfizethetők. Például egy videofilmet így feketén 500,– forintért másolnak át egyik videokazettáról a másikra, de ha filmet is viszek – amit maguknak át tudnak venni – az 500,– forintból még alkudni is lehet. Terveztük, hogy üzletet nyitunk, és gyári műsoros kazettákat árulunk. Sajnos azonban ezt gazdaságilag nem tudjuk rentábilissá tenni, mert a kint is elég drága kazetták árát megfejeli a magas vám is, amely ráadásul ingadozik is.

Egy lehetőség marad tehát számunkra. Olyan üzletet nyitni, ahol kölcsönzéssel, cseréléssel, s esetleg a kinti tévéből felvett műsoros kazetták árusításával foglalkoznánk.

Hogy működne ez a videotéka?

Úgy működhetnénk, mint egy könyvtár. Havonta bizonyos összegért a videósok kikölcsönözhetnének néhány műsoros kazettát, akik pedig a videotéka tagjaivá válnának, azok tagságuk alapján árengedményt kapnának.

Erre csak akkor kerülhet sor, ha sokféle kazettával rendelkeznek. Hogyan biztosítják a kazetta-utánpótlást? Milyen garancia van arra, hogy mindig frissíteni tudják majd műsorkészletüket?

– Garancia nincs, de a lemezárusítás terén már jól bevált gyakorlat ezen a területen is alkalmazható lenne. Sokan járnak nyugaton és hoznak lemezeket. Ezeket az itthoni kereskedők megveszik és továbbadják. Hogy, hogy nem, ha van kereslet, akkor általában előkerül hozzá a pénz is. Ha megjelenik kint egy új lemez, nemsokára nálunk is kapható a maszekoknál. Drágán ugyan, de hozzájuk tud férni legalább az, akinek a lemezhallgatás a hobbyja.

A műsoros kazettákat hasonló módon tudnánk beszerezni. Nyugati kapcsolataink alapján olyan csatornákat lehetne kialakítani, amely révén jutányos áron, gyorsan hozzájuthatnánk a legújabb gyári felvételekhez. „Házi” felvételeket is készíttetnénk, gondolok itt a tévé műsoraira, színház-, koncertprogramokra, s a többi. A szükséges jogdíjat persze kifizetnénk, de ez jóval kisebb összeg, mintha kész gyári kazettákat vennénk át. Főképpen pedig – amikor csak lehet – csereműsorokkal próbálunk fizetni, azaz kialakítanánk az otthoni és külföldi filmklubok kommunikációját.

Melyek azok az akadályok, amelyek hátráltatják, vagy talán meg is akadályozzák, hogy elképzeléseiket megvalósítsák?

Ha röviden akarok válaszolni, akkor azt mondhatom, hogy a videózás területén uralkodó fejetlenség a legfőbb gondunk.

Hogy a legelején kezdjem, már a határon sok vita folyik a kazetták körül, hiszen az egyik héten több, a másik héten kevesebb a vám, s így lehetetlen igazodni ezekhez az ingadozásokhoz.

Egy másik nehézség, hogy a filmforgalmazási jog megadásának rendkívül hosszú az átfutási ideje. Ha a vásárolt gyári műsoros kazettát beadom engedélyezni, legalább egy év eltelik, mire visszakapom és forgalmazhatom, mialatt persze a film veszít aktualitásából, újdonságából.

A következő nagy probléma a jogi bizonytalanság. A hatóságok, engedélyező szervek sem tudnak mihez igazodni. Az összes intézmény, ahol engedélyeket kívántunk kérni, azzal utasított vissza minket, hogy a jogi háttér tisztázatlan, és a felsőbb utasítás még hiányzik.

Hol próbálkoztak?

– A Kerületi Tanács Művelődési Osztályán és az Ipari-Kereskedelmi Osztályon, hiszen a video-discók ide tartoznak. De próbáltunk informálódni a Művelődési Minisztériumnál és a MOKÉP-nél is, de mindenhol eredménytelenül, elutasítással találkozva. Mondhatok a bizonytalanságra jellemző több esetet is. Például: vidéken valakinél a rendőrség – feljelentés alapján – lefoglalt egy csomó videokazettát, mondván, hogy erkölcsileg nem megengedhető is van köztük. Ez pedig a mozikban nemrég játszott Ez is Amerika című film volt. Ez az eset még a bemutatás előtt történt. Elhívtak egy szakértőt, hogy mondjon róla véleményt. Miután közölte, hogy a mozik is játszani fogják, visszaadták az összes kazettát.

Nyilván szükség volna valami szabályozásra vagy rendeletre, de félünk is tőle, ha az eddigi tapasztalatokra gondolunk. Ha a rendelet merev, és csak nemet, korlátozást tartalmaz, akkor nem szolgálhatja a videózás elterjedését. Azt szeretnénk, hogy enyhe jogi szabályozás mellett szabadon, szükséglet szerint működhessenek a videotékák, befizetve a vámot, az adót és amit kell úgy, hogy az állam, a vállalkozó is és a fogyasztó is jól járjon, és ne legyen olyan félelem, mint most, sem a hivatal, sem az állampolgár részéről.

Többek szerint a Televízió, ORION, MOKÉP, OFOTÉRT, Videó-Iroda szervezetének működtetésével a mi vállalkozásunk már felesleges, és egyébként sem konkurálhatnánk egyenlő eséllyel.

Én mégis úgy vélem, hogy hátrányos helyzetünk ellenére is a videózás ügye érdekében érdemes megpróbálnunk felvenni a versenyt.

Reményt adhat az, hogy a magánvállalkozások eddig rugalmasabbnak, nyitottabbnak bizonyultak, amire jó példa az állami és magán lemezboltok nyilvánvaló különbsége is. A külföldi forgalmazókkal való jó, személyes kapcsolataink, a csereklubok, a belföldi érdeklődők belső tartalékaink mozgósítása révén gyorsan, szélesebb skálában biztosíthatnánk a filmeket, amikor az állami valutakeret nem lenne elegendő erre. Nagyon sok videó van magánkézben, és egyre több lenne, ha megalakulhatna a bázis. A magánvideósok szervezete, klubja abban a percben felfejlődne, ha a tagok hozzájuthatnának viszonylag olcsón a műsorokhoz, mert az alacsonyabb ár feltétele volna az együttműködés, a videó-alkotások készítése, cseréje. Tehát mi a videósokat összefogni, mozgósítani akarjuk azon túl, hogy ellátjuk, kiszolgáljuk őket, s ebben rengeteg még a lehetőség.

Ideális esetben mikor kezdenék el a tevékenységüket?

– Nekünk már most minden eszközünk rendelkezésre áll ahhoz, hogy amennyiben a bizonytalanságból eredő akadályok elhárulnak, klubszerűen vagy polgárjogi társaság formájában megalakuljunk. Ötszáz-hatszáz műsoros kazettánk van, amelynek nagy része ugyan magánfelvétel, de százötven-kétszáz gyári műsoros kazettával is rendelkezünk.

Milyen filmeket tartalmaznak kazettáik?

Rendelkezünk sok jelentős filmművészeti alkotással, de természetesen vannak szórakoztató jellegű filmjeink is. Az előbbiek közül sok más, értékes produkció mellett birtokunkban van egy teljes Fellini-, Antonioni-, és Kuroszava-sorozat. Már évekkel ezelőtt megszereztük A Keresztapát és mindegyik folytatását, a Ben Hurt, továbbá John Ford filmtörténeti értékű westernjeit. A szórakoztató műfajokból is sok filmünk van, mint például az Azok a csodálatos férfiak, Walt Disney rajzfilmek és számos igényes, jó krimi.

Hozzájuthatnának-e az érdeklődők rövid időn belül Önöknél az aktuális fesztiválokon díjat nyert, de nem feltétlenül első helyezésű alkotásokhoz?

Természetesen. Ha a mű megszerezhető, akkor – ha rajtunk áll – minden igényt szeretnénk kielégíteni.

 

 

Az új „műfajok” védelme

 

A videós kedvnek és tevékenységnek, úgy tetszik, igen gyakran a jogszabályok, illetve azok nem ismerése áll az útjában.

A vállalkozás által felvetett jogi lehetőségekről beszélgetünk Dr. Ficsor Mihállyal, a Szerzői Jogvédő Hivatal főigazgatójával.

Milyen feladatokat lát el és old meg a Szerzői Jogvédő Hivatal a képmagnózás területén?

– A Szerzői Jogvédő Hivatal általános jogvédelmi szerepet tölt be. Minden szerzőnek a védelmét ellátja, kivéve a képző- és iparművészek védelmét, mert az a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjának a feladata.

Ami az új műfajok védelmét illeti, reflexszerűen a már meglevő szabályokat próbáljuk alkalmazni ezekre. A filmeket ebből a szempontból például eleinte úgy fogták fel, mint az irodalmi művek, zeneművek egyszerű adaptációit, illetve úgy, mint fotóalkotásokat, mert történetesen egymást követő felvételekből állnak. Aztán a nemzetközi egyezmények és törvények szintjén megkapta a film az önálló védelmet.

Amikor a televízió megjelent, logikusan a filmekre irányadó szabályokhoz igazították a tévéjátékokra vonatkozó szerzőjogi szabályokat, hiszen ami az alkotás módját, az alkotók hozzájárulásának jellegét illeti, az egybeesés szinte teljes.

A videokazetta-felvételek már nem hoztak ehhez képest olyan nagy újdonságot. Inkább a felhasználás, a forgalmazás módja más, az előbbieknél sokrétűbb.

Hogy a videokazettára már meglevő alkotást, tehát például egy filmet másolhassanak át, annak alapvető feltétele, hogy megszerezzék ehhez a jogot a szerzőtől, illetve a forgalmazótól. A nemzetközi szerzői jogban és minden nemzeti szerzői jogi rendszerben is az az elv, hogy a szerzőnél marad mindaz a jog, amelyről kifejezetten le nem mondott.

Léteznek ma már önálló videoprogram céljára készült alkotások is. Ilyenkor a producer és az alkotók közötti jogviszonyt a legtöbb helyen úgy oldják meg, mint a filmek és a tévéjáték esetében.

A szerzői jogok rendezése azonban még nem minden. Amikor egy műsoros kazettát értékesítenek, csak azt a felhasználási módot veszik célba, hogy otthon, családi körben lejátsszák őket. A nyilvános, belépődíjas bemutatás jogát nem kapja meg a vásárló. A videokazetták tulajdonjoga nem jelenti az azokon fennálló szerzői jogok birtoklását is.

Elkezdődött például a video-discózás anélkül, hogy azok, akik a készülékeket meg a kazettákat beszerezték, tisztázták volna, hogy erre milyen szabályok irányadóak.

Mind a mai napig sajnos a szankciók körül elég nagy a bizonytalanság, és csak most kezd érni a helyzet a rendezésre.

Mondana-e példát erre a jelenségre?

– Valamelyik újságban híradás jelent meg arról, hogy egy horror-discó ügyében bírósági eljárás indult, de nem ítélik el a discóst, mert nem találtak olyan büntető tényállást, amelyik illett volna erre az esetre. Mikor erről hírt hallottunk, a Legfelsőbb Ügyészséghez és az Igazságügyi Minisztériumhoz fordultunk, és fölhívtuk a figyelmet arra, hogy van egy olyan tényállás a büntető törvénykönyvben, ami igenis erre vonatkozik, bár a címe alapján ez meglepő. Ez pedig a sajtórendészeti vétség. Kérdezhetnénk, hogy a discózás és a sajtórendészet hogy fér össze? Nos, a sajtórendészeti jogszabályok úgy határozták meg a sajtótermék fogalmát, hogy abba beletartozik többek között a film, a műsoros kazetta is. Ahhoz, hogy ezeket a – most már – sajtótermékeket előállítsák és forgalmazzák, engedélyre van szükség. Aki pedig engedély nélkül teszi ezt, az vétséget követ el. Ez pedig a vétség tárgyának elkobzásával, jelentős pénzbüntetéssel jár általában, de nem kizárt a szabadságvesztés büntetés sem.

Megszületett a jogerős ítélet a horror-discó ügyében. A discóst és társát megfelelően súlyos, tizen-valahányezer forintos pénzbüntetéssel sújtották, és elkobozták a kazettákat. Ez, úgy gondolom, megfelelő szankció volt.

Kérem, hogy most néhány konkrét kérdésre is válaszoljon. Megteheti-e egy magántársulás, hogy külföldi televíziókból felvett műsorokat tartalmazó kazettákat terjesszen?

– 1983. január 1-től érvénybe lépett a szerzői jogi törvény végrehajtásáról szóló rendelet egy módosítása. A jogszabály nemzetközi egyezményeken alapszik, amelyek jogdíjjárulékot vetnek ki az üres hang- és képszalagokra, ezzel beépítve az árba a másolatkészítés lehetőségét. Ez a közvetett törvényi engedély arra, hogy otthon az emberek másolatokat készítsenek, ugyanakkor nyilvános bemutatásra, üzleti célokra ezeket a kazettákat csak külön jogkérés és a jogdíj megfizetése után lehet alkalmazni.

Mi történik abban az esetben, ha itthon vagy külföldön valaki abból a célból készít felvételeket koncertekről, színdarabokról, tehát élő előadásokról, hogy itthon azokat akár a művelődés keretén belül, akár üzleti szempontból terjessze?

– A kalózkodásnak három esete van. Az egyik, amikor egy meglevő felvételt engedély nélkül lemásolnak és forgalmaznak. A másik, amikor nem csak a felvételt másolják, hanem azt a benyomást keltik, hogy eredeti, műsoros kazettát árulnak. A harmadik – és a kérdés erre vonatkozik – az előadások engedély nélküli rögzítése, mert a rögzítéshez is engedélyre van szükség. Most már azonban nem csak a szerzők jogai forognak kockán, hanem az előadóművészek jogairól is szó van. Ennek alapján szintén fizetni kell.

Lehetségesnek tartja-e, hogy kölcsönzéssel foglalkozó nyugati videotékákból magyar videotékák kikölcsönözzenek műsoros kazettákat, és ezeket továbbkölcsönözzék az itthoni képmagnó-tulajdonosoknak?

– Igen. Ez okos gondolatnak tűnik, de a kölcsönzésnek is vannak feltételei, mint ahogy az előadásnak is feltétele az, hogy csak otthon játsszák le a műsort. Kizártnak tartom, hogy a videotéka-kölcsönzők ne kötnék ki, hogy a kazetták nem mutathatók be nyilvánosan, és nem kölcsönözhetők tovább egy ilyen üzleti vállalkozás keretében – külön díj lefizetése nélkül.

Ahhoz pedig, hogy ilyen díjat fizessen valaki, devizára van szükség. Erre devizakeretet kell szerezni, mert csak ebben az esetben járulnak hozzá a szerződés megkötéséhez, és csak a devizakeret határáig.

Ezek szerint csak devizakerettel rendelkező állami vállalatok társulása keretében képzelhető el ilyen kezdeményezés?

– Igen. Ez így van. Egy eset még lehetséges, hogy egy ilyen magánvállalkozásnak valamilyen devizakeretet adnának, de erre – Magyarország kevés valutája miatt – nem látok lehetőséget. Egyébként voltak már nálam sokan ebben az ügyben, és azt a kérdést is feltették, hogy ha kívülről rokonok, ismerősök minden devizát fedeznek, biztosítanak, akkor megnyithatnak-e egy ilyen videotékát? Hát azt gondolom, hogy ez inkább kivételes eset lehet, mint széles körben használható lehetőség, de nyilvánvaló, hogy könnyebb engedélyt szerezni akkor, hogyha az az országra nem hárít devizaterheket. De az engedélynek föltétele, hogy a szerzői jogok tekintetében minden rendezett legyen.

Szabályos jogdíjfizetések után elképzelhető-e, hogy videomozikban magánkezdeményezéssel olyan filmeket is játsszanak nagy érdeklődés esetén, amelyeket a MOKÉP is megvásárolt már?

– Itt újabb jogi feltételek területére érkeztünk. A belső forgalmazáshoz a Művelődési Minisztérium engedélyére is szükség van, amely sok körülményt mérlegel, jelen esetben bizonyára a MOKÉP és az említett vállalkozási, terjesztési hálózat viszonyának alakulását is.

Sok híresztelés van arról, hogy videotörvényt készítenek. Önök is részt vesznek ebben?

– Tudok arról, hogy folyik egy ilyen jogszabály-előkészítés.  Ha olyan fázisba jut a munka, ahol már a szerzői jogokról is szó esik, akkor ígéret van arra, hogy bevonnak bennünket. Véleményem szerint egy általános, audiovizuális szabályozásra lenne szükség, áttörve azokat a korlátokat, amelyek most többek között azért léteznek, mert más a felügyeleti rendje a filmgyártásnak és a televíziós művek készítésének. A várható rendelkezésben sor kerülhetne az audiovizuális művek alkotói jogainak a megnyugtatóbb rendezésére, mert olyan jogokról van itt szó, amelyek ma még nem tisztázottak.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1983/02 53-56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6681