KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/december
• Almási Miklós: A szentek is csak emberek Guernica
• Koltai Ágnes: Kettős portré A látogatás
• Kozák Márton: A művészet nem magasugrás Beszélgetés Gazdag Gyulával
• Spiró György: Remekmű a léten túlról Agónia
• Hegedűs Zoltán: Drámai diagnosztika Jelenetek a bábuk életéből
• Molnár Gál Péter: Amerikai álmatlanság Esküvő
• Bajor Nagy Ernő: Nevük nem szerepel Riport statisztákról
FESZTIVÁL
• Bikácsy Gergely: A dolgok állása Velence
• Létay Vera: Eltűnt leopárdok nyomában Locarno

• Máté Judit: Akkor jó a film, ha... Római beszélgetés Agéval a forgatókönyvírásról
LÁTTUK MÉG
• Harmat György: Kölcsön vagy ajándék
• Gáti Péter: A névtelen zenekar
• Simándi Júlia: Asta, angyalkám
• Greskovits Béla: A Kisdarázs
• Peredi Ágnes: A csendbiztos
• Hollós László: Lány tengeri kagylóval
• Deli Bálint Attila: Kenyér, arany, fegyver
• Farkas András: Isten veled, kicsikém!
• Varga András: Bűnös dal a Föld
• Gervai András: Az éjszakai utazók
TELEVÍZÓ
• Rózsa Gyula: Korniss Péter fotóesztétikája Fotográfia
• Rózsa Zoltán: Száznyolcvan folytatásban, csúcsidőben A brazil telenoveláról
• Kézdi-Kovács Zsolt: A francia tévé és a filmek
KÖNYV
• Csantavéri Júlia: A hatalom változatai Egy újabb olasz Jancsó-monográfiáról
• Csala Károly: Az animációs film története Giannalberto Bendazzi kísérlete

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Beszélgetés Gazdag Gyulával

A művészet nem magasugrás

Kozák Márton

 

Gazdag Gyula 1947-ben született, 1969-ben végzett a főiskolán. Filmjei: Hosszú futásodra mindig  számíthatunk...  (dokumentumfilm, 1968); A válogatás (dokumentumfilm, 1970); A határozat (Ember  Judittal  közösen,  dokumentumfilm, 1972); A sípoló macska-kő (játékfilm, 1971); Bástyasétány hetvennégy (játékfilm, 1974); A két-fenekű dob (játékfilm, 1978); Bambini di Praga, 1947 (tévéfilm, 1980); A bankett (hosszú dokumentumfilm, 1981); a pécsi játékfilmszemle különdíjának nyertese.

Most fejezte be Balzac Elveszett illúziók című regényének második kötete nyomán legújabb játékfilmjét. A forgatókönyvet Györffy Miklóssal és Spiró Györggyel írta, operatőr ifj. Jancsó Miklós, főszereplők: Máté Gábor, Udvaros Dorottya, Robert East, Boguslaw Linda, Béres Ilona, Margittay Ági, Sinkó László, Őze Lajos, Bessenyei Ferenc, Jordán Tamás.

 

Dokumentumfilmjei révén lett ismert rendező. Ma hogyan vélekedik ezekről az akkoriban rendkívül nagy szakmai visszhangot keltett alkotásairól?

– Nem vagyok abban a helyzetben, hogy ezeket a filmeket a kívülálló néző objektivitásával megítélhessem. A filmek elkészülte számomra elsősorban  személyes  élmény; ahhoz viszont remélhetőleg még nem vagyok elég koros, hogy magánemlékeimen kérődzve visszafelé nézzek és ne előre. Egy-egy film szakmai vagy művészi megítélése pedig amúgy sem elkészítőjének a feladata.

Mindez vonatkozik a tavaly bemutatott A bankett című filmjére is?

– Igen. Ma máson jár az eszem, s a körülmények is gyakorlatilag naponta változnak, amelyek között élünk. Természetesen nem tagadom meg ezeket a filmeket, legfeljebb nemigen van róluk mondanivalóm.

S ha ma olvasna egy olyan újsághírt, amilyen a Schirilla-film forgatására késztette?

–Valószínűleg ma már másféle újsághír keltené fel az érdeklődésemet, és feltehetőleg másféle dokumentumfilmet csinálnék róla. A dokumentumfilmek forgatásakor nem az érdekelt, hogy a valóságot lefilmezzem, hanem mindig az izgatott, hogy egy valóságos eseményben megragadjak valamit, amit az adott jelenségben általánosabb érvényűnek vélek. Mert szerintem az embert mindig a maga „mániái” foglalkoztatják, és gyakran csak a véletlenen múlik, hogy megtalálja-e kifejezésük adekvát műfaját – ami lehet dokumentumfilm is, lehet más is. Ezért nem tartom magam dokumentaristának: nem érzem, hogy minden esetben a dokumentumfilm az adekvát forma.

Meg tudná fogalmazni ezt a „mániáját”?

– Először is az, ami izgat, maga is időszakonként változik, másodszor pedig, ha néhány rövid mondatban meg tudnám fogalmazni, nem filmeket csinálnék. Ez egyébként rendkívül sokféle módon jelenhet meg. A Víg özvegy kaposvári előadásában éppúgy, mint dokumentumfilmben vagy játékfilmben.

Dokumentumfilmjeit a műfaj csúcsteljesítményeiként tartják számon, játékfilmjei azonban nem ilyen egyenletesen magas színvonalúak. Mi lehet ennek az oka?

– A művészet, gyanítom, nem magasugrás, ezért nem is tudok mit kezdeni az olyan fogalommal, mint  „csúcsteljesítmény”.  Biztos, hogy mindig születnek olyan filmek, amelyekről úgy érezzük, hogy egy-egy adott pillanatban a többinél pontosabban és hatásosabban sikerült kifejezniük a korszak lényegi összefüggéseit – de egyáltalán nem biztos, hogy mindig ezek lesznek a legsikeresebbek is, és az is lehetséges, hogy egy film elkészülte után 10, 20 vagy 50 évvel jobbnak vagy hatásosabbnak bizonyul, mint amikor bemutatták. (Ilyen például a Magatartásból elégtelen.) A „csúcsteljesítmény” fogalmának használata már csak azért sem lehet pontos, mert előfordul, hogy azonos műfajban, egymással párhuzamosan is több érdemleges, érvényes mű születik, s ezek között értelmetlenség bármiféle értékhierarchiát fölállítani. Meglehet, hogy néhány dokumentumfilmem különösen szerencsés pillanatban készült el és került a közönség elé – ha egyáltalán közönség elé került. És az is meglehet, hogy néhány játékfilmem esetében nem volt ilyen szerencsés a konstelláció. De ezt, mint mondtam, megintcsak nem az én dolgom megítélni. Ezzel együtt úgy gondolom, hogy a filmek sorsa nagyon sokszor egyáltalán nem a filmekben magukban meglevő értékek függvénye; és sok olyan film van, amit akár elkészülése idején, akár ma a közvélemény túlértékelt vagy alulértékelt. Jó néhány olyan film van, amit ma senki se emleget, noha én fontosnak tartom és bármikor szívesen megnézem őket.

Például?

– Máriássy Félix Külvárosi legenda, Nádasy László Eva A 5116, Rényi Tamás Sikátor című alkotásai, vagy a számtalan kínálkozó külföldi példából Eric Rohmer Az oroszlán jegye, Robert Siodmak Emberek vasárnap című művei stb. stb.

Dokumentumfilmjeivel vagy játékfilmjeivel elégedettebb-e?

– Egy dokumentumfilm elkészítésének folyamata nem összevethető a játékfilmével. Az előbbi esetben az a döntő feladat, hogy egy előre kiszámíthatatlan módon kibontakozó esemény vagy eseménysor lefilmezése, pontos nyomon követése közben fogalmazzam meg a mondanivalómat; egy játékfilm esetében viszont a rendező előtt ott áll a fikció összes korlátlan lehetősége és „lehetetlensége”.

Az első három dokumentumfilmjétől eltekintve, további alkotásain kevéssé ismerhető fel a következetes életmű-építés szándéka; másképpen fogalmazva: -úgy tetszik, hogy nem következnek szervesen egymásból. Mi ennek az oka?

– Biztosan vannak rendezők, akik tudatosan életművet építenek; köztük a korszak néhány legnagyobb mestere. Ez alkat dolga. Én sose arra gondolok, hogy filmjeimnek milyen lesz az egymáshoz való viszonyuk, vagy hogy mit fognak majd gondolni róluk nyolcvan év múlva, hanem mindig az izgat, hogy a pillanatnyi közérzetemet – ami reményeim  szerint  nemcsak  magánügyem – sikerül-e és milyen formában hatásosan kifejezni. S akkor okoz örömet számomra a filmkészítés, ha úgy érzem, hogy erre nyílik lehetőség.

Színházi rendezései is ebből a változatosság-igényből következnek?

– Ha az ember rendszeresen dolgozik egy társulatban, különösen, ha olyan vidéki társulatban, amelynek  rendkívül  sokféle  közönségigényt kell kielégítenie, akkor nem válogathat a műfajok között. Nagyon fontosnak tartom, amit a kaposvári színházban tanultam meg: hogy az ember addig nemigen tekintheti magát rendezőnek, amíg a mesterséget meg nem tanulja olyan szinten, hogy bármilyen műfajban szakmailag színvonalas előadást tudjon létrehozni.

Eddigi filmjeinek ismerőit meglepte a hir, hogy ezúttal Balzac regényéből forgat filmet.

– Pontosabban a Balzac-regény második részéből kölcsönzött sztoriból és figurákkal. Az ötlet egyébként, mint minden ötlet, akár a véletlennek is köszönhető. Véletlenül akadt újra a kezembe az Elveszett illúziók, és úgy éreztem, jó filmsztori. Természetesen elképzelhető a regény korhű filmváltozata is, de ennek a realitása számunkra már pusztán anyagi okokból is igen csekély. Ezért aztán egy voltaképpen mai – a 60-as évek Budapestjére áttett – filmi újrafogalmazás mellett döntöttünk Györffyvel és Spiróval.

A regény mely főbb motívumait vették át a forgatókönyvbe?

– Lucien Chardon – a filmben Sárdi Lászlónak hívják – ambiciózus vidéki fiatalember, aki regényt ír, verseket ír és szerelmes lesz a város legelőkelőbb arisztokrata asszonyába, Bargetonnéba – a filmben Bársonynéba –, s megszökik vele a fővárosba, hogy ott vele élhessen és irodalmi karriert csináljon. Az asszony megpróbálja őt bevezetni a főváros úgynevezett felső köreibe, de minthogy unokanővére,  d’Espard  márkiné – nálunk: Deszkásné – felvilágosítja, hogy ez a rangon aluli kapcsolat az ő további társadalmi előmenetelére nézve is káros, a szépasszony rövidesen kiadja a fiú útját. Lucien-László magára marad a számára idegen és ismeretlen nagyvárosban, és elhatározza,  hogy ennek  ellenére karriert fog csinálni. A fiú további életútját két hasonló korú fiatalemberrel kötött ismeretsége határozza meg. A két gyökeresen eltérő jellem – Daniel D’Arthez, nálunk Dániel András, illetve Étienne Lousteau, a filmben Lusztó István – a főhős számára jövendő életpályája két lehetőségét példázza, amelyek közül választhat. Az egyik azt a nézetet és magatartást képviseli, amely szerint lényegtelen a siker és a hírnév, fontos csupán a létrehozott mű minősége. A másik úgy véli: a siker, az elismertség kivívása előfeltétele annak, hogy tehetsége valódi teret kapjon. Lucien-László némi habozás után a könnyebbik megoldást választja és újságíró lesz. Lusztó révén megismeri Coralie-t, a kezdő színésznőt – a filmben Krisztának hívják –; a felszínesnek induló kapcsolatból komoly szerelem lesz, ami miatt a lány elhagyja idősödő szeretőjét és kitartóját, a fiú pedig, miután valóban sikeres és jónevű újságíró lett, s ezért hajdani szerelme is szívesen újrakezdené kapcsolatukat, visszautasítja az asszony felkínálkozását. Mindebből szinte törvényszerűen következik az elhagyott szeretők bosszúja... A regény ismerői számára talán az elmondottakból is kiderül, hogy a Balzac-mű sok szálon futó cselekményéből inkább kiemelni igyekeztünk a számunkra fontos motívumokat, semmint megváltoztatni a történetet. Természetesen változtatnunk kellett mindenütt, ahol a regény cselekménye szorosan az eredeti korhoz kötődő, és csakis akkor és ott érvényes fogalmakra épül.

És miért épp a hatvanas évek végét gondolta a legalkalmasabbnak arra, hogy a balzaci történetet filmen újrafogalmazza? Talán azért, mert saját pályakezdése is erre az időszakra esett?

– Izgalmasabbnak és a karriertörténet szempontjából alkalmasabbnak tartom azt a kort, amikor mindenféle bizonytalanság uralja az emberek életét, és érzékelhető, hogy az őket körülvevő világ változás előtt áll. Vagy éppen változik, és ennek a változásnak az iránya nem körvonalazható pontosan. Ha ekkor bekerül valahová, például az irodalmi életbe egy új ember, aki nem ismeri ennek a közegnek a játékszabályait, akkor izgalmas igazán a helyzet. A hatvanas évek vége jobban működik katalizátorként, mint egy olyan korszak, amely nyugodt, alig változó. Az embereket ide-oda sodró változások izgalmasabb és drámaibb helyzetek lehetőségét tartalmazzák.

Minthogy ma készíti el a balzaci műnek az 1960-as évek végére transzponált feldolgozását, ez azt is jelenti, hogy bizonyos lényegi analógiákat érez a két periódus között?; feltételezve, hogy most is a legaktuálisabb problémák izgatják, mint legtöbb előző filmjében.

– Nem annyira analógiákat, mint ok-okozati összefüggéseket érzek. Már maga a gazdasági reform beindítása is a változtatás szükségességének deklarálása volt, s a különböző pozícióban levő emberek közül sokan nem tudták, hogy mit is kell tenniük. De történtek más dolgok is akkoriban, amik további változások lehetőségét rajzolták föl. És sokan igyekeztek úgy helyezkedni, hogy bármi történjen is, ők a felszínen maradjanak.

Szóval értsem úgy,  hogy az Elveszett illúziók a „korszerű” karrierizmus természetrajza is kíván lenni?

– Nem egészen. Szándékom szerint ez a történet tulajdonképpen nem valaminek a természetrajza akar lenni. Hogyha a balzaci alakok sokféleségéből, színességéből, a sorsok izgalmasságából sikerül valamit átmenteni egy olyan történetbe, amely emellett rólunk és nekünk is szól, akkor úgy érzem, hogy nem buktam bele a vállalkozásba.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/12 06-09. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6721