A szokványos cím mögött hasonlóan semmitmondó szériadarab rejlik: címszavakban és (formailag is) közhelyekben felmondott lecke a társadalmi tulajdon megkárosításáról. A film elképesztő gátlástalansággal alkalmazza panelként valódi műalkotások – például a Belorusz pályaudvar – elemeit; és használ kellékként színész-klasszisokat (mint Szolonyicin).
Rózsaszínű szirupban úszkálnak a moralitásjáték ördögei és angyalkái. Az erkölcsprédikáció fogyaszthatóságát elősegíteni hivatott krimi-fordulatok tétje: ha fény derül a „jegyzetfüzet titkára”, akkor nem sikkasztásért, hanem hűtlen (vagy gondatlan?) kezelésért ítélik el majd azt a szereplőt, akit mi, nézők csak futólag ismerünk, és a sorsához az égvilágon semmi közünk sincsen.
