KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
   1979/szeptember
• Létay Vera: Huszonkét év után...
• N. N.: Ön hogyan szerkesztené az új Filmvilágot?
• Zsugán István: A Nagy Motívum igézetében Beszélgetés Huszárik Zoltánnal a készülő Csontváry-filmről
• Fekete Sándor: Egy hajdani filmkritikus jegyzeteiből
• Szentmihályi Szabó Péter: Bérházi cirkusz A kedves szomszéd
• Faragó Vilmos: Hab habbal Mese habbal
• Matos Lajos: (Film)csillagok háborúja Csillagok háborúja
• Szász Imre: Buffalo Bill Buffalo Bill és az indiánok
• Presser Gábor: Amerikai meghatódás Az utolsó valcer
• Lisztov Viktor: Történelem a kamerák előtt 60 éves az államosított szovjet filmgyártás
• Lenin Vlagyimir Iljics: Rendelet... 60 éves az államosított szovjet filmgyártás
• Lunacsarszkij A. V.: Az állami filmgyártás feladatai Szovjet-Oroszországban 60 éves az államosított szovjet filmgyártás
• András László: „A nagy bolond” Luis Buñuelről
• Bikácsy Gergely: Az álmok büntető-expedíciója Beszélgetés Weöres Sándorral és Károlyi Amyval Buñuelről
• N. N.: Luis Buñuel filmográfiája
• Sándor Pál: Akik a bőrüket viszik a vászonra Részletek egy soha le nem készülő színész-tanulmányból
• Bajor Nagy Ernő: Mozinézőben Budapest peremén
FESZTIVÁL
• Osztovics Ágnes: Moszkva, 1979
LÁTTUK MÉG
• Bikácsy Gergely: A leprás nő
• Bende Monika: Dráma a tengerparton
• Csala Károly: Két anya
• Csala Károly: Pirkadat
• Kulcsár Mária: Iskolai valcer
• Saár Krisztina: Won-Ton-Ton, Hollywood megmentője
• Iván Gábor: Júlia
• Loránd Gábor: ... és újra szerelem
• Bársony Éva: Alkalom szüli a tolvajt
• Székely Gabriella: A kívánság fája
TELEVÍZÓ
• Nemes Nagy Ágnes: Jókai Móric bánata
• Csala Károly: „Mindegy, ki fog lőni a trónörökösre” Suksin-évforduló
• Ancsel Éva: Kishitűség és nagyhitűség
• N. N.: Mutatóujj
• Ungvári Tamás: Kojak, Columbo és társai
KÖNYV
• Nemeskürty István: A magyar film egy kanadai szemével
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A kedves szomszéd

Bérházi cirkusz

Szentmihályi Szabó Péter

 

Nem is tudom, utoljára mikor mentem be moziba, hogy megnézzek egy új magyar filmet Ebben is olyan vagyok tehát, mint az átlagnéző, akit közönye miatt szidnak a rendezők és filmszakemberek. Ódzkodásom mélyén bizonyára az rejlik, hogy filmjeink egy része unalmas készítmény, mint a magyar konzervek, ugyanaz a generál-szósz, ugyanaz a fogyaszthatatlanság: szinte érződik a dramaturgiai tanács jóváhagyó indoklása, az a bizonyos Eszmei Mondanivaló, ami miatt, filmet lehet és kell csinálni.

 

A kedves szomszéd, Kézdi-Kovács Zsolt új filmje azonban megingatott fenntartásomban. Már a kezdés sokat mondó volt: Dibusz Miklós idegenvezető (Szabó László) felváltva angolul és franciául ecseteli Budapest szépségeit egy panoramas buszban. Látjuk fővárosunk patinás műemlékeit, a gyönyörű kilátást, a lakkozást, amely eltakarja mindennapi életünk kínos tényeit, s a következő képeken már az idegenvezetőt látjuk, amint megtér apja – s az ő leendő – otthonába, a Rózsa Ferenc utca 99/b. lebontásra ítélt házába, mely egykor bordélyként szolgált, s amelynek fülkéiben most családok tengetik életüket. Nehéz szavakkal ecsetelni ezt a kontrasztot és azt a látványt, a kafkai félelmetességű odvakat, amelyekben csak patkányokként lehet élni, egymás kárára és örökös sérelmekkel. Túl könnyű volna azonban azt mondani, hogy Bereményi és Kézdi-Kovács filmje a tegnapi és mai magyar lakáshelyzet közhellyé koptatott, de meg nem oldott problémáira épül Bereményinek ehhez megvan az érzéke és a saját tapasztalata – néhány évig ő maga is e ház lakója volt. Légköbméter című sikeres színdarabja is lényegében erről a világról és ezekről a gondokról szólt, még ha líraibb és jelképesebb eszközökkel is, realitás és abszurditás határán. A film azonban nem tűri az ilyenfajta közvetlen jelképességet és abszurditást, Kézdi-Kovács Zsolt filmje pedig szinte neorealista naturalizmussal térképezi fel ennek az alagsori lakóközösségnek a belvi-lágát: a nézőn múlik, képes-e látni mindebben az abszurditást és a jelképességet, amely a filmbeli – és életbéli – helyzeteket mégis uralja Rendkívül szuggesztíven fényképezett film ez (Zsombolyai Jánost dicséri), a szinte csak házon belül tovább gördülő cselekmény akadálytalanul bontakozik ki a fizikai szűkösséget és egymásrautaltságot állandóan belénk sulykoló helyszínen, olyan fényhatásokkal, amelyekben a komor színek dominálnak, akár egy Rembrandt-képen.

A film mondandója oly sokrétű, hogy nem lehet egykönnyen levonni tanulságait. A főszereplő, Dibusz Miklós (a Párizsban élő magyar színész. Szabó László alakításában) ellenszenves figura; agresszivitással szerzési vággyal és jó szándékkal (amellyel – köztudott – ki van kövezve a pokolba vezető út is). Dibusz Miklós egy köztünk élő és szervező típust testesít meg, aki mindig a legalitás határain belül marad, aljasságait – néha önmaga előtt is – jótéteményeknek álcázza, s a történelmi-társadalmi körülményeknek megfelelően alkalmazkodik a kialakult helyzethez és közösséghez, hogy megpróbálja azt érdekeinek megfelelően, saját – amorf – képére formálni. Ami talán szerepében hiteltelen, az nem a színész hibája, ugyanis ez a típus, sajnos, ma az életben jóval sikeresebb, mint a filmen. Titkuk nem is annyira gátlástalanságuk, mint inkább korlátoltságuk, az a képességük, hogy önmagukat is be tudják csapni, s így teljesen „őszintén” csapnak be másokat is.

Társadalmi és erkölcsi kérdések feszülnek a filmben, mégsem erőlteti ezeket a nézőre, aki mellesleg jó! szórakozhat az emberalatti bérház emberalatti lakóinak cirkuszán Szívszorongató ez a cirkusz a „légköbméterekért”, tragikusan groteszk hatású. A kedves szomszéd kockáin egy kissé a mi életünk is megörökítődik, lehangoló kisszerűségeivel. s aki netán a Rózsa Ferenc utcában vagy környékén sétára indul, egész városrészeket találhat, szociológiailag hasonlóképpen érvényes modellekkel. Szánakozás, megértés és viszolygás érzelmi húrjain játszik az író és rendező mesterien. Jó dramaturgiai ritmus jellemzi a filmet s ez annál figyelemre méltóbb, mert a magyar filmek gyakran éppen ritmuszavarokkal küszködnek, így Kézdi-Kovács előző művei is. Hitelesség és természetesség e film legfőbb jellemzői, talán csak az elárvult és félig-meddig lebontott ház utolsó képei az avarban játszadozó kóbor macskák sokaságával érezhetők művészkedőnek és feleslegesnek. Éppenséggel még ez a befejezés is elfogadható, bár nem mutatja tovább hősei sorsát, csupán elmondja, akár a XIX. század nagy regényeinek végén: Dibusz Miklós eladta az új lakását, vett egy nagy kocsit, össze is törte, az állásából is kirúgták.

Külön-külön és együtt dicsérhetném valamennyi szereplőt, a női szereplőket különösen (Margittai Ági, Herczeg Csilla, Kakassy Ági), mert hétköznapi, kendőzetlenül csúnya rokonszenves-ellenszenves nőket alakítottak, tökéletesen átélt és „belakott” háttérrel. Bereményi itt is típusokat alkotott, de mindegyik nőalakban hagyott valami rejtélyességet is. Külön kell szólnunk Ida meg-formálójáról, Dayka Margitról, aki öregasszony-szerepekkel is új rajongókat hódít magának. De hiteles légkör veszi körül a férfi színészeket is, Szabó Lajost Okolicsni szerepében. Solti Bertalant a tanáréban.

„Maga ne akarjon más lenni, mint amilyenek mi vagyunk, tanár úr!” – fogalmazza meg Dibusz az emberalatti szinten élő „közösség” követelését, kikergeti a riadt tanítványokat a nyugdíjas tanár lakásából, és összetöri a lemezjátszón forgó klasszikus zeneművet. A többi lakó mind kint eszik-iszik az udvaron, és Dibusz látszólag a közösségi szellem képviselője, a szocializmus apostola, amikor maguk közé kényszeríti az öreg tanárt, a vegetatív létezés demokratikus nihilizmusába. Dibusz készségesen mosolygó bizalmasa lesz a lakásfelméréssel és kiutalással foglalkozó tanácsi alkalmazottaknak. S a néző ismét ambivalens érzésekkel küszködik, mert Dibusz nem született rossz és gyenge ember, csupán valaki, aki élni és érvényesülni akar, s az adott társadalomban, az adott körülmények között így próbál élni és érvényesülni. Szeretném tudni, hány Dibusz Miklós tekinti meg ezt a filmet, ismer magára, s van-e elég intelligenciája, hogy ne adjon önmagának felmentést?

Kézdi-Kovács kitűnő alkotása láttán reménykedni kezdek, hogy a magyar film ismét versenyképes lesz, még a szuperprodukciókkal, monstre kalandfilmekkel is, mert akár két egér párbeszéde a labirintusban is izgalmas lehet, ha azonosulni tudunk az egerekkel, és ha lényeges kérdésekről beszélgetnek.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1979/09 12-13. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8138