Történelem és misztikum

A Da Vinci-köd

Vaskó Péter

Dan Brown bestsellerének titka és tévedése, hogy könnyen érthető magyarázatot ad a világban lévő rosszra.

Minden korszak téved, és persze mindegyik tehetsége szerint és szükségletei alapján. Ebből a szempontból nem túl hízelgő (bár teljességgel érthető), hogy a harmadik évezred elején a mi korunk egy lapos fércműben talált rá kedvencére.

Boldogok a lelki szegények

A Da Vinci-kód körüli habverés igazi tétje nem az volt, hogy vajon kinyerhető-e ma az isteni DNS néhány dél-francia arisztokratából, megrendül-e a katolikus egyház kősziklája vagy diadalmaskodik-e a feminista teológia. A könyv és a film sikerének igazi summája a középszer dicsérete.

A legkülönösebb és legjellemzőbb talán, hogy a Dan Brown-féle passió szinte teljesen párhuzamosan futott a Mel Gibson-kóddal. A fundamentalista és a new age-es alternatív spiritualizmus éppúgy kasszarengető sikert hozott, és a csúcsnézettségeket adó közönséget tekintve valószínűleg jókora a közös metszet.

Mindez mintha csúfondárosan a fél évezreddel korábbi eseményeket idézné. 1498-ban a Mediciek alatt felvirágzó művészeti központ, a gazdag, fogyasztói Firenze a kerek évforduló miatti parájában első körben keblére ölelte az aszkétikus, és a bűnöket, világi luxust ostorozó szuggesztív szónokot, Savonarolát, aki nagy-nagy tüzekben, a „hiúságok máglyáiban” égettetett el festményt, ékszert, gyermekjátékokat. A firenzeiek azonban pár év múlva már az ámokfutó zsarnokká vált puritánt magát vetették máglyára, többek között a kapzsi, kicsapongó és korrupt Rodrigo Lenzuoli de Borgia (más néven VI. Sándor pápa) nyomására és ajánlására.

Mindez épp egy évvel azután történt, hogy Leonardo Milánóban befejezte az Utolsó vacsorát, és abban az évben (Robert Payne művészettörténész feltételezése szerint), amikor elkészült egy firenzei polgár feleségének portréja – a Mona Lisa.

E tüzekből, kiátkozásokból és oda-vissza eretnekvádakból maradandó értéknek egyedül Leonardo festményei bizonyultak. Valamint annak tapasztalata, hogy hivatalos vagy önjelölt autoritások ide vagy oda, hitelesítési, hivatkozási pontként még az őrületek is éppen az őket meghazudtoló, emberi lelket megérintő alkotásokhoz és életművekhez ragaszkodnak, legyen szó Jézusról, a Grál-történetekről vagy éppen Leonardóról.

A jelen kor spirituális közérzetét valami hasonló bizonytalanság jellemzi, mint az 1500 felé közeledő sikeres és gazdag, de egyben lelkiismeretfurdalásos firenzei polgárokét, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy a jelenleg ünnepelt sztáralkotók nem éppen leonardói vagy michelangelói figurák, verbális meggyőzőerőben pedig még Savonarolát sem érik utol.

Ha mégis annak okát keressük, miért olyan sikeres A Da Vinci-kód, akkor a választ éppen abban az elemben találjuk, amely legnagyobb gyengeségét is hordozza: egyfelől megalapozott titkos tudást és kincset érő beavatást ígér, másfelől gyenge veretű hamispénzt ad, szimpla – ám könnyen érthető – hazugságokkal csalja meg a benne hívőt. Dan Brown könyve kerek egész, magyarázatot ad a világban lévő rosszra, tervrajzot kínál a történelemhez, beavat a titkokba, azaz kortárs misztériumvallásként véget vet a szorongó bizonytalanságnak, értelmez és kinyilatkoztat, egyben leleplezi az ördögi ármányt, és megnevezi a fenevadat. Jó érzékkel szolgálja ki tehát az egyszerű halandók világmagyarázat nélkül árván hagyott tömegeit, akik nem találják saját élhető világmeséjüket a tudósok érthetetlen halandzsáiban, az anakronisztikussá vált, feudális értékrendjébe zárkózó egyház viszonyrendszerében vagy az önmagának játszó elitista kortárs művészet ironizálásában.

Ugyanakkor A Da Vinci-kód saját hitelesítő stratégiáit ugyanebből a körből (tudomány, művészet, teológia) meríti, éppen csak bestsellerré sámánizálja a kultúrtörténetet, a megértésben nem emelve magasabbra az elvárást, mint amennyit a kereskedelmi tévéken és bulvárlapokon művelődött kényelmes és lusta ember egyetlen könyvvel a kezében ültéből elérhet.

Ennek érdekében szinkretista tanmeséjében csak olyan elemeket használ, amelyeknek erős a popkulturális beágyazottságuk vagy egyenesen popikonok: Jézus, Mária Magdolna, templomos lovagok, Grál, a leghíresebb Leonardo Da Vinci-festmények, szabadkőművesség, Vatikán, sőt Walt Disney. Mivel az információs korszakban a modern ember kényszerű módon félművelt, így ezzel a kultúrtörténeti best of válogatottal egyszerre maradhat az ismerősség jóleső auráján belül, és élheti át a komfortos beavatást a misztériumba. Ráadásul beigazolódik mindennapi sejtése és tapasztalata, hogy hiába a demokrácia, az embereknek nem mondják meg az igazat.

Isten, haza, csalás

És igazuk van, tényleg rászedik őket, a regény joggal figyelmeztet arra, hogy az embereket régóta manipulálják, megvezetik, és ki-ki jól teszi, ha gyanúval viseltet a tekintélyalapon kinyilatkoztatókkal, minderre ugyanis ő maga szolgáltatja a legbeszédesebb példát. Ha nem csupán mesekönyvként tekintünk rá, csúsztatásra, manipulációra, tekintélybeszédre keresve sem találhatunk jobb példát A Da Vinci-kódnál.

Mint írót, Dan Brownt a módszer miatt nem is érheti gáncs, könyvének műfaja regény és nem értekezés, ezért a vele szembeni kritikák is inkább esztétikai és nem tudományos síkon jogosultak. Ebből a szempontból viszonylag egyszerű dolgunk van: a könyv mérsékelten izgalmas, panelekből építkező, szinte stílus nélkül megírt szoft-lektűr. A belőle készült film mindenben hűséges a könyvhöz, csak ha lehet, esztétikailag még jellegtelenebb és laposabb.

Az igazi izgalom azonban nem is a könyv irodalmi értéke, hanem állításai tartalma miatt támadt, ami egy fikciós műfaj esetében legalábbis sajátos. A tudományos okfejtést és következtetést imitáló, valós és kétséges „tényekre” hivatkozó textus, és a könyv elején található, szintén a tényszerűséget erősíteni hivatott bevezető a regényt megalapozott állítások, felfedezések hordozójaként állítja be, amely feltételezésre nyilatkozataiban az író is rátesz egy lapáttal. Ebben az esetben azonban már nem az írói szabadság, hanem a tárgyszerű vizsgálat paramétereit kellene a könyvvel szemben alkalmazni. Ravasz csiki-csuki: regénynek kultúrhistórikum, szakirodalomnak faktoid ponyva.

Ismerős a képlet, hiszen a tengerentúlról kiindulva hasonlóképpen kocsonyásodik el a dokumentumfilm műfaja, az új módi szerint tények és alkotói invenció keverednek egy meghatározott koncepció mentén. A valóság kreatívan szerkeszthető, csupán emocionális helyi értékkel bír, afféle mintára vágható sablon, önmagában nincs tényértéke, legfeljebb illusztráció és kellék egy tétel bizonyításához. A mögötte meghúzódó filozófia lefegyverzően egyszerű és brutális: a megtervezett igazság erősebb, mint a kiszámíthatatlan valóság, és ha mégsem, annál rosszabb a valóságnak. Azt is mondhatnánk: Dan Brown a kultúrtörténet Michael Moore-ja, esetleg fordítva.

Mindezek miatt A Da Vinci-kód talán megér egy szorosabb tárgyi vizsgálatot, hiszen történelmi témájú regény esetében az igazi szellemi izgalom feltétele éppen a magas hitelességi fok.

Innen nézve valószínűleg kevés mulatságosabb dolog van, mint egy történelemhamisításokra épülő, történelemhamisításról szóló könyv. A Da Vinci-kód történetében a legkülönösebb az a közöny, amivel az elrejtett igazság keresői, beleértve az írót és számos lelkes olvasót, az egyébként elérhető tényekkel szemben viseltetnek. Kétségtelen persze, hogy ezek a tények némileg prózaibbak, viszont sokkal mulatságosabbak a könyvben leírtaknál.

A hívők számára az első rossz hír, hogy a marketing által páratlanul eredetinek titulált Dan Brown-könyv nem csak szemtelenül nagy koppintás, de ráadásul egy hamisítványt továbbhamisítóktól való lopás, ami talán még vicesebbé teszi az egészet. A könyvben központi szerepet játszik a híres hírhedt Dossiers Secrets-nek nevezett iratcsomó, amelyben 1950-es és 60-as években keletkezett iratok találhatóak rokonsági táblázatokkal és a titokzatos Sion-rend történetének és felépítésének leírásával. A nevezetes paksaméta olyannyira titkos természetű, hogy nagybetűvel van ráírva a „Titkos iratok” felirat, és a könnyebb elérhetőség érdekében gondos kezek a Francia Nemzeti Könyvtárban helyezték el, mi több, arról is gondoskodtak, hogy ezt mások is megtalálják (lássuk be, egy reklámlevél sem lehetne ennél tolakodóbb). Három történész (Michael Baigent, Richard Leigh és Henry Lincoln) rá is harapott a csalira, sikerült találkozniuk a Sion-rend éppen regnáló nagymesterével, Pierre Plantard-ral, és a tőle kapott információk alapján, valamint saját kutakodásaik eredményeképpen 1982-ben kijöttek egy afféle népszerű ismeretterjesztő könyvvel (nálunk 1994-ben Az abbé titka: szent Grál, szent vér címen jelent meg), amelyben tokkal-vonóval a későbbi Da Vinci-kód sztorija szerepel vérvonalastul, templomos lovagostul. A könyv meg sem állt kétmillió eladott példányig.

Egy Jean-Luc Chaumeil nevű újságíró azonban nem volt rest utánajárni a trió állításainak, és a 80-as években leleplezte, hogy valójában szimpla átverésről van szó. A hecc mögött maga Pierre Plantard, a szélsőjobboldali Alpha Galates nevű szervezet vezetője állt, és a titkos dossziéval, valamint a benne található dokumentumokkal és vérségi táblázatokkal elsősorban az volt a célja, hogy bizonyítsa, ő valójában a frank Meroving-ágból származó II. Dagobert leszármazottja, és ezáltal igényt formálhat a francia trónra. Magát a Sion-rendet is ő alapította 1956-ban, a titkos iratok egy részét pedig brahiból barátja, Philippe de Cherisey, egy jókedvű szürrealista „patafizikus” készítette, aki az egyetlen kreatív és eredeti figurának mondható az egész sztoriban.

A levesbe azonban hajszál került, amikor a Sion-rend és a királyi vérvonal köré hamisított sztoritól felizgult három történész még eggyel tovább tódította a Plantard és de Cherisey által barkácsolt sztorit, és saját ötletként egészen Jézusig vezette vissza a vérvonalat, biztos, ami biztos. Az általuk így kiegészített történet jelent meg azután a Szent grál, szent vérben. Saját hamisításának meghamisítása miatt azonban az ötletgazda Plantard berágott, mivel mélyen vallásos lévén, szándékán kívüli szentségtörésnek tartotta Jézus belekeverését dédelgetett trónigényébe. Később be is jelentette, hogy kamu volt az egész, és duzzogva visszavonult a közélettől.

Kérdés, hogy Dan Brown ismerte-e az általa lenyúlt könyv genezisét vagy sem. Az egyik esetben, nem éppen etikus módon, egyszerűen csak jó ötletnek találta lekoppintani az egykori sikerkönyv sztoriját, a második esetben mindezen túl balek is volt, és beugrott a média-hacknek pár millió olvasóval együtt.

Hiszi a píszi

Kínos kezdet, ha a briliáns kódfejtők nem csak a házilag barkácsolt hamisítványokat nem ismerik fel, de a könyvtárban szabadpolcos lapok felett is elsiklanak. Persze nem csodálkozhatunk a dolgon, ha még a regénybeli főkutató „királyi történész” Teabing is olyan könyvekből tájékozódik, amelyek többsége alig éri el a képes Ufómagazin térdmagasságát. De még egy felkészültebb Szerb Antal- vagy Eco-olvasó is csak mosolyog, ha valaki bepróbálkozik a sosem létezett rózsakeresztesekkel, vagy igyekszik mindent a jolly jokernek számító templomosok vagy szabadkőművesek számlájára írni. A könyvben „bizonyított tényeknek” titulált állítások és következtetések legtöbbje gyenge lábakon vagy sok esetben egyszerűen tévedéseken alapuló spekuláció. Egy kirakós viszont akkor érdekes, ha a játékos utólag nem nyirbálja formára a nem passzoló történeti tények puzzle-darabkáit.

Ilyen kiigazító tényszabászat például a katharok történetbe keverése, akiktől legtávolabb éppen a nőkultusz és a vérségi leszármazás ideája állt, mit több, a testi szerelmet és utódnemzést éppenséggel bűnnek tartották, a nőket pedig bűnnel különösen fertőzötteknek. Hasonlóan jókora baklövészet a dél-francia trubadúrokat „Miasszonyunk” dicsőítőként megjeleníteni, lévén a provanszál trubadúrok nőideálja nagyon is világi udvari és nem vallásos eredetű.

A templomosok esetében az is kérdés persze, hogy a nőiség szent titkát miért pont egy szüzességre, gyilkolásra (és kamatra) felesküdött macsó rohamosztag őrizgette volna. A szabadkőművesek és templomosok közvetlen kapcsolata szintén a second hand szellemi turkálók jellegzetes árukapcsolása, mivel a szabadkőművesség egy vérbeli szinkretista alakulat, afféle ezotéria-katalógus, így voltaképpen bárki megtalálhatja benne a neki kedves spirituális utalását. A Da Vinci-kód-hívőknek fájdalmas hír lehet az is, hogy a szabadkőművesség hagyományos szakaszában (és nagyrészt most is) tipikus zárt hímklubnak számított, nem hogy nem volt nőpárti, de egyenesen tiltotta a nők tagságát. Vegyes és női páholyok csak jóval később alakulhattak. Nem mellesleg a könyvben sokat emlegetett Sion-rend tagjai között a Dossiers Secrets egyetlen nőt sem említ, ami legalábbis különös egy állítólag a női princípium fontosságára felesküdött és megóvására szövetkezett társaság esetében.

Úgy tűnik, a különböző titkos társaságok és szekták által védeni kívánt hagyomány olyannyira titkos volt, hogy még maguk sem tudtak róla, és valójában sokkal inkább a férfidominanciát képviselték, csakúgy, mint a külön-külön más okból ellenfelükként fellépő katolikus egyház. A fenti nagy reklámértékkel bíró csoportok állítólagos nőpártiságából Dan Brown mégsem engedhetett. A Da Vinci-kód sikerének igazi hatóereje ugyanis éppen a gender téma, a nemi szerepek, a női szakralitás kérdésének felvetése. Ennek alátámasztásához Dan Brown mindent előhoz a misztikus szertárból, és a történetileg hiányos részek önkényes kitöltésével megoldja, hogy az ezoterikus játékoskedvencek inkább a saját, mint az ellenfél csapatában játszanak, így zárt férfiklubok is átkerülnek a feminista táborba, hogy egyetlen ellenfél maradjon: a Vatikán, amelyet a szado-mazo társaságként jellemzett Opus Dei képvisel.

Dan Brown trükkje az, hogy nem egyszerűen a női szakralitást rehabilitálja, amely végig csupán absztrakt módon jelenik meg a regényben, hanem egyben a férfitársadalmat is, amelynek történetéről tulajdonképpen a regény szól, s amelynek elitje bajusza és szakálla mögött állítólag mindig tudta az igazat és helyesen gondolkodott. Kár, hogy világösszeesküvő hatalma ellenére mindezt éppen csak igazolhatóan kinyilatkoztatni és érvényesíteni felejtette el, és inkább Füles szintű rejtvényeket gyártott róla. (Hideglelős belegondolni, hogy a mintademokráciának számító Svájcban a nők csak 1971-ben kaptak szavazati jogot.)

Persze így nincs is, ami megosztaná a sikert, mindenki jó lelkiismerettel olvashatja a könyvet, és egyedül a Vatikánnak kell szégyellnie magát, ami az angolszász protestáns országokban valószínűleg nem nagyon fáj a többségnek.

A külső világról jó ideje tudomást nem vevő, feudális, középkori elvei, gyakorlata és csalhatatlansági dogmája mögé zárkózó Vatikán persze kétségtelenül megérdemli a bírálatot. Nemi és társadalmi pressziójának bírálata sem új keletű (a reformáció elég meggyőző példa erre). Tudósok, filozófusok, történetírók kedvenc témája, hogyan vált egy karizmatikus vezető körül kialakult családias módon szerveződő kisközösségi formából és ezt a mintát követő őskeresztény gyakorlatból a későbbi katolikus egyház világi hatalommal bíró, fenyegető és szorongáskeltő autoritássá, az üldözöttek és rabszolgák vigaszt nyújtó hitéből előíró és üldöző hatósággá. Persze időközben az egyház is sokat vesztett világi hatalmából és hitbéli monopóliumából, sőt az 1965-ig tartó II. vatikáni zsinat idején egy pillanatra úgy tűnt, a Vatikánban is megérett az idő a változásra (sajnos a pillanat, ha nem is minden eredmény nélkül, elmúlt).

A témát mindemellett aktuálissá teszi az apokrif iratok iránti megnövekedő érdeklődés is, Júdás evangéliumának közelmúltbeli nyilvánosságra kerülése, ami újra ráirányította a figyelmet az úgynevezett Nag Hamadi könyvtár szövegeire és más gnosztikus ihletésű apokrif iratra, többek között Fülöp, Tamás és Magdolna evangéliumaira is, amelyek egyes részleteikben a hagyományostól és kanonizálttól eltérő képet mutatnak a korakeresztény hitvilágról, és amelyeknek egy-egy kitételébe – tétele bizonyítására – A Da Vinci-kód is belekapaszkodik.

A belénk növő kultúra, a hit kérdéseit érintő belső szorongás és a legújabb kor spirituális szomja együttesen szinte automatikusan teremti meg az ambivalenciát, amelynek feszültsége szívesebben oldódik olyan könnyebb ellenállást kínáló törésvonalak mentén, mint a ponyvairodalom vagy a mozi „komolytalan” műfaja, amely könnyebben kimondhatóvá teszi az öntudatlan belső ellentmondásokat.

Mennyei világkupa

A Da Vinci-kód egyik legtanulságosabb rétege mégis az az elem, amikor Dan Brown – hogy emelje a tétet – beemeli sztorijába a Szent Grált.

Kedves olvasó, ha ön valahol arról olvas, hogy a Szent Grált nem csak keresik, de meg is találják, akkor nevessen nyugodtan. A Szent Grál ugyanis az emberiség leghíresebb szakrális McGuffinja, valójában egy „papírereklye”, amelynek csupán irodalmi léte van. Ebben a minőségében viszont nagyon jelentős szerepet képvisel: a Szent Grál vált a pogány és keresztény misztériumok közös esszenciájának szimbólumává, és erre a szerepre éppen megfoghatatlansága és tisztán szellemi léte tette tökéletesen alkalmassá.

A Szent Grál a közfelfogásban úgy terjedt el, mint az utolsó vacsoránál használt, illetve a keresztre feszítésnél a Jézus vérét felfogó kehely. Dan Brown is ezt említi, amikor a Grál legenda hamis olvasatáról beszél, amivel szemben kifejti a Grál „igazi” jelentését, azaz, hogy az valójában a Jézus és Mária Magdolna közös gyermekétől származó, máig megszakítatlan vérvonal lenne, a kehely pedig Mária Magdolna méhét és a nőiességet szimbolizálná.

Fájdalmas módon azonban regénybeli Grál-kutászaink ismét csak felületesek és megint éppen a lényeg felett siklanak el. Hogy a vérvonal-sztorit honnan nyúlta le Dan Brown, arról már volt szó, azonban a másik általa említett, leginkább elterjed vacsorás-kupás-véres Grál-verzió is egy viszonylag késői, az ereklyekultusz hatására módosult, immár konkrét tárgyhoz kötött utólagos változat, és korántsem az eredeti Grál-legenda.

A Grál ugyanis először a 12. században egy Chrétien de Troyes nevű ófrancia szerzőnél jelenik meg a Perceval című lovagregényben. Szerepe és jelentősége pedig jóval általánosabb, mint a Dan Brown által említett verziókban. Chrétien regényében a Grál a Halászkirály kastélyában egy különös felvonulás keretében jelenik meg Perceval előtt. Elsősorban nem valamiféle kincs vagy konkrét tárgy, sokkal inkább olyan feleletre váró kérdésként vagy még inkább: a megfelelő kérdésre váró szimbólumként jelenik meg, amelyre a megdöbbent Perceval képtelen reagálni. Perceval kudarca után másnap elhagyja a kastélyt és…

És a regény itt megszakad, Chrétien nem fejezte be művét. A Grál-történet azonban éppen ezáltal a megoldatlan, illetve fel nem tett kérdés által vált nyitottá minden értelmezés előtt, és futott be a Chrétien által felvetett motívum hatalmas irodalmi karriert egészen a mai napig. A témára ráharapó utódoknál a Grál a legkülönfélébb alakban és szerepben bukkant fel, megtestesítve minden kor és szerző aktuális vágyát vagy reményét. A Grál meséje ezzel tökéletesen ellátta feladatát, hiszen már eredeti formájában is arról szólt, hogy meg tudjuk- e szólítani a szimbólumot, alkalmasak és méltók vagyunk-e bármiféle szentség befogadására. Chrétien a világirodalom egyik legnagyobb alakjaként sokkal nagyobb tétekben játszott, mint az Indiana Jones-féle kincsvadászat vagy a Dan Brown kreálta családregény, és legnagyobb hatását éppen a Grállal kapcsolatos meg nem válaszolt, illetve fel nem tett kérdéssel érte el. Azóta is a Grál minden materializálása vagy szűkebb értelmezése visszahull az azt létrehozóra és őt magát jellemzi és tükrözi: aki a Grálra néz, önmagát látja meg.

Dan Brown kérdése a Grálhoz az volt: mi legyen a nőkkel? Saját válasza pedig meglehetősen hervasztó: a nők segítik fenntartani a Megváltó vérvonalát – ennél több ugyanis nem derül ki a regényben a női szentséggel kapcsolatban. A nőket, csakúgy, mint az egyház, ő is szexusukkal határozza meg, ami, ha belegondolunk, lehangoló visszalépés az ősiségre és leszármazásra épülő magyarázatokhoz. A vérségi krimivé és nemi viszonylatokra kihegyezés különösen fájó rövidlátás egy olyan vallás esetében, amelynek alapítója éppen azzal kezdett új korszakot, hogy elődeivel (majd aztán követőivel) és korának általános gyakorlatával ellentétben nemre, fajra való tekintet nélkül hirdette a Megváltást.

Az üzenet úgy tűnik, valahol elveszett a fordításban, és e ma ünnepelt regény nézőpontja pedig nemhogy nem forradalmi, hanem éppen ellenkezőleg, továbbra is szomorúan megváltatlan. Ha egy vallás- és művészettörténet legjelentősebb figuráit, műveit és karizmatikus csoportosulásait felvonultató és egymás hegyére-hátára vasvillázó könyv azzal a bulvárhírrel lesz világsiker, hogy dugni jó, és abcug Vatikán, annak tanulsága főként az, hogy az elhízott nyugati poszt-ember spirituálisan már-már az éhenhalásig sovány és éhező lény, aki örül bármi morzsának, ami lehetséges lelki nagyságára emlékezteti. Talán éppen arra, hogy Jézus üzenetének és tanításának lényege nem azon múlik, hogy lefeküdt-e Mária Magdolnával, ahogy Da Vinci képeiben sem titok az eleven szépség, és Chrétien regényében is mindenkinek szól a Grál kérdése. Életük és művük nagyszerűségének ereje éppen hatásuk tisztaságában rejlik, miként minden igazi élet és művészet titka az elért egyszerűség, míg a zavart lélek számára mindig bonyolult titkok mögé rejtett zűrzavar lesz a világ.

Minden más kiszámíthatatlan.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2006/07 26-30. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8658

Cikk értékelése:

szavazat: 767 átlag: 5.54

előző 1 következő

új komment

Buzássy	#4 dátum: 2006-08-03 11:09	Válasz
Tisztel Vaskó úr ! Őszinte öröm volt írását olvasni. Megnyugtató és felüdítő egyben , igaz a téma közel sem ennyire vidám. A filmet láttam, a könyvet nem olvastam, de úgy vélem sokan vannak vele úgy, hogy nem is akarják e 125 millió dolláros hollywoodi álmítosz után. Kávé és cigaretta mellett órákig tudnám olvasni , csak sajnos minden véges,így most a Megasztáros cikk következik . További hasonlóan kitűnő cikkeket kívánok! István

Gabor	#3 dátum: 2006-07-18 11:05	Válasz
Kedves trefiezs! Köszönöm a dicséretet.Egye-kutya a te kedvedért megnézem majd a filmet, hogy tényleg meglegyen az alapom a kritikához.De ha egy kellemetlen délutánt szerez nekem a film az a te lelkeden fog száradni:-)
Előzmény: trefiezs #2

Gabor	#1 dátum: 2006-07-13 08:46	Válasz
Összeségében nagyon találó az írás, bár vannak hiányosságai. Egyrészt valóban az érzelmi nyomorékoknak jelentenek menekvést ez és az ehhez hasonló 'remekművek', de megfelejtkezett az emberi természet egy másik rossz tulajdonságáról: arról hogy semmit sem tűr el, ami nála külömb (ezt már Madách is megfogalmazta a 4. színben, már mint senki se akarjon Leonidas lenni ebben a világban). Sok ember szemében szálka manapság a vallásosság, hányszor találkozok én is a lesajnáló tekintettel, amikor a hittemről próbálok beszélni (és nem valami vallási fanatikus vagyok, össze tudnám számolni a két kezemen, hogy egy évben hányszor voltam istentiszteleten). Egyszerüen sokan nem tudják elviselni, hogy saját korlátjaik miatt nem tudnak részesülni az élet egyik legszebb misztériumában, ezért inkább gyalázzák, igyekeznek sötétnek beállítani. Persze könnyű megoldani a helyzetet (én is ezt tettem) nem néztem meg ezt a baromságot. Amúgy is 20 évesen az ember már ne nézzen ilyen meséket:-)