KoreaKorea: Észak Dél ellenAz elfeledett háborúTeszár Dávid
A megosztottság, a két Korea testvérháborúja, a nemzeti pszichét alapvetően átformáló, keserves trauma sokáig tabutéma volt a dél-koreai filmművészet számára.
A huszadik században elszenvedett kollektív sérelmek tekintetében kevés nemzet versenyezhet hazánkkal, Korea azonban még szigorúan mérve is rákerülhetne az aspiránsok listájára. A Koreai-félsziget az orosz–japán háborút követően előbb japán protektorátus (1905), öt évvel később már az agresszív külpolitikát folytató imperialista állam ténylegesen megszállt, annektált területe: Európa-centrikus történelemkönyveink egy fél sorral sem emlékeznek meg Korea 35 éven át elszenvedett gyarmati státuszáról. Több volt ez a gazdaság könyörtelen kizsákmányolásánál, itt kulturális asszimilációról volt szó: betiltották a koreai nyelvet, államvallássá tették a sintót, és kötelezték az állampolgárokat a japán név viselésére, hogy a felkelő nap országa által sokáig titkolt jelenségről, a nők elrablásáról és szexrabszolgává alacsonyításáról már ne is beszéljünk (az angol szakirodalom a mélyen eufemisztikus comfort women megnevezést használja, de a katonai prostitúció sem lenne pontos kifejezés, hisz ezek a fiatalasszonyok semmiféle anyagi ellenszolgáltatásban nem részesültek). A brutális elnyomásnak az atombombák ledobása és a japán kapituláció vetett véget, amelyet aztán a 38. szélességi körtől északra szovjet, attól délre amerikai fennhatóság, vagyis az ország ideológiai és tényleges földrajzi megosztottsága követett. A nemzeti pszichét alapvetően átformáló, keserves trauma volt ez, amely a félsziget egyesítésére irányuló koreai háborút (1950–53) felfüggesztő fegyverszünetet követően is, a mai napig fennmaradt – e szörnyű sokk mellett még a dél-koreai Park Chung-hee katonai diktatúrájának (1961–1979) terrorja és az őt váltó tábornokok autoriter kormányzatának tettei (köztük a mély sebet hagyó gwangjui vérengzés, lásd Május 18-a) is eltörpültek.
Tartós amnézia
Több oka is akad annak, hogy az amerikai történetírás a meglehetősen szubjektív „elfeledett háború” címkével illeti a koreai konfliktust, vagy ahogy Észak-Koreában nevezik, a „Szülőföld Győzedelmes Felszabadító Háborúját”: ez részben annak köszönhető, hogy a második világháború és a vietnami háború jobban bevésődött a nyugati kultúrkör emlékezetébe, másrészt annak, hogy látszólag kiemelkedő, sorsfordító csata nélkül játszódott le (ezt az állítást Douglas McArthur tábornok, a csendes-óceáni győző kockázatos, mégis briliánsnak bizonyuló incheoni partraszállása rögvest meg is cáfolja). Ugyancsak jelentékeny amnéziáról tanúskodik az a tény, hogy a háború a televíziós híradásoknak, illetve a dicsőségesnek kevéssé nevezhető fegyverszünetnek köszönhetően nem vert erős gyökeret az USA popkultúrájában: alig néhány amerikai mozi készült a témakörben, a leghíresebbnek bizonyuló M*A*S*H-t pedig épp csak a koktélkeverő képességeiről ismeretes koreai fiú, valamint a műtőtermi áramszünetet követően elkurjantott tréfa („A villanyszámlát Syngman Rhee fizette!”) köti specifikusan ehhez az elsőre polgárháborúnak tetsző, ám valójában a két szuperhatalom első és egyben utolsó fegyveres összecsapásához. (Legalábbis a levegőben: a szovjet pilóták kínai és észak-koreai felségjelzésű gépeken szálltak szembe az amerikai ászokkal). A Koreai-félsziget hidegháborús mikrokozmoszában a felfokozott feszültségek három évre tényleges összecsapásokká fajultak: William Stueck történész egészen odáig megy, hogy a harmadik világháború helyettesítőjének nevezi e nemzetközivé terebélyesedő helyi konfliktust.
Korántsem véletlen, hogy a dél-koreai filmművészet ezredvégi felvirágozása – az enyhülő cenzúra, az újonnan épülő nagy számú multiplex mozi, a tehetséges, fiatal rendezőgeneráció és a filmfinanszírozási rendszerbe belépő, tőkeerős hazai mamutvállalatok mellett – éppen az említett történelmi kataklizma hagyatékának mozgóképes feldolgozásához köthető. Dél-Korea első blockbustere, az egész koreai új hullám (hallyu) ősrobbanásának tekinthető, bődületes sikerű Swiri (1999) egy melodrámába mártott, fordulatos akció-kémfilm keretében mesél az örök fenyegetést jelentő kommunista észak és a prosperáló gazdasággal rendelkező, demokratikus dél félelemmel övezett, fagyos kapcsolatáról. Kang Je-gyu direktor több dimenzióban is bravúrosan játszik rá a kibékíthetetlen ellentétre: részben a két párhuzamosan vezetett cselekményszál, részben pedig a kettős halszimbolika által modellezi a két ország viszonyát. Egy titkos ügynök párost bíznak meg azzal, hogy elfogjanak egy olyan északi terrorista nőt, akihez képest még Besson Nikitájának címszereplője is csak lelkes kiscserkésznek tetszik. Utóbb felsejlik, hogy homokszem került a gépezetbe, ugyanis valaki létfontosságú információkat szivárogtat ki a női gyilkológépet alkalmazó, újraegyesítés-párti északi speciális osztag részére, amelynek végső célja egy szupertitkos, irdatlan pusztító erővel rendelkező bomba megszerzése (finom utalás a nukleáris fenyegetettségre) és ennek alkalmazása egy újabb háború kirobbantása érdekében. Ez az akcióorientált, pacifistának bajosan nevezhető közéleti konfliktus az egyik nyomozó (Han Suk-kyu) magánéleti cselekményszálával egészül ki, amelyet aztán Kang a fináléban nagy érzékkel egyberánt, két egyenértékű drámai csúcspontot eredményezve. Tovább erősítik e politiko-romantikus mozi dualitását a jelképpé nemesített halak, mindenekelőtt az eredeti címbe foglalt swiri, amely a két Koreát elválasztó demilitarizált zónában őshonos halfajtát (és az északi kémnő fedőnévét) jelöli, szerephez jut továbbá két darab csókos guráminak nevezett különleges faj is, amely jellegzetessége a film elmondása szerint az, hogy csak párban képes élni, az egyikük pusztulása rövidesen a másik életét is kioltja. (A tematikához még közvetve sem kapcsolódik Kim Ki-duk A sziget című alkotása, de egy momentumában mindenképpen ide kívánkozik: az egyik horgász, hogy imponáljon fiatal barátnőjének, egy kifogott hal két oldalát késével kihasítja, majd pedig visszadobja a vízbe, hogy bebizonyítsa, így is életben marad.)
A dél-koreai filmművészet felemelkedésének másik kulcsfontosságú műve az itthon is felfedezett Park Chan-wook (Filmvilág 2005/10) Közösen felügyelt terület című (Joint security area, 2000) kivételesen intelligens, remekbeszabott opusa, amely még a Shirit is letaszította az ország bevételi örökranglistájának csúcsáról. A téma azonos, ugyancsak a megosztottság következményeinek analíziséről, egyfajta audiovizuális traumavizsgálatról van szó, csak éppen sokkalta humanistább és békésebb hangnemben, a pirotechnikai bemutatók sallangjától mentesen, kizárólag az emberi drámára koncentrálva. Park egy határőri feladatokat ellátó északi és déli katonatandem igaz barátságáról, illetve ennek hosszú távú lehetetlenségéről tudósít az utolsó létező hidegháborús vasfüggöny mögül, a szükségszerűen tragédiába torkolló, tiltott viszony nyomozati rekonstrukciójába ágyazva. A felderítéssel megbízott hölgy az életben maradt tanúk kihallgatása útján, a néző pedig a precízen átgondolt, gondosan széttördelt flashback-szilánkokból értesül az életveszélyes cimborálásról, majd az ennek véget vető, két halálos áldozatot követelő incidensről. Noha végül is összeáll a kép, a nőt elbocsátják, a vizsgálatot megszüntetik, az ügyet eltussolják: senki sem kíváncsi a további feszültségeket gerjesztő, megdöbbentő igazságra. Még ha négy militáns egymás között át is tudja hidalni az ideológiai- és világszemléleti szakadékot, ez a megállapítás a hasadt identitású nép minden egyes tagjára sajnos nem érvényes – katartikus mozijával ekként búsong Park. A koreai filmtörténet értő ismerője, Darcy Paquet úgy érvel, hogy a Shiriben ábrázolták elsőként emberarcúnak a kommunistákat, szerintem azonban még a terrorista vezér (Choi Min-sik) motivációkat feszegető nagymonológja sem szolgáltat elegendő alapot ehhez a kijelentéshez: a magam részéről a Közösen felügyelt területet tekintem vízválasztónak az észak-koreaiak mozgóképes ábrázolásában (e szemléletmódot folytatja majd öt esztendővel később az Isten hozott Dongmakgolban).
Lee közlegény megmentése
A panmunjeomi fegyverszünet 50. évfordulójára készült, végül kis csúszással 2004. februárjában bemutatott Taegukgi (itthon Harcosok szövetsége címmel jelent meg DVD-n) megtekintésére már önmagában az a tény elegendő alappal szolgálhat egy külföldinek, hogy dél-koreai szemmel pillanthat bele nemzeti történelmük legsúlyosabb tragédiájába. Tanulságosnak vélem a Ryan közlegény megmentésével (1998) közösen vizsgálni, részben az elbeszélésbeli- és stilisztikai hasonlóságok okán, részben pedig a még izgalmasabb hangsúlyeltolódások, illetve különbözőségek tekintetében. A mozi Spielberg munkájához hasonlóan flashback-kerettel rendelkezik, igaz, Kang Je-gyu monumentális tablójában egy pillanatig sem kétséges a visszaemlékező személye. A dél-koreai zászló elnevezését – megjegyzendő, pontatlan romanizációval – címül választó munka, szemben a Ryan hamis-hazug legitimációjával (a család integritásának megőrzésére szolgáló sole survivor policy valóban alkalmazásra került az amerikai hadsereg kötelékeiben, de az egyetlen katona megmentésére létrehozott speciális osztag így is tökéletesen abszurd és irracionális ötlet), a Taegukgi teljességgel életszerű kiindulási alapot választ magának: egy dél-koreai család széthullásának története, szűkebben két besorozott fivér (Jin-seok és Jin-tae) átformálódásának és elhidegülésének nagy ívű krónikája. Ebből következik a két film közötti legfontosabb eltérés: a Ryan minden szubjektivitása ellenére is a fizikai összecsapásokra, az ütközetekre koncentrál, tehát háborús kalandfilm, míg a Taegukgi alapvetően egy rendkívül személyes, intenzív érzelmi konfliktust elmesélő háborús dráma, amelyet csak felerősít a világégés kulisszája, a nagyszámú, brutális csatajelenet. Kang a fegyveres akciók esetében formanyelvileg az amerikai testvérét mímeli, a véres-mocskos realizmus megteremtéséhez ideges kézikamerát használ, a leszakadt végtagok, a kiomló belek naturalista látványában ugyanúgy gyönyörködik, mint Spielberg, de ha kell, az alapul vett műhöz hasonlóan lassításokkal töri meg a valóságérzet illúzióját. Míg a Ryan csupán a második világháború egy szeletével foglalkozik, a Taegukgi átfogó képet nyújt a koreai háborúról: a direktor kronologikus sorrendben végigveszi a kulcsfontosságú eseményeket, a váratlan északi támadás hírétől a busani kiszögellésnél vívott elkeseredett harcokon, az incheoni partraszálláson és Pyongyang (Phenjan) elfoglalásán át a kínaiak belépéséig és az 1951-től kezdődő állóháborúig. A küldetés itt is a legkisebb fiú hazaküldéséből áll, de míg a Ryant e nemes cél inkább a hatalmas, apadhatatlan szeretettel rendelkező amerikai szívvel és a népmesék világával rokonítja, a Taegukgi esetében életszerűbb és érzelmileg is felfokozottabb esetről beszélhetünk: itt a báty az ártatlan, 18 éves, egyetemre készülő öccse kimentéséért küzd rendületlenül. Kang ügyel arra, hogy fenntartsa a testvérpár ambivalens kapcsolatát, és hogy ne lehessen egyértelműen eldönteni, az idősebbik testvér fivére érdekében vívja-e heroikus küzdelmeit, vagy mert egyre inkább a háború megszállottjává vált – és fordítva: a kisebbik fiú tizenéves dacból utasítja-e el a segítséget, vagy mert féltékeny lett bátyja sikereire. Amennyiben eddig még nem lett volna nyilvánvaló a testvér a testvér elleni küzdelem tragikuma (nem csupán az északiakkal szembeni harcokról kapunk képet, a délen folytatott kommunistaellenes üldözésekből is kijut néhány jelenet), Kang az utolsó etapra a további sulykolás végett átállítja a testvérét halottnak gondoló idősebbik fivért az északi oldalra, hogy a végső összecsapás alkalmával már egymással szemben kelljen megküzdeniük. Hogy a rendező kizárólag e személyes konfliktusra és a kikerülhetetlen áldozati szerepre koncentrál, azt kiválóan példázza, hogy a Közösen felügyelt területtel ellentétben nem bíbelődik az ellenség árnyalásával: itt minden északi arctalan, kegyetlen gazember, de a kínaiaknak sem jut ki az individualizálás előjoga, ők csupán hordaként rohanó vágóképként szerepelnek. Igaz, legrosszabbul az amerikaiak járnak: úgy hiszem, több mint beszédes az a tény, hogy egyetlen europid arc sem szerepel a filmben.
Kang Je-gyu kétarcú mozit készített: nehezebb lenne ennél hatásvadászabb és manipulatívabb mozgóképet találni, ugyanakkor e téma kapcsán talán nem is kérhető számon a mértékletesség és az elfogulatlanság egy dél-koreai rendezőtől. Annyi bizonyos, hogy grandiózus mementójával mindent megtett azért, hogy még véletlenül se felejtsük el ezt a háborút.
Vidám paranoia
Ténykérdés, hogy a South Park sorozatért felelős Stone–Parker duó körberöhögte és jókora bohócot csinált Kim Jong-ilből, a véreskezű, atomfegyverek felett rendelkező észak-koreai diktátorból (Amerika Kommandó: Világrendőrség; 2004), ez a fajta kedélyes hozzáállás azonban korántsem jellemző az utolsó létező totalitariánus kommunista állam déli szomszédjára (lásd Kim Ki-duk paranoiára épülő megrázó remeklését, a Partiőrt). Csupán egyetlen alkotó akad Dél-Koreában, akinek van mersze másként hozzányúlni észak és dél viszonyához: a színház világából a filmiparba átigazolt, mindig kreatív Jang Jin két munkája is a komédia eszköztárának alkalmazásával tesz kísérletet a mélyreható ellentétek derűs feloldására. Kevéssé ismert műve, A kém (The spy; 1999) egy északi ügynökről szól, akinek feladata egy genetikailag felturbózott, fegyverként funkcionáló déli szupermalac átcsempészése. A küldetés rögvest meghiúsul, kirabolja egy tolvajbanda, így az elit katona kénytelen lesz szembesülni azzal, hogy a kőkemény felkészítő tréningje nem terjedt ki a déli fogyasztói társadalomba való sikeres beilleszkedésre, legyen szó itt például olyan soha nem látott technikai vívmányok használatáról, mint a bankautomata vagy a mobiltelefon. Jang az abszurd humor és a helyzetkomikum segítségével mutat rá a két állam közötti, évtizedekben mérhető lemaradásra, illetve a két egymással homlokegyenest ellentétes politikai rendszer mulatságos különbségeire – láthatjuk hát, nem talált ki semmi újat Becker a Goodbye Leninben.
A 2005-ös év egyik legnagyobb dél-koreai sikerfilmjét, az Isten hozott Dongmakgolbant (Welcome to Dongmakgol) csupán az eredeti színmű írójaként jegyzi Jang, de jellegzetes humora már az első percekben nyilvánvalóvá teszi a tréfás kedvű művész hangsúlyos jelenlétét. A mozi nagyszerűsége abban rejlik, hogy a koreai háború konkrét teréből kiemel két-két északi és déli katonát, egy lezuhant amerikai pilótát, és belehelyezi őket egy időn kívüli, már-már mesei kisközösségbe. A két eltévedt katonapáros, illetve az ápolásra szoruló Smith kapitány ebben az eldugott kis hegyi faluban, kvázi édenben találkozik össze egymással; Jang tehát sűrít és modellez, nem utolsó sorban pedig az ötletben rejlő összes ziccert kíméletlenül értékesíti, legyen ez bár a nyelvi komikum, az őrület és a normalitás határainak elmosása, a háború abszurditásának briliáns dialógusokkal történő érzékeltetése vagy a megcsontosodott előítéletek pontos és érzékletes kritikája. Akárcsak a Pokol a Csendes-óceánon (1968) című Boorman-klasszikusban, a szemben álló felek reflexből itt is egymás fizikai megsemmisítését tűzik ki célul (ebből persze a háború fogalmát távolról sem ismerő, jámbor tanyabéliek mit sem értenek), egy 24 órán át tartó, mókás mexikói felállást követően azonban véletlen felrobbantják a magtárat, így közös munkával lesznek kénytelenek feltölteni a mindennemű ártó szándéktól mentes vidékiek élelmiszerraktárát. Ekképpen szimbolikus lesz az egyenruhák falusi vászonruhára cserélése, az egyenlőség érzése pedig lassanként az ellenségeskedés csökkenéséhez és az egymás iránti bizalom növekedéséhez vezet. Barátság-film ez is, csakúgy, mint a Közösen felügyelt terület, a különbség csupán annyi, hogy míg Park alkotása egy pillanatra sem bicsaklik meg, a Dongmakgol a játékidő bravúros, egészen találó első felét követően bántóan kiszámíthatóvá, közhelyessé válik: a mágikus realizmus tűzijátékkal megtámogatott heroikus önfeláldozásba fordul.
Feltételes jövő idő
A dél-koreai film aranykorának egyik atyaúristene, Yu Hyun-mok 1960-ban készült Céltalan lövedék (Aimless bullet) című, több éven át tiltólistán szereplő alapvetése a háború utáni pusztulást mutatja be, nagyban támaszkodva az olasz neorealizmus eredményeire: olyan szintű reményvesztettséget és kilátástalanságot ábrázol, amelyet De Sicának és pályatársainak is csak a legjobb pillanataiban sikerült érzékeltetni: éhező gyerekek, megbomlott elméjű nagymama (újra és újra ismételgetett kiáltása – „kaja!” vagyis „menjünk innen!” – szállóigévé vált), prostituálódó húg, eredménytelenül güriző kishivatalnok apa, kitörésre vágyó, végül bankot rabló öcs – itt mindenki vergődik, nincs kiút; sem törvényes úton, sem bűnözéssel nem lehet megtörni a szenvedésspirált.
Nem kellett olyan sok idő, amíg magához tért, és felzárkózott Dél-Korea, a hatvanas években hallatlan gazdasági fejlődésnek indult, emiatt aztán hazájában korántsem egységes Park Chung-hee megítélése: a mérleg mindkét oldalára letett valamit. Tábornokok következtek utána is, még a demokratizálódási folyamatot megkezdő Roh Tae-woo is az volt egykor, a kilencvenes évek azonban már a civileké, egészen pontosan a két ős-ellenzéki demokrata vetélytársé (Kim Young-sam, Kim Dae-jung), utóbbi nevéhez fűződik az úgynevezett napsugár politika, amely egyéb érdemei mellett a történelmi jelentőségű, első észak-déli csúcstalálkozóhoz vezetett 2000-ben – meg is kapta érte a béke-Nobelt. A második csúcs 2007 őszén volt, külön pikantériája, hogy a híresen nagy filmrajongó Kim Jong-il többek közt egy 150 darabból álló dél-koreai filmgyűjteményt kapott ajándékba, amelyben a Közösen felügyelt terület is megtalálható volt. Az biztosra vehető, hogy az északi diktátor privát mozijában nem idézte Virág elvtárs egyik örökbecsű mondatát („hogy az imperialista világbirodalom röhögjön a markába? Egy frászt!”), és nem zúzatta be rögvest a lemezeket: kedvencei között ugyanis olyan kőkapitalista, gaz jenki mozgóképek találhatók, mint a Rambo vagy a James Bond-széria.
Van egy szobor a DMZ-nél, egy kettészelt földgolyót ábrázol, amit az egyik oldalánál északiak, a másik oldalánál déliek próbálnak összetolni. Szöuli látogatásom alkalmával azt tapasztaltam, hogy ez az attitűd nagyon jellemző a dél-koreaiakra: a múlt sérelmein való kesergés helyett a konstruktív jövőbe tekintenek, kollektív borúlátás helyett a derűs optimizmus a fegyverük – mi tagadás, nemcsak a filmművészet terén mutatnak példát.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 2175 átlag: 5.48 |
|
|