MoziA hírnév áraBaski Sándor
La rançon de la gloire – francia-belga-svájci, 2014. Rendezte: Xavier Beauvois. Írta: Etienne Comar. Kép: Caroline Champetier. Zene: Michel Legrand. Szereplők: Benoît Poelvoorde (Eddy Ricaart), Roschdy Zem (Osman Bricha), Séli Gmach (Samira), Chiara Mastroianni (Rosa). Gyártó: France 3 / Arches Films / RTS. Forgalmazó: Vertigo Kft. Feliratos. 100 perc.
Pár hónappal Chaplin temetése után a
komikus svájci sírját egy lengyel és egy bolgár bevándorló kiásta és a koporsót
ellopta. A két férfi váltságdíjat szeretett volna kizsarolni az özvegyből, Oona
Chaplinből, de a rendőrök végül mindkettejüket elfogták. A holttest, amelyet
egy közeli mezőn ástak el, visszakerült a temetőbe.
Ez az incidens ihlette
meg Xavier Beauvois-t, aki a történet alapjait megtartotta, de a két
kelet-európai férfit egy algériai és egy belga bevándorlóra cserélte. A sittről
frissen szabaduló Eddy, régi barátja és lekötelezettje, Osman házában talál
átmeneti menedékre, és ő az, aki látva házigazdája sanyarú helyzetét – a férfi
sem felesége műtétjét, sem lánya továbbtanulását nem tudja fizetni –, előáll a
nagy tervvel.
A Biciklitolvajoktól az Alul
semmin át a Breaking Badig
tucatszámra lehetne sorolni azokat a mozgóképeket, amelyekben a kilátástalan
helyzetbe került kisember kétségbeesett tettre ragadtatja magát. Ehhez a
hagyományhoz csatlakozik A hírnév ára
is, de Chaplint, illetve a testét, nem csak MacGuffinként használja fel, a
személyéhez tapadó kulturális kontextusokat is beemeli. A legendás csavargónak
Eddy és Osman is rokona, előbbi testesíti meg a felelőtlen, csetlő-botló
bohócot – nem véletlen, hogy a film végére igazi, cirkuszi bohóc lesz belőle –,
míg utóbbi a figura tragikusabb oldalát villantja fel a szintúgy chaplini
ihletésű gyerekszereplő oldalán.
Chaplin, ahogy az a
fináléban el is hangzik, a szegények, a bevándorlók és a hajléktalanok barátja
volt, szellemének megidézése egy minden morbiditása ellenére is merőben
humanista történetben így több szimpla hommage-nál. Nem is az empátia és a
melegség hiányzik a filmből, hanem az arány-, és az ütemérzék. A
hulla(el)rablás, mint téma, a fekete komédia műfajáért kiált, de Beauvois nem
találja a dráma és a vígjáték közti határvonalat. Ugyanolyan ráérős tempóban
mesél, mint a Cannes-ban díjazott Emberek
és istenekben, de ami abban a komor, tragédiába torkolló, spirituális
hangvételű történetben adekvát stílusnak minősült, az itt zsáneridegen
megoldás.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 158 átlag: 5.24 |
 |
|
