PostaOlvasói levélHogy mi a televízió...Kas Ilona
Hogy mi a televízió mint művészet – a szónak nem abban az értelmében persze, ahogy szakácsművészetről is beszélünk – a kérdésre nem tudom a feleletet. Egyben azonban biztos vagyok: valami más, egészen más, mint a filmművészet, a vászon, a mozi művészete. Tény, hogy a filmművészet klasszikusai, s mai nagyjai többnyire úgy hatnak a képernyőről, mint önmaguk száraz és sovány kivonatai, megítélésem szerint, mint az egykori érettségi „puskák”, amelyekből az ember megtudhatta, hogy valamelyik klasszikus alkotás miről szól, hogyan hívják a hősét, kik a szereplői, hol zajlik le az esemény. Hogy hol rejlik benne a művészet – nem a konyhaművészet, amely receptekben közölhető – az a „puskákból” sosem derült ki; végül is az ember tudata mélyére az a tapasztalat szűrődött le – legalábbis azoknál (s ez gyaníthatóan a többség), akik megelégedtek a kivonatokkal –, hogy a szóban forgó művek azért tartatnak klasszikusnak, mert az iskola odasorolta; hogy talán éppen fordítva van, erre a gondolatra a „puskákból” semmilyen ösztönzést nem kaptak. Sajnos, így van ez a képernyőre sugárzott művészi filmalkotásokkal is. A tévének nagy a tekintélye, az emberek általában elfogadják, amit a tévé mond, s amit a filmművészet nagy alkotásai közé sorol be, pláne, egy ilyen sorozatban sugároz, azt annak is tekintik, anélkül, hogy a mű értékeit, mélyét, szellemét a képernyő képes volna egy átlag futballmeccs plaszticitásával, érzelmi teljességével, hatásával közvetíteni.
Kivéve néhány kivételes esetet. S mert van, ha kevés számban is, ilyen eset, érthető, ha az ember izgatottan ül a tévé elé: filmtörténeti adatgyűjtésre, lexikális tudása bővítésére kerül-e sor, vagy megközelítőleg abban az élményben, élvezetben is része lesz, amit a filmből csak a vetítőgép fénylő, meleg sugarai, a fehér vetítővászon álomvilága tud előcsalni. A benső átélést. Az Aranypolgárt, ha többször is, eddig mindig csak vásznon láttam, jobb-rosszabb körülmények közt, mit remélhetek a képernyőre zanzásított bámulatos filmképektől, melyeket negyven éve elemeznek, tanítanak főiskolákon, bámulnak és lebecsülnek kritikákban, ma már a modern filmtörténet határkövének tartják, de felróják barokkos zsúfoltságát, szertelenségeit, melyekről annak idején azt állították, hogy a filmtechnika lomtárából szedte elő – mint a tér enyhe torzulását előidéző nagylátószögű lencsét is – a mindig szívesen botrányt kavaró (éppen az időben híres-hírhedt, szerte az országban pánikot keltő rádiórendezésével is) a fenegyerek Orson Welles. De ő tudta, hogy mit mire alkalmaz, s úgy látszik, azt is előre megsejtette, hogy mozgóképeinek egyszer majd zanzásított formában is élnie és hatnia kell a tévé képernyőjén.
Különben megvetette a filmrendezést. Ami a filmszakmából igazán izgatta és érdekelte, az a montázs volt; szerinte a film a vágóasztalon születik, ott kezd „lélegzeni” a rendező-vágó keze alatt, ha ennek sikerül kitapintania még alig mozduló érverését. „A képek maguk nem elégségesek – mondotta egyszer – nagyon fontosak, de csak képek. Lényeg a képek időtartama, az, ami minden egyes képet kísér”. Persze, ezt csak az mondhatja nyugodtan utána, aki olyan erős költői képeket varázsol a filmszalagra, mint Orson Welles.
Elnézésüket kérem a zavarásért.
Olvasójuk
Kas Ilona
tanárnő, Budapest
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1404 átlag: 5.48 |
 |
|
