Kritika

Blackhat

Távoli Behatoló Eszköz

Varró Attila

Mann gengszterhősei ezúttal cyberbűnözők, alvilága a digitális világ

Tekintve, hogy az elmúlt év hollywoodi filmtermésének tanúbizonysága szerint magára valamit is adó sztár-auteur csakis filmszalaggal dolgozik, vesse tekintetét akár mesebeli múltra (Noé, Django elszabadult), a 20. század népszerű évtizedeire (Káprázatos holdfény, Beépített hiba), netán a sivár jövőre (Csillagok közt), a digitális technikában rejlő művészi lehetőségek manapság elvétve találnak maguknak széles közönséget érintő multiplex-filmekben fogalmazó szerzőket – olyan pedig, aki kifejezetten rájátszik az újfajta képalkotás eltérő vizualitására, legfeljebb egy akad a fősodorban. Mint a 2009-es Közellenség fennen hirdette, a korábbi józan funkcionalitást félre téve Michael Mann maradéktalanul elkötelezte magát a pixelek mellett: nem a szebb látvány (Collateral), a dinamikusabb akciók (Miami Vice) vagy a híradószerűség érzete (Ali) érdekében nyúlt digitális kamera után, hanem hogy megszabadítsa filmjét attól a hagyományos illúzióteremtéstől, amit a precízen bevilágított terek, a felvevőgépek köré komponált akciók, a celluloid-kép máig utánozhatatlan mívessége biztosít. Mann számára az új technika egy új intimitás lehetőségét jelenti film és néző között: az analóg felvevők mesterlövész Hosszú Puskái után a testközelség élményét kínálja.

Minthogy a Közellenség bukását elsősorban a modern technika és a klasszikus alvilág összeférhetetlensége okozta, Mann az idei opuszt – amit immár kizárólag digitális kamerákkal vettek fel – nem csupán kortárs környezetbe, de a formához szorosan illeszkedő világba helyezte. Mivel életművében eddig is a gengszter-thrillerek jelentették a biztos origót, logikus lépést jelentett a cyber-bűnözés közege és a hacker emblematikus alakja, aki ezúttal egyaránt megkapja a főhős és az antagonista szerepkörét: két szuper-hacker, az atomerőművet, tőzsdét szabotáló „Fekete Kalap” és a börtönbüntetése eltörléséért embervadászatra vállalkozó ifjú konzoltitán versenyfutása zajlik Hong Kongtól Jakartáig, amelynek tétje egyre személyesebbé válik. A kézműves hagyományokra sokat adó Mann szemében a távolság, a közvetettség mindig is a negatív karakterekhez kötődött, lásd hús-vér proxy-kkal dolgoztató bábjátékosait (az Erőd pokolbéli szörnyetegétől az Embervadász Lecktorán át a Miami Vice távgyilkoló drogbárójáig): a Blackhat címszereplője hibátlanul illeszkedik a sorba, sőt legtökéletesebb képviselője, aki kanapéjáról egyetlen keyboarddal nukleáris katasztrófát okozhat. Ráadásul a tipikus Mann-főhős soha ilyen nyilvánvalóan nem jelent meg ellenfelének komplementereként (lásd az Embervadász vagy a Szemtől szemben nyomozóját), ismét csak a szabadságát veszélyeztető Rendszer és a lelkét fenyegető sötét ösztön-én kettős szorításából kénytelen kiutat találni: Hathaway próbaidős hacker-ének egyaránt meg kell szabadulnia a bokáját szorító nyomkövetőtől és attól a csábítástól, ami szinte isteni hatalommal kecsegteti embertársai felett – így aztán nem a törvény és nem a személyes bosszú miatt végez saját kezűleg ellenfelével (Remote Access Tool helyett valódi szerszámokkal), hanem belső megtisztulása végett (lásd a zárókép kifehéredő monitorképét).

A digitális bűn világa azonban nem csak kiváló keretet kínál a Mann-féle szerzői problematikának (függetlenség a külső és belső kényszerektől) és filmkészítői ars poetica-nak („Minél közelebb, minél gyorsabban a célponthoz jutni”), de illeszkedik ahhoz a Közellenséggel bekövetkező alkotói fordulathoz, ami a Blackhat, mint közönségfilm alapvető problémájáért felelős. Miközben digitális palettája, kavargó akciójelenetei (főleg az indonéz vezeklési ünnepségbe helyezett finálé), lüktető ázsiai városképei lenyűgöző vászonélményt kínálnak, a cselekmény jóformán minden téren súlyos sebektől vérzik: nem csupán a Mann-re jellemző tömör, ám költői párbeszédek hiányoznak, de ezúttal kínosan erőszakolt a szerzői „végzetes szerelem”-motívum, értelmetlenek a fordulatok és súlyos csalódást okoz a sokat ígérő titokzatos indíték slusszpoénja is. Mintha a celluloidtól való teljes elfordulás a történet megtagadásával járt volna – az egyesek és nullák irányítójaként a rendező többé már nem törődne az árnyalatok, az átmenetek, az összefüggések analóg erényeivel. A Blackhat kétségtelenül egy magas szakmai tudású, vérprofi szuperhacker műve, de éppen úgy csupán távolról, közvetve manipulálja nézőjét erős impulzusaival, akár az életmű rettegett RAT-gonosztevői.

BLACKHAT (Blackhat) – amerikai, 2015. Rendezte: Michael Mann. Írta: Morgan Davis Foehl és Michael Mann. Kép: Stuart Dryburgh. Zene: Harry Gregson-Williams. Szereplők: Chris Hemsworth (Hathaway), Wei Tang (Lien), Leehom Wang (Chen), Viola Davis (Barrett). Gyártó: Legendary Pictures. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Szinkronizált. 135 perc.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2015/02 51-51. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12089

Cikk értékelése:

szavazat: 153 átlag: 5.48