KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
   2019/szeptember
CINÉMA GODARD
• Ádám Péter: Mestervágás első kardcsapásra Kifulladásig: egy kultuszfilm születése – 1. rész
• Bikácsy Gergely: Ugróiskola Jean-Luc Godard: Bevezetés egy (valódi) filmtörténetbe
KÁDÁR-KORI CENZÚRA
• Szekfü András: Egy problémás film Beszélgetés Nemeskürty Istvánnal
• Báron György: Megint Tanú Kádár-kori filmcenzúra: A tanú
MAGYAR MŰHELY
• Várkonyi Benedek: Viharok és Hitchcock-seregélyek Beszélgetés Almási Tamással
• Soós Tamás Dénes: „Ez már a Family Guy-generáció” Beszélgetés Hartung Attilával
• Margitházi Beja: Szinkrontolmács Stőhr Lóránt: Személyesség, jelenlét, narrativitás
• Kovács Ágnes: Palaszürke égbolt Színdramaturgia: Magasiskola
MŰFAJOK ÉS MÉMEK
• Varró Attila: Az önző mémek Zsánerfilmek tipológiája
KÉPREGÉNY-ÉLETRAJZOK
• Kránicz Bence: Szorongó biciklisták Raoul Taburin
• Demus Zsófia: Fénykép az életrajzban Képregény legendák: Photographic: The Life of Graciela Iturbide
ARCHIVÁLT TÖRTÉNELEM
• Barkóczi Janka: Nem öregszenek Archív felvételek újrahasznosítása
• Zalán Márk: Katonák voltak They Shall Not Grow Old
ÚJ RAJ
• Pernecker Dávid: Maguknak köszönhetik Új raj: J.C. Chandor
FILM + ZENE
• Déri Zsolt: Nico nem akar ikon lenni Nico, 1988
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Családi kríziskatalógus Karlovy Vary
• Schreiber András: Öt nem túl könnyű darab Sehenswert/Szemrevaló
KRITIKA
• Gelencsér Gábor: Az adó Paradicsoma Az amerikai birodalom bukása
STREAMLINE MOZI
• Lichter Péter: Alvajárók a villamoson Anima
• Szabó Ádám: Add át magad a táncnak! Too Old to Die Young
MOZI
• Baski Sándor: Góliát
• Pazár Sarolta: Egy herceg és egy fél
• Fekete Tamás: Út a királyi operába
• Varró Attila: A bűn királynői
• Pethő Réka: Ugye boldog vagy?
• Alföldi Nóra: Lázadók
• Rudolf Dániel: Velence vár
• Kovács Gellért: Jó srácok
• Barkóczi Janka: 100 dolog
• Lichter Péter: Aki bújt
• Huber Zoltán: A tűzön át
• Benke Attila: Halálos iramban: Hobbs & Shaw
DVD
• Pápai Zsolt: Fargo
• Nagy V. Gergő: Ha a Beale utca mesélni tudna
• Vajda Judit: Életrevalók
• Fekete Martin: Egy gazember halála
• Benke Attila: A nyakék nyomában
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Sarabande

Bergman tánca

Bíró Yvette

Bergman a nyugtalanító zaklatottság legnagyobb mestere, hisztérikus könnyzáporok és üvöltések, hirtelen támadt szélcsendek tartják állandó feszültségben a történetet.

 

Kedvem támadt visszatérni Bergman Sarabande című filmjéhez, a Filmvilág egy régebbi kritikáját olvasván, hiszen nem oly gyakran fordul elő, hogy egy nagy alkotó, élete estéjéhez érkezve, ahogy nevezi, nem a hanyatlás szomorkás jeleivel, hanem a régi intenzitás erejével tud szólni. A Sarabande nyilvánvalóan zenei inspirációt és szerkezetet sugalló film, ezért megközelítésében semmi sem lehet természetesebb, mint ennek elfogadása, csakhogy itt, úgy vélem, érdemes komolyabban végiggondolni a műfaj természetét. A zenei forma, a című választott Sarabande mindenekelőtt tánc, vagyis az anyag és a ritmus kezelésének sajátos játéka, mely a szakszerű definíció szerint „lassú hármas idő-egységben” történik, meghatározott tagolásnak és hangsúlyoknak helyet adva. A középpontban álló bachi Sarabande is, méltatóit idézve, nem pusztán harmonikus gravitást, lírai melegséget és fájdalmas szomorúságot áraszt, hanem benne a hosszú melodikus szólamok megszakítása és az erőteljes ugrások olykor disszonáns, kétszólamú invencióban jelennek meg. Ez a tónus, a maga kétarcúságával, egyszerre jelent bizonyos kötöttséget és szabadságot is, ám a lejtés elvszerű lassúsága következtében a témák bontakozása tulajdonképpen szelíden keretbe foglalt és semmiféle szigorú rendet, zárt alakzatot nem követel. A Sarabande a „táncos” hajlékonyság mozgásaira épül, biztos kézzel, noha nem kemény logikával sorjáztatva az egymásra következő motívumokat, és ezért a sokféleség, a variációk gazdagsága nemcsak hogy nem idegen tőle, hanem muzsikájának egyenesen legbelsőbb természete.

Mindezt azért kívánom előrebocsátani, hogy megkérdezzem: miféle „feszes ritmusra” „egységes zenére” gondol a kritika írója, aki csalódottságát azzal magyarázza, hogy „akadozik” a kibontás, „nehezen foszlik le a realitás csomagolóanyaga a lényegi kérdésekről”. Miféle csomagolóanyagra gondolhat vajon? Hiszen Bergman „mágiája” éppen az, hogy nála könyörtelenebb meztelenséggel senki sem vállalja az emberi érzékenység és vadság, az indulatok kiszámíthatatlan hullámzásának lehető „legprózaibb” (reális!) nyersességét. Ami a „lényegi kérdéseket illeti” fogalmam sincs hol másutt kellene keresni őket, mint éppen abban a köznapi, olykor eseménytelen, máskor meg éppen hevesen szenvedélyes örvénylésben, ahogyan az emberek napjaikat, öregen és fiatalon egyaránt, oly kiszámíthatatlanul görgetik. Szerencsére! Nem homogén szövettel, egyszintű folyamatossággal van dolgunk. Lassan belépni a „dráma mágikus terébe”, amire a cikkíró oly türelmetlenül áhítozik, nem hiba vagy erőtlenség. Úgy gondolom, éppen ezen a természetes módon lehet pontosan érzékeltetni, nem ama bizonyos homályos „csomagolóanyagot”, hanem a fojtottabb, rejtettebb, talán olykor még játékosabb valóságot is (a prológra gondolok), mert semmi sem hitelesebb, mint éppen ez a szeszélyesnek tűnő zajlás, a különféle természetű életepizódok és reakciók egyenetlensége, áradás és kirobbanás váratlan váltakozása. Ha valaki, akkor nyilván Bergman ennek a nyugtalanító zaklatottságnak legnagyobb mestere, amelyben fékezhetetlenség és kifáradás, hisztérikus könnyzáporok és üvöltések, majd hirtelen támadt szélcsendek, sőt ürességek tartják állandó remegésben, igazi feszültségben a történéseket.

Ilyen módon a quartet kétívű struktúrája számomra meggyőzően, alapvetően magátólértődőnek bizonyul. Nem minősítő alá- és fölérendeltségről van szó! Egyszerűen más a sodra a véget végigélő öregek élettel és egymással való perlekedésének, és a következő nemzedék gyilkosabb párharcának. De a kettő együtt működik, kontrapunktikusan, ahogy a műfaj előírja. Párhuzamosan, de feleselve is, éppen ez a paradox összefonódás, a „torzult” tükörkép súlya.

 

Azt állítani, hogy Josephsonnak nem volt elég drámai anyaga a jó szerepformáláshoz, legalább is meglepő. Számomra izgalmasabb, végletesebb figura, mint önpusztítóan robusztus, erőszakos és cinikus fia, aki a maga elhízott sikertelenségével csak a látványos véget tudja választani. Johann-Josephson keserű, a fanyarságot és mérget sosem tagadó megcsontosodott arca, az önszeretet biztonságától és fölényes fegyelmétől már megfosztott lénye, lázadó süketsége, amellyel a zenét csak azért is dübörögteti, ravasz manipulálása a szép fiatal unoka-lánnyal, majd a végső összetörés gyengesége, mikor is nyüszítő szorongásában visszakéredzkedik Marianna ágyába – mindez nem elég drámai? Mi férne még bele ebbe a még kapaszkodó, hatalmat nem könnyen feladó vénember küzdelmébe, ha a vetélkedés és a gyűlölet, a közöny és a magamegvetés, a gonosz akaratosság és kicsinyes feladás kevés? A jellemrajz éles és kemény, mint Bergmannál annyiszor, nem áll meg a kényelmetlen végletek előtt.

Ami pedig Marianne-Liv Ullmannt illeti, itt sem érzem a rutin lehangoló jeleit. Ápoltsága, és amerikaias küllemű (miért is amerikai?) önmagára figyelő alakjában, amit a kritikus felhánytorgat, éppen a férfitől való különbséget kell észlelni, amit az eltérő életvitel hozott magával a „globalizált” és a világtól önkéntes száműzetésbe menekült két karakter sorsában. Ugyanakkor hogy feledhetnénk, hogy arcának nagy közelijeiben korát nem tagadó fellazult bőre, a kitágult pórusok és ráncok rajza szeme körül, pillanatokra még felcsillanó, de melankolikus és már kevésbé átható tekintete, a figyelem és fáradtság váltakozó ernyedtsége szinte taktilis érzékletességben áll előttünk. És ha a prológban és az epilógusban egyenesen hozzánk, a kamerához szól, meg kell értenünk benne a játék igazi játék voltát is, ami végülis minden jó drámában jelen van. „Rólunk szól a mese” mondja, nemcsak saját magáról.

A film, mely már a digitális kamera technikájával, és négy felvevőgéppel készült, új képminőséget és kapcsolatot teremtett alkotó és színészei között. Igaz, a premier plánok élessége egyfelől hasít, és az esztetizálás kozmetikája kiiktatódott, de érdemes megjegyezni, hogy Ullmann bevallása szerint, (a sajtókonferencián mondotta el) Bergmant annyira zavarta a szokatlan távolság, hogy végül is a számára fontos pszichológiai jelenetekben magát közvetlenül a színész (és a gép) elé, hősei fizikai közelébe helyezte, hogy a mágneses (nem mágikus!) hatást megteremthesse. (A kéz lehet Ezsaué, de a hang Jakobé!)

Végül egy utolsó megjegyzés az incestusról. Nem olvastam a regényt, de nem is hiszem, hogy bármely esetben úgynevezett alapmű és adaptáció összevetése indokolt volna. Hogy miért zavaró az incesztus homályban maradása a filmen, cseppet sem értem. Döbbenetesebb képet keveset láttam, mint a házastársi ágyban fekvő apát és lányát együtt és külön-külön. Mindent megértve a férfi feleségét helyettesítő vágyáról, szinte beteges birtoklásáról, amivel lányát magához láncolja, anélkül, hogy az erotika explicit jelenlétét magyarázná. Számomra az utalás, sejtetés, a vágy ellenállhatatlan feltörése az ügyetlenül durva csókban, önmagában többet jelent, mintha bármiféle erőszakos fizikai abúzusra való utalást kaptunk volna. Bergman Henrikje nem lánytipró, szexéhségtől szenvedő férfi, hanem Pygmaliont építő kárhozott. Kötelező kudarcát felismerve ezért is kell, hogy véget vessen életének.

Bergman estéje” címet adta munkájának a cikkíró, ami tényszerűleg persze igaz, de ez nem jelenti, hogy az egész film elsősorban az öregedés, az öregség és a magány „nem drámai” témájával foglalkozik. Lehet egyáltalán valamely emberi élmény eleve drámai vagy drámaiatlan? Nem a feldolgozás milliónyi lehetőségétől, formájától, módszerétől függ a szerkezet drámai ereje? És itt a zenei, tételszerű haladás, a belső igénytől megszabott kiemelés és az „ütköző” kapcsolódás rendje az igazán mélyreható. Bergman játéka, mint máskor is, bátrabb a borús, elégikus búcsúzásnál. Rendhagyóságában rendteremtő, tánca éppen vállaltan formális tagolásával és metsző érzelmi erejével megrázó.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2005/06 54-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8287