KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
             
             
             
             
             
              
             
   2010/július
MAGYAR MŰHELY
• Tóth Péter Pál: A képmutatás kora Dokumentumfilm és kreativitás
DROGFILMEK
• Géczi Zoltán: Fehér por Kokainkrónikák 1912–2010
MAGYAR MŰHELY
• Muhi Klára: Háztájiból nagyüzem Beszélgetés Grunwalsky Ferenccel
• Zalán Vince: A játékból születhetnek jó filmek Beszélgetés Szoboszlay Péterrel
• Muhi Klára: Értő bámészkodás Aniráma
MAGYAR FILM
• Mátyás Péter: Hírös képek Dizseri Eszter: A kecskeméti rajzfilmstúdió
OROSZ SCI-FI
• Wostry Ferenc: Moszkva nem hisz a könnyeknek Timur Bekmambetov fantasztikus filmjei
• Pintér Judit Nóra: Nosztalgia és trauma Tarkovszkij Solarisa
• Roboz Gábor: Na’vik mindenütt Az Avatar mintái
KALANDOK DIGITÁLIÁBAN
• Beregi Tamás: Konzolhuszárok A videojáték és a film
• Csordás Attila: Végtelen történetek Trailer és pixel
DROGFILMEK
• Jankovics Márton: A megvilágosodás rabszolgái Drogfilmek
KALANDOK DIGITÁLIÁBAN
• Sepsi László: Digitális öröklét A kortárs fantasy és a CGI
SPORTMOZI
• Schreiber András: Virtuális testmozgás Sport a számítógépen
• Baski Sándor: Fociláz Futball és film II.
TELEVÍZÓ
• Kemenes Tamás: A dobozember Tévé a köztereken
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Amikor a vörös farok csóválja Udine
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Amerikások Hunky Blues
FILM / REGÉNY
• Roboz Gábor: Foglalkozása: elbeszélő Robert Harris: A szellemíró
MOZI
• Vajda Judit: Szarul állnak a dolgok
• Klág Dávid: I Love You Philip Morris
• Kolozsi László: Semmit magamról
• Zalán Márk: Egy másik ember
• Forgács Nóra Kinga: Mediterrán finomságok
• Pápai Zsolt: Mártírok
• Tüske Zsuzsanna: Újrakezdők
• Alföldi Nóra: Szex és New York 2
• Varró Attila: Marmaduke
• Baski Sándor: Shrek 3D
• Roboz Gábor: Toy Story 3
• Sepsi László: Drágán add a rétedet
DVD
• Alföldi Nóra: A szív bajnokai
• Teszár Dávid: Szentjánosbogarak sírja
• Pápai Zsolt: Délutáni szerelem
• Nevelős Zoltán: Invictus – A legyőzhetetlen
DROGFILMEK
• Varró Attila: Filmkémia LSD és drugsploitation

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Beszélgetés Szoboszlay Péterrel

A játékból születhetnek jó filmek

Zalán Vince

Az animáció gondolkodásmód, melynek létfontosságú eleme a gyermeki kreativitás. Az Életmű-díjas Szoboszlay Péter művészi, tanári krédója erre épül.

 

Szoboszlay Péter „a magyar animációs film hatvanas évekbeli »nagy generációjának« egyik meghatározó személyisége” az idei Filmszemlén Életmű-díjat kapott. Rajzfilmrendező és grafikus. 1961-től dolgozik a Pannónia Filmstúdióban. 1965-től rendez önállóan. Több filmje jelentős fesztiválok – Chicago, Oberhausen, Kairó, illetve hazai szemlék: Miskolc, Szolnok – kitüntetettje. 1972-től vesz részt az animációs film szakmai oktatásában (Iparművészeti Egyetem, Képzőművészeti Egyetem), de vezetett animációs kurzust Stuttgartban, Helsinkiben, Reykjavíkban, sőt Havannában is. 1981-től a Kecskeméti Animációs Filmstúdió (mai nevén: Kecskemétfilm Kft.) rendezője. 1998-ban alapítja meg 10-16 éves gyerekek számára Képről-Képre nevű animációs filmes iskoláját, a műhely munkái sikerrel szerepelnek a „korosztályos” hazai és külföldi filmszemléken.


*


Hogyan vélekedsz az elmúlt években, az animációs filmek világában bekövetkezett változásokról?

Nincsen erről átfogó, ha teszik: teoretikus elgondolásom. Tapasztalataim vannak. Ezek alapján határozott véleményem: a változás a nézővel kezdődött! Megváltozott a néző, megváltoztak a nézői szokások, megváltozott, „az, ahogyan nézünk!” fogalma. Méghozzá radikálisan: a 80-as évek közepétől új helyek, új, eszközök, új formák alakultak ki, amelyek közt a mai kor sokféle nézője szabadon válogathat. A mi filmjeink meg egyszerre elérhetetlenné váltak a számukra, mivel szinte eltűntek a mindent elárasztó vizuális, mozgóképi dömpingben. Nincs találkozás, vagy csak nagyon ritkán. Azok a nézők, akiknek egykoron (a múlt század utolsó évtizedeiről beszélek) filmjeinket csináltuk, mára eltűntek. Pontosabban szólva: a korábbi, igazi közönségüket alkotó néző-típus ma már nem létezik. Ha létezik is, akkor is rejtve.

De hát az alkotó-néző viszony oszcillációs viszony. Az alkotóknak is változtatniuk kell. Ha a korábbi módon nem sikerül elérni a nézőket, akkor új utakat kell keresniük, nem?

Ez igaz. Megpróbálok pontosabb lenni: a magyar animáció nagy korszakának nézői tűntek el. Ez persze természetes folyamat. De az talán már nem, hogy velük együtt elveszett egy rájuk jellemző sajátos – szerintem: a magasan kvalifikált – nézői igény is. Az új nézőgenerációk fellépését természetesnek tekintem, de megdöbbent a nézői igényekben bekövetkezett kapitális változás. E tekintetben nem látok szinte semmiféle kontinuitást.

Másfelől, értem én: a végbement változások – és itt nem szabad megfeledkeznünk a magyar animációs filmkészítés hihetetlenül megrendült helyzetétől – az alkotóktól is változást követeltek és követelnek ma is. Megkockáztatom: nálunk senkinek nem volt módja (legalábbis nem tudok ilyenről), hogy egyénileg megkeresse a változások kikövetelte új utat, hogy megkeresse a maga nézőjét. A filmkészítésnek évtizedeken át helyet adó műhely, a Pannónia Filmstúdió a nyolcvanas évek végén fokozatosan elemeire hullott, a kilencvenes évek közepére pedig teljesen ellehetetlenült.

Hozzátartozik a változásokhoz, hogy ez időben az egészestés animációs filmek jöttek divatba, a gyártás is ezt a filmtípust részesítette előnyben. Az úgynevezett egyedi filmek iránt a kereslet visszaesett, s ez erősen érintette a filmrendezőket. Ennek az egészestés filmtípusnak a felfutása egyrészt elvitte az embereket az egyedi filmektől, másrészt magára vonta a közfigyelmet, minek következtében alig lehetett tudomást szerezni arról, hogy készülnek más típusú filmek is. Az így kialakult helyzetben már a stúdiónak sem volt érdeke az egyedi filmek gyártása. Valójában innen eredeztethető az az elhatározásom is, hogy Budapestről átjöjjek Kecskemétre. Azt a gyártási hátteret, ami korábban nekem a Pannóniában megvolt (nem volt nagy, de megvolt, mindig jó emberekkel dolgoztam), azt hirtelen elszipkázták az egészestés filmek. Macskássy Katival, Reisenbüchler Sándorral, meg talán Orosz Istvánnal, nem mindenkire emlékszem már, egy – kivételesen hadd mondjam így: elfekvő műterembe helyeztek bennünket, és ez a műterem már nem tudott minket képviselni, elképzeléseinket, terveinket menedzselni. Akkoriban volt éppen két rendelt filmem a Magyar Televíziótól, amiket már Kecskeméten fejeztem be, a Kecskeméti Filmstúdió gyártási segítségével. Innen datálódik, hogy lassan már három évtizede, hogy Kecskeméten élek és dolgozom.

Az animációs filmrendezők képtelenek lettek volna az attitűd-váltásra?

Nem tudom. Csak a magam nevében beszélhetek, jóllehet talán nem volna szabad elfeledkeznünk arról, hogy a magyar animáció élvonalának tagjai milyen élet- és munkatapasztalatokkal, ideákkal, milyen kudarcokkal és sikerekkel érkeztek az 1989-es fordulat után a szabadság mezejére. Nemrég éppen a grafikus fiam szembesített nem korszerű, elavult (?) munkastílusommal, gondolkozásommal, magatartásommal: én ugyanis egész életemben úgy dolgoztam, és ahhoz szoktam hozzá, hogy elképzeléseimet (filmterveimet) hosszasan hordozom magamban, s ha életképesnek tartom az ötletet, csak akkor kezdem el felépíteni, ízlelgetni, de még mindig csak magamban. Ugyanakkor, ezzel párhuzamosan – és még mindig csak fejben – végig gondolom, megtervezem a kivitelezés, a megvalósítás egész struktúráját is. Ez rengeteg munkát, időt és energiát visz el úgy, hogy az ember közben nem is tudja, hogy ötlete egyáltalán életképes lesz-e a „piacon”, hogy egyáltalán szüksége van-e másnak is erre a tervezett filmre, szellemi produktumra. Ezzel a rossz munkamódszerrel, beidegződéssel talán mi magunk próbáljuk meghatározni, megfogalmazni a kor „animációs” igényeit.

Talán nem tévedek, ha azt mondom, az animációs kollégák között nem vagyok egyedül ezzel a csökött (?) magatartással, aminek logikus vonzata, hogy sok-sok magára hagyatott elképzelés, tehetség ebből adódóan elvész, vagy a jobbik esetben, csak kullogni tud az események után.

Úgynevezett egyedi film, színvonalas műalkotás megvalósítására megrendelés, szponzor hiányában ma már csak a MKKA-pályázat elnyerése az egyetlen lehetőségünk, jóllehet az elnyert pénz rendszerint kevesebb, mint amennyiből a film előállítható, így feltétlenül szükség van más támogatók megnyerésére is, s mivel a televíziók szinte teljesen kivonultak a megrendelőink közül, ilyen támogatót szerezni nagyon nehéz.

Az animációból születhet művészet. Mire jó még az animációs nyelv? Száz éve történt című – ismereteim szerint még folytatódó – televíziós sorozatod megérdemelt elismerést aratott.

Az animációnak millió és millió arca van. Kevés hozzá hasonló információ-közlő eszközünk van. Rendkívül jól használható az oktatásban, a felvilágosító-ismeretterjesztő munkában, a kultúra-közvetítésben és sorolhatnám még. S élvezem a közlés sajátos sebességét is, ahogyan Richly Zsolt kollégám fogalmazta: a gondolat sebességével röpíti a közlést. A mai napig felvillanyozódom, ha az animációs nyelvezet, az animáció lehetőségeire gondolok. Nagy boldogság nekem, hogy a mai napig ezzel foglalkozhatom. Ugyanakkor be kell vallanom, hogy ma már nekem az animáció nemcsak eszköz, hanem fantasztikus játék is. Jórészt így is tekintek rá.

Kivált, ha ebben a játékban olyan remek partnereim vannak, mint a (kis)kamasz gyerekek a Képről Képre műhelyben. Ez egy szabad műhely (mint egy homokozó, ahol mindenki zavartalanul építheti a saját homokvárát!) ahol játszani lehet.

Tehát játszunk, melynek folyamán kiderül, kinek mekkora a képzelőereje, tehetsége van, hogyan tudja ezt a játékot kiterjeszteni, gazdagítani vagy épp az egész világot befogni ebbe a játékba. S nemcsak azért lelkesítő műhely ez, mert itt sok mindent meg lehet tudni-tanulni az animációról, ha tetszik, az animációs közlés szakmájáról, de hála Istennek, nem feladatunk a szakemberképzés. Korábban, amikor egyetemen tanítottam, a gyártási hátteret a Pannónia garantálta, amiért is gyakorlati szakembereket várt cserébe. Ez erősen korlátozta az oktatás menetét, jellegét, igen beszorítva éreztem magam, meg persze a diákok is. Ennél egy fokkal „levegősebbek” voltak a külföldi kurzusaim Stuttgartban, Reykjavíkban.

Térjünk vissza a gyerekekhez! Mi tanítható meg nekik és mi nem?

A szakmai fogások biztosan. De mi másról beszélünk. Az animáció számomra, s azt hiszem a gyerekek számára is – ezt próbálom hangsúlyozni, egyfajta gondolkodás, gondolkodásmód. Ez azt jelenti, hogy képes vagyok dolgokat, gondolatokat egyrészt a képzeletemben, másrészt az animációban, vizuálisan megjeleníteni, majd átalakítani. Olyan dolgokat, amelyhez valamilyen értelemben közöm van: egy bögrét, egy emberi, állati, természeti figurát vagy formát, amit aztán „több arcúra” formálhatok, illetve különféle viszonylatokba, kapcsolódásokba helyezhetek, amely művelet során aztán egy vizuális történet születik. Alapfeltétel, hogy a kiindulópont mindig kép. Ez amennyire logikusnak tűnő evidencia, a gyerekek számára mégis meglehetősen nehéz feladat. Mert az ő agyuk már hihetetlen mennyiségű mozgóképet fogad be nap, mint nap, hisz a környezetük zsúfolásig telített mozgóképpel. A korábbi generációk mozgókép-nézési történetétől az övék radikálisan különbözik mennyiségben, minőségben, fogyasztásban, esztétikában... Néha már-már az az érzésem, hogy ők maguk is valamiféle film szereplői, úgy élnek, mintha egy filmben játszanának. És a valóságról mindig csak ütközéskor derül ki, hogy valóság. Ha kiderül. S ha kiderül, akkor meg mintha akadályt jelentene a számukra. Mindazonáltal imádom a velük való együttes játékot, szemtelenségük, sőt gátlástalanságuk – a szó animációs értelmében – engem is inspirál, felvidít, és örömmel tölt el. Közös munkaként néhány éve ötleteiket és próbálkozásaikat összeszedve ... Füled érjen bokáig! címmel filmet is készítettünk.

Nekem úgy tetszik, hogy a gyerekekkel való foglalkozás már korábban is „kódolva” volt benned. Több sikeres filmed gyermeki szemszögből mutatja a világot, olykor vidáman, de még többször szomorúnak láttatják az elénk tárt kortárs gyermeki világot, elég, ha csak az Aki bújt, bújt, Gyerekek szürke háttér előtt, Hogyan kerül Eszter az asztalra? című filmjeidet említem. Az tehát, hogy több mint tíz éve animációs filmműhelyt alapítottál a gyerekek számára, nem lep meg, sőt „logikusnak” tetszik. De vajon a játék, a játékosság megvan újabb filmjeidben is?

Mielőtt konkrétan válaszolnék, három dolgot nem szabad figyelmen kívül hagynunk. Az egyik az, hogy a kilencvenes évektől kezdve radikálisan csökkent a klasszikus, egyedi animációs filmek készítésének lehetősége, mint erről már beszéltünk. Ez természetesen engem is érintett, mondhatnám: sújtott. A következő, ami nem független az előzőtől, az alkotók számára a közönség reakciói szinte érzékelhetetlenné váltak. Végül, de nem utolsó sorban az, hogy egyre inkább meggyőződésemmé lett: a korábbi évek, évtizedek animációs nyelvezetének meg kell változnia, másképpen kell megszólalnunk, mind azt a hetvenes-nyolcvanas évek nagy sikerei idején tettük.

A kilencvenes évek elején ezért összeállítottam a magam számára egy cselekvési tervet, egy névsort olyan kreatív, alkotó emberekről, akik derűvel, nagy munkabírással, iróniával, az átalakítás kreatív szellemével szemlélik a világot, s

akiknek a művei, alkotásai a játékosságból születnek meg. Életük, személyiségük, munkájuk a kreatív alkotás mintái lehetnének. Úgy gondoltam, róluk készítenék filmeket, talán egy sorozatot. Egyetlen filmem készült (készülhetett) el ebből a szándékból, a Szent Mihály-napi játékok, amelynek Schéner Mihály örökké megújuló, roppant személyisége és festményei adják groteszk univerzumát. Meg persze az őt körülvevő gyerekek játékokban, vidám hagyományokban felszabadult serege, ha tetszik: happeningje!” A különböző animációs technikák elegyednek itt élő-képes (natúr) felvételekkel, s ebből az „elegyből” igyekeztem új fogalmazásmódot „kikeverni”, a tartalmi gazdagságot a stílusba átmenteni. Talán sikerült Schéner Mihály szellemét megidéznem: „Csak a játszó ember egész ember!”

Az eszközök tekintetében ennél a filmemnél talán kissé eklektikusabb a Na, bumm!, amely egy hordágyon érkező beteg szemével mutatja mai kórházaink belső életét. Már a választott szemszög is módot ad arra, hogy némiképpen szürreálisan ábrázoljam a termeket, a folyosókat, a tárgyakat, eszközöket, a szokásos helyzeteket és így tovább. S ehhez egy többrétegű nyelvezetet megteremtése állt szándékomban, amely egyaránt magában foglalja a dokumentumot, a natúrfelvételt, a látomást, a víziót, minden földit és égit, s mindezt lendületes ritmusban, erővel teszi, hogy hatáskörébe tudja vonni a kortárs nézőt. Nem az én tisztem eldönteni, hogy mennyire sikerültek ezek a próbálkozásaim, de azt gondolom alkotói szándékaim, törekvéseim egyértelműek és világosak.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2010/07 21-23. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10280