KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
   2010/november
TELEVÍZÓ
• Schreiber András: Szupergettósítás Kultúrtévé
FINCHER ÉS A FACEBOOK
• Baski Sándor: Netpolgár A közösségi háló
NŐI SZEMMEL
• Hungler Tímea: A kamera neme Női tekintet
• Kovács Kata: Az apa árnyéka Úl raj: Sofia Coppola
• Alföldi Nóra: Ösztrogén, vagy valami hasonló Angelina Jolie
PERZSA NŐK
• Iványi Zsófia: Kőzáporban Női sorsok Perzsiában
• Barkóczi Janka: Perzsa kertek Beszélgetés Shirin Neshattal, Shoja Azarival és Tóth Orsival
A HELY SZELLEME
• Roboz Gábor: A legszűkebb kelepce Klausztrofób thrillerek
• Varró Attila: A törlesztés démonai Kísértetházak
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Túlélni az életet Velence
KÉPMESTEREK
• Rédey Soma: Fény a falon Beszélgetés Tóth Jánossal
IVAN PASSER
• Zalán Vince: Kisvárosi víkendek Ivan Passer másfél cseh filmje – 2. rész
FILMISKOLA
• Pápai Zsolt: Serpenyő és puska Hangnemváltás és kevert hangnem
• Varga Zoltán: Életút-kereszteződések Párhuzamos elbeszélések
KRITIKA
• Csillag Márton: Viccen belül Egy komoly ember
• Gorácz Anikó: Sorskönyv Szekeres Csaba: Örvény
FILM / REGÉNY
• Nevelős Zoltán: Egy zárkózott angol úr Martin Booth: Az amerikai
• Kovács Marcell: Rózsaszín szorongás Az amerikai
MOZI
• Varró Attila: Szerelmi bűnök
• Pápai Zsolt: Tőzsdecápák 2: A pénz nem alszik
• Vajda Judit: A lány aki tűzzel játszott
• Kolozsi László: Ünnepek után
• Baski Sándor: Nömadak Tx
• Szabó Noémi: Babák – Az első év
• Tüske Zsuzsanna: Ízek, imák, szerelmek
• Vörös Adél: Sejtcserés támadás
• Forgács Nóra Kinga: Képzelt szerelmek
• Lovas Anna: Őrzők legendája
• Parádi Orsolya: Gru
• Sepsi László: Alfa és Omega
• Alföldi Nóra: Dobogó kövek
DVD
• Varró Attila: Vörös szikla
• Géczi Zoltán: A nyakörv
• Sepsi László: Végrehajtók
• Pápai Zsolt: Láncra vert igazság
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A hely szelleme

Kísértetházak

A törlesztés démonai

Varró Attila

A kísértetház-film újra rátalált egy termékeny társadalmi fóbiára: a bosszúszomjas démon ma már a lakáshitel jegyében lépi át a küszöböt.

 

A kísértetház-filmek a horror klasszikus korszakában a házakat kísértő szellemek történeteiről szóltak, legyenek azok természetfeletti jelenségek vagy csupán ravasz bűnözők által mozgatott trükk-teremtmények – ezt a hagyományos műfajsémát cserélik az ’50-es évek végén indult modern zsánerképződmények képzelt fantomokra (lásd az Ártatlanok Henry James-adaptációját vagy A ház hideg szívét), hogy aztán két évtized múltán elszabaduljon az ezerarcú szellemcsapatok posztmodern inváziója (a testmegszálló Gonosz halottak-tól Másvilág embernek vélt családjáig). Létezik azonban a három fő csapásirány mellett egy alig látható negyedik ösvény, amit éppen a modern/posztmodern átmenet idején tapostak a hollywoodi zsánerrengetegben – egy speciális kiscsoport, amely egyrészt a maximumig fokozza a korábbi évtizedben kedvelt hiány-stratégiát, ugyanakkor posztmodern társaival együtt visszatér a hagyományos természetfeletti kontextushoz. Ezekben a kísértetház-filmekben alapvetően maga a Ház a kísértet, túlvilági lakója többnyire a fináléig (vagy akár azon is túl) láthatatlan marad mind a szereplők, mind a közönség előtt – a sokkstratégia nem felderengő szellemképek, véres szemű démonok, holtsápadt alakok rendszeres jelenéseire épít, inkább az általuk mozgatott hétköznapi tárgyak (ritkábban élőlények, a Poltergeist óriásfájától a Rettegés háza légyrajáig) természetellenes viselkedésén keresztül érvényesül. A századfordulós ősfilmecskék stop-motion kísértetvilága bukkan fel a múltból, immár kegyetlen bosszúszomjjal: vízcsapok okádnak vérgejzíreket, gyerekjátékok támadnak kisgazdáikra, sunyi nyílászárók csapódnak arcokba, kézfejekre – a rettegés tárgya ezúttal nem annyira a földöntúli támadó, mint inkább saját tárgyi környezetünk, ami rohamosan amortizálódik le szemünk láttára, romjai alá temetve minket.

Stephen King már 1981-ben megjelent Danse Macabre-esszékötetében felhívta a figyelmet az akkoriban beindult trendre, midőn az 1979-es A rettegés házát a szocio-horror legkisebb csoportját képező gazdasági rémfilm ékesszóló példájaként vizsgálta (a Hihetetlenül zsugorodó bankszámla címre átkeresztelve). Az 1974-es tőzsdekrach és az 1979-ben tetőző energiaválság kettős gazdasági csapása alatt megroggyant amerikai társadalom szemében egy csapásra otthona fenntartása vált a legfőbb fenyegetés forrásává, az anyagi csőd ott kísértett sok millió családi fészekben. Ennek fényében egyszerre átértelmeződik minden klasszikus szellemház-jelenet: a bezárt szobákon átseprő rejtélyes szélrohamok hiányos szigetelést és növekvő fűtésszámlákat, a vécécsészékből feltörő, falakból csorgó ektoplazmák költséges vízvezetékcserét, a kialvó lámpák villanyszerelőt, a beszakadt lépcsők renoválást jelentenek a felnőtt közönség szemében – mindennapi rémeket, amelyek ellen nem segít az ördögűzés. A rettegés háza a Lutz-házaspár gigászi küzdelme az anyagi lehetőségeiket jócskán meghaladó vidéki kúria fenntartásával, az 1978-as Örökség szaftos megbízatásért Angliába utazó lakberendező-hősnője gyilkos berendezéseket (kandalló, tükör, zuhanyfülke) rejtő angol kastélyban szembesül sátáni hagyatékával, az 1977-es Égő áldozatok leomló kéménnyel, szivárgó gázzal támadó romos luxus-udvarháza szó szerint a gondnokságát vállaló család véréből születik újjá. Míg a korszak zombi- és szektafilmjei embertársainkat állítják kollektív szörnyetegként a régi rémfilm-toposzok helyébe, ez a maroknyi szellemház-történet arról tesz tanúbizonyságot, hogy a Pokol nem mi vagyunk, hanem az otthonunk, pontosabban felhalmozott tulajdontárgyaink, amelyek Carter elnök híres válságbeszéde szerint immár az emberi identitás elsődleges meghatározói lettek: a vagyon az új Sátán, temploma valamennyi öröklakás, oltárán áldozunk minden egyes hitelfelvétellel, jelzáloggal.

Szűk negyedszázadnyi viszonylagos stabilitás és biztos jövőről táplált illúzió után a soron következő gazdasági válság rengéshullámai ismét begyűrűztek az Álomgyár műfajfilmjeibe: a gonosz bankok kiszorították a régi politikai gonosztevőket a konspirációs thrillerekből, romkom hősnők válnak lelketlen üzletasszonyokból érző szívű kisközösségek lakóivá. Csak idő kérdése volt, hogy a horror is feltámassza a Carter-korabeli kísértetházakat, méghozzá a direkt társadalomkritikának leginkább kedvező áldokumentumfilm kontextusában: a Paranormal Activity (Paranormális jelenség) a tavalyi év legnagyobb meglepetésfilmjeként szakított a kortárs kísértetopuszok látványos digitál-jelenéseivel és kizárólag a becsapódó ajtók, elmozdult tárgyak, falakból szűrődő rejtélyes zajok hétköznapi motívumaira bízta a jó öreg rémületkeltést. A láthatatlan démon háborgatta szerelmespár kétszobás kamara-horrorja nem véletlenül várt közel két évet a bemutatásra: míg 2007 őszén szétküldött demo-dvdje nem igazán győzte meg a stúdiókat és forgalmazókat, a bankválság hajnalán hirtelen feltámadt érdeklődés egyenesen Spielbergig repítette, majd a két lépcsőben forgalmazott, erős víruskampánnyal megtámogatott film 2009 őszének legnagyobb sikersztorija lett. A rettegés háza remake-je 2005-ben még egész kis szellemkolóniát költöztetett a rosszindulatú falak közé, a „talált-film” stratégiára építő Paranormális jelenség azonban híven követi az 1979-es alapfilm hatásmechanizmusát, sőt egészen csontig csupaszítja – a fináléig leginkább olyan, mintha egy rettentően érdektelen, kétszemélyes valóságshow-t követnénk nyomon egy idegbeteg hősnővel egy rosszul (hang)szigetelt bérlakásban. A film rémületkeltő hatását a valóságközeliségén túl nem igen magyarázhatja más – hacsak az a tény nem, hogy a bedőlő lakáshitelek idején magát a lakást használja borzalomforrásként, amit hiába hagynának el terrorizált lakói, szorongató terhét mindenhová magukkal kellene vinniük. Ellentétben a hagyományos kísértetház-filmekkel (melyek a fizikai bezártságra építik meséiket), a Carter-éra éldarabjaiban a szellemek nem csupán láthatatlanok, de gyakorta mindenütt jelenlévők voltak (mint az Örökség sátánista átka vagy az Entitás erőszaktevő szellemlénye) – a Paranormális jelenség személyhez kötődő démona épp ilyen kitartó átok, ami elől nincs hova futni.

A tavalyi film sikerét jelző villámgyors lenyúlás után (Paranormal Entity) hasonló sebességgel kihozott stúdió-folytatás nem csupán ragaszkodott az eredeti sikerreceptjéhez (ellentétben az Ideglelés második részével), de megsokszorozta a kamerák számát és a sokkeffekteket (lásd Rec2), valamint közelebb vitte a hajdani Amityville /Poltergeist-vonalhoz. Főszereplői immár valódi középosztálybeli nagycsalád, az első részben megszállt főhősnő famíliája, a helyszín pedig pazar kertvárosi otthon, medencével és biztonsági kamerák rendszerével. Noha a folytatásoknál kötelező hatásfokozás jegyében immár Katie személyében valódi szörnyeteg leselkedik a gardrób mélyén, az Újabb parajelenségek középpontjában ezúttal is a tulajdonosaival szembeforduló otthon áll, a legkisebb gyermeket (is) fenyegető bosszúszomjas démon pedig a Törlesztés jegyében lépi át a küszöböt. Miközben az új évezred amerikai rémfilmjeiben a régi vámpírok epedő szívű romantikus hercegek lettek, a zombik pedig áldozatul estek a filmparódiáknak, a kísértetház-téma rátalált egy termékeny társadalmi fóbiára (miként a valós eseményeket feldolgozó Kísértetjárás Connecticutban csődfenyegetett családja két éve már előjelezte), hogy a műfaj legnemesebb hagyományaihoz híven a hétköznapi félelmekkel szembesítse közönségét, a lehető legtisztább, legközvetlenebb módon.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2010/11 24-25. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10343