KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
   2012/november
A 007-ES MODELL
• Huber Zoltán: A kém, akit szeretünk Bond-imázs
KRITIKA
• Alföldi Nóra: Nápoly felett az ég [FEBRUÁRTÓL] Matteo Garrone: Reality
MAGYAR MŰHELY
• Kovács Bálint: Megtalálni a kulcsot [FEBRUÁRTÓL] Beszélgetés Ujj Mészáros Károllyal
KRITIKA
• Pintér Judit Nóra: Haneke poklai Michael Haneke: Szerelem
GENGSZTER-KÓD
• Varró Attila: Vad bandák [FEBRUÁRTÓL] Retró-gengszterfilmek
• Pápai Zsolt: Törpe cézárok [FEBRUÁRTÓL] Elfeledett klasszikus gengszterfilmek
TONY SCOTT
• Varró Attila: Robotpilóták [FEBRUÁRTÓL] Kultuszmozi: Top Gun
KRITIKA
• Vincze Teréz: Vicces, de nem nevetünk [FEBRUÁRTÓL] Ulrich Seidl: Paradicsom: Szeretet
A 007-ES MODELL
• Szabó Ádám: Otthagyni a Nőt [FEBRUÁRTÓL] James Bond és a Kényelemhányados
CHRIS MARKER
• Bikácsy Gergely: Utópia-macskák [RÉSZLET] Chris Marker (1921-2012)
KRITIKA
• Margitházi Beja: Lombtalan álmok [FEBRUÁRTÓL] Vancsó Zoltán: Álomvölgy
PSZICHOTHRILLER
• Varga Zoltán: Lélekmélyi alvilág [RÉSZLET] A pszichothriller
TELEVÍZÓ
• Kovács Gellért: Motorizált gengszterék [FEBRUÁRTÓL] urt Sutter: Kemény motorosok
A 007-ES MODELL
• Hirsch Tibor: Bond színeváltozásai A 007-es szabvány
• Hubai Gergely: Dum-di-di-dum-dum [FEBRUÁRTÓL] Bond-zenék
TONY SCOTT
• Sepsi László: Ellenőrzött vonatok Tony Scott (1944-2012)
CHRIS MARKER
• Bíró Yvette: Az idő spiráljában Chris Marker: Nap nélkül
MAGYAR MŰHELY
• Kelecsényi László: A többi néma csend? Krúdy Gyula mozijában
PSZICHOTHRILLER
• Varró Attila: Kettős hatás Amíg alszol
• Csiger Ádám: A könyörtelen színház Az art-giallo
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: A dózse rinocérosza Velence
MARILYN
• Ádám Péter: A védtelenség diszkrét bája Marilyn Monroe 2. rész
TELEVÍZÓ
• Kovács Gellért: Motorizált gengszterék Kemény motorosok
KRITIKA
• Margitházi Beja: Lombtalan álmok Álomvölgy

              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Pszichothriller

Az art-giallo

A könyörtelen színház

Csiger Ádám


A giallo legjobb darabjait már-már avantgárd artisztikum jellemzi, a zsáner vonzerejét a szerzői film kreativitásával ötvözik.


 


A giallo filmtörténeti kontextusban olasz zsánerfilmeket jelöl, melyeket egyaránt sorolnak a krimi, a thriller és a horror körébe. Filmelméleti szempontból viszont nem csak ciklusként értelmezhető, kialakult, kiforrott műfaj, reprodukálható és továbbgondolható. A kiemelkedően artisztikus, „art-giallóként” is kategorizálható darabok azonban nem írhatóak le e három zsáner ötvözeteként. Műfajoktól és fősodortól idegen, egyben elidegenítő művészfilmes, l’art pour l’art formalizmus jellemzi ezeket, míg ugyanez a hagyományos giallóról, valamint giallo inspirálta slasherről nem mondható el. Fabulájuk és szüzséjük nem különbözik jelentősen a modernizmus princípiumai alapján készített revizionista zsánerfilmekétől: alkotóik nem követik a történetmesélés klasszikus szabályait, megnehezítve a nézői értelmezést, szubjektivizálják az elbeszélésmódot, közvetlenül vagy allegorikusan, a politikától a pszichoanalízisig, intellektuális vagy szerzői tartalmakat csempésznek filmjükbe. Az art-giallo esztétizáló formaisága viszont már kevésbé magyarázható a modernizmus hatásával, inkább az avantgárd, azon belül az expresszionizmus és a szürrealizmus ihlette: a műfaj legfőbb vonzerejét az összművészetiség, a kísérletező filmzene, a harsány színhasználat, a teátrális díszletezés, az eredetiségre törekvő rendezés, a politizáló-pszichologizáló erőszak- és szexábrázolás, a felforgató erotika, a tabusértések és a montázsra épülő sokk-dramaturgia jelenti. Az első giallónak Mario Bava A lány, aki túl sokat tudott (La ragazza che sapeva troppo) című filmjét tekintik, de a zsáner itt még messze van kiforrott állapotától, szépen fényképezett thrillerről van szó, ráadásul fekete-fehérben. A „forma fontosabb, mint a tartalom” attitűd jellemezte Sei donne per l’assassinót is (Hat nő a gyilkosnak), itt láthatjuk először a giallo stilizált színvilágát, az első art-giallónak is nevezhető film pedig Az őrület vörös jele (Il rosso segno della follia), mely pszichotikus protagonistával hitelesíti felismerhetetlenségig esztétizált gyilkosság-jeleneteit, és elsők között használ rockzenét. A műfajt Dario Argento emelte magasabb szintre: alteregóként használja művész főhőseit, a para- és szexuálpszichologizáló, Erósz és Thanatosz dominálta Mélyvörössel Kenneth Anger avantgárdja felé közelít, a giallóként kezdődő Sóhajokkal pedig még messzebbre kalandozik a műfajtól. A műfaj-tudatosan önreflexív Tenebrét Argento saját élményei ihlették, az Opera címével az art-giallo egyik fontos olasz ősére utal, a Stendhal szindróma pedig ars poeticának tekinthető. A klasszicista ős-giallónak Bava és Argento szerzői szemléletéből született „art” hullámában idővel számos elismert filmes próbálta ki magát. A hetvenes-nyolcvanas évek legizgalmasabb darabjait olyanok rendezték, mint Lucio Fulci (az art-giallo pszichedelikusságát történetében is megtestesítő Gyík asszonybőrben), Sergio Martino (az avantgárd formavilágot használó A köd összes színe), Pupi Avati (A nevető ablakos ház őrült festőjén keresztül horrorról és művészetről vall) vagy Michele Soavi (a színházi kulisszák közt játszódó, önreflexív Deliria). Miért éppen Olaszország? A barokk, az opera és a grand guignol az art-giallo ősei, de fontos (különösen a Berberian Sound Studio esetében) a kor avantgárd zenéje, különösen Cathy Berberian, Luciano Berio és Morricone hatása is. Az ambiciózusabb giallo-rendezők nem a műfajfilmeseket, hanem az elitet, Fellinit, Antonionit és Pasolinit irigyelték, művészfilmes babérokra törve, a zsánereket csak rutinból, a nagyközönség kedvéért, csomagolásként használva. Az olasz műfaji filmek népszerűsége és a szerzőkultusz együttes jelenléte nagy alkotói szabadságot garantált a giallo-rendezőknek, akik igyekeztek egyszerre elnyeri a nagyközönség és az elit tetszését az efféle intellektuális bűnös élvezettel. Az amerikai film dominanciájától sújtva, az eredeti olasz történetek iránti igény híján a műfajokkal való művészfilmes kísérletezést választották, és ehhez az intellektuális és (társ)művészeti hátterük is adott volt, Bava például festőnek tanult, Argento pedig filmes újságíróként kezdte pályáját. A modernizmus és az avantgárd közvetlenül is inspirálta őket, Argento a német expresszionizmus (olasz utódja a gótikus horror expresszionizmusa) és Bergman (őt Freud inspirálta) hatására hivatkozott. A leginkább alantasnak elkönyvelt műfajok adják a legkiválóbb lehetőséget a kísérletezésre, a giallo kifejezetten alacsony büdzséjű zsáner volt. Megkockáztatható, hogy a giallo rokonságban is áll a modern művészfilmmel, illetve az avantgárddal, annak ellenére, hogy előbbi a tömeg-, utóbbiak pedig a magas művészethez tartoznak, a két típus szélsőségeit képviselik. Közös bennük, hogy filmes undergroundként a fősodor presztízsfilmjeinek antitéziseit adják, tabukat sértenek erőszak- és szexábrázolásukkal. A modern művészfilmet és az avantgárdot az intellektuális témák mellett libertinus szabadosság jellemzi (európai művészfilmeket szexfilmként is forgalmaztak az USA-ban), az art-giallóban a libertinizmusnak még magasabb a prioritása, ellentmondásos tabu-ábrázolásukkal az exploitation területére lépnek. A giallo részműfajai közül a horrorban az avantgárd- és exploitation-potenciál egyaránt megvan, a krimi és a thriller pedig képesek a nagyközönséget bevonzva, a rendező víziója iránt is felkelteni az érdeklődést. A krimi, a thriller és a horror a legzsigeribb műfajok, hisz az átlagembert fenyegető erőszakról szólnak. E műfajok konfliktusait többnyire a lelki sérülés motiválja (a giallo leggyakoribb bonyodalma mint Argento filmjének címe is jelzi a trauma), a szürrealizmust és az expresszionizmust is inspirálta a pszichológia, emellett az ambiciózusabb giallo-rendezők már-már avantgárd módon radikalizálódtak, szó szerint értelmezve Artaud „könyörtelen színházát”. Az art-giallo pszichoanalitikus magyarázat a tömegfilmben jelenlévő szexre és erőszakra, a költői killing scene és az avantgárd szubverzió ugyanúgy a tudatalattinak szól a szuperegó ellenében. A giallo a részműfajokban rejlő exploitation-potenciált bontja ki, a szélsőséges, lecsupaszított, kulturális evolúció szempontjából legvirulensebb tömegfilmes attrakciókhoz viszont ugyanilyen radikális művészfilmes elemek illenek. Az art-giallo a gyilkos impulzus mibenlétét tárgyalja, rendezőik az általában a főhősre jellemző stilizált pszichotikus szubjektivitást a film egészére terjesztik ki, felvéve az őrült gyilkos-művész personáját, terápiaként használva a művészetet. A giallo formaközpontúságát általában ez a stilizált szubjektív szemszög motiválja, ami az amerikai filmet is megihlette, de az art-giallo nem bizonyult életképesnek a fősodorban, kevés nyíltan esztétizáló darab készült (Alice, Sweet Alice, Tourist Trap), a stílust többnyire a pszichotikus főhős motiválta. A giallo fénykora elmúltával az olasz mesterek posztmodern verziókkal kísérleteztek, az USA-ban pedig rajongóik készítettek hommage-okat. Az art-giallo extrémizmusa miatt idővel háttérbe szorult, a közelmúltban készített néhány film Olaszországból (például Claudio Argento és Jodorowsky Santa Sangre című filmje, Kristályszemek), az Egyesült Királyságból (a legesszenciálisabb art-giallo, a Berberian Sound Studio) vagy Franciaországból érkezett. A francia horror új hullámának kulcsfilmjeit Argento ihlette, ilyenek például a Mélyen az erdőben, a Mártírok, a Livide vagy az Amer. Franciaországot az art-giallo új hazájának is nevezhetjük, itt a legerősebb az arthouse és az auteur szellemiség hagyománya, az art-giallo első méltatói pedig francia kritikusok voltak. Az art-giallo napjainkban leginkább rövidfilmként életképes, a két legesszenciálisabb kortárs darabot, az Amert és a Berberian Sound Studiót egyaránt amatőr, kísérleti rövidfilmek előzték meg alkotóik életművében. Az art-giallo fénykora a kulturális evolúcióban filmtörténeti trauma, mely hosszan ható inspirációként marad fenn tudatalattinkban.



A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2012/11 32-36. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11180