KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
   1993/május
KRÓNIKA
• Molnár Gál Péter: Lillian Gish
MAGYAR FILM
• Báron György: Auschwitz működik Beszélgetés Jeles Andrással
• Balassa Péter: Jeles napok Egy kiállítás lapjai
• Gelencsér Gábor: Kép nélküli film Jeles András
• Forgách András: A megszólalás előtt Jeles András
• Kovács András Bálint: J. A. három mondata Jeles András

• Székely Gabriella: Semmi sem végződik jól Beszélgetés Otar Joszelianival
• Hirsch Tibor: Lőj a gyertyatartóra!
• Turcsányi Sándor: Egy crô-magnoni Párizsban Leos Carax filmjeiről
FESZTIVÁL
• Reményi József Tamás: Hol vannak a tulipánok? Berlin
KÖNYV
• Ardai Zoltán: A sehonnaiak Őrségváltás
MÉDIA
• B. Vörös Gizella: Oh, Boy!* A Michael Jackson-mítosz
• Kozma György: Yoko Ono tüzet kér Videó-performence-ek a Galéria 56-ban
• Antal István: Érintsd meg a képernyőt Az interaktivitásról
• Huhtamo Erkki: Érintsd meg a képernyőt Az interaktivitásról
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: Veszett Kutya és Glória
• Sneé Péter: Játékszerek
• Hegyi Gyula: Fehér sivatag
• Turcsányi Sándor: Abszolút kezdők
• Turcsányi Sándor: Kampókéz
• Barotányi Zoltán: Kőbunkó
• Tamás Amaryllis: Egy meg egy az három

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar film

Egy kiállítás lapjai

Jeles napok

Balassa Péter

Jeles András kiállítása a Vörösmarty moziban látható. Balassa Péter írása a kiállítás megnyitójára készült, Gelencsér Gábor, Forgách András és Kovács András Bálint cikke pedig a kiállítás katalógusa számára.

Van néhány művész, gondolkodó, gyerek, bolond öregember és természetbarát, akiről nem tudok és nem is akarhatok a diszkurzív logika, a magát ésszerűnek képzelő kritika hangján beszélni. Jeles András műve tehát – hiszen a személyt nem ismerem, s azt sem tudom, van-e, itt van-e most éppen vagy hogy is – ezek közé tartozik. Nem tudom megmondani, jó, jobb, hibás, helytelen vagy egyenesen nagyszerű-e, amit művel, filmjeiben, színházában (mely: nincs), illetve noteszlapjain. Nem tudom megítélni, mert kivonja magát abból a világból, mely azt képzelgi, hogy ítélet alatt áll, és éppen ezért maga is folyvást törvényt ül lakói felett.

Büntető-századnak nevezi a huszadikat, és igaza van. Azonos című noteszlapján olyan szavak, mondatok és víziótöredékek olvashatók, melyek odacsatolják világát, ahol néhányan csöndesen elhárítják maguktól az utóbbi kétezer évet, kétezerötszázat és tovább. Büntetőnek trancsírozta magát századunk, mert addig hittünk mások bűneiben, a büntethetőség fontosságában és élvezetében, míg mindannyian büntetés nem lettünk. Ezt írja: „Figyelni a szervezet csöndes szavára! Éjszaka, a züllött városon át, nyakig a megromlott atmoszférában: egyszerre csak felötlik, hogy az evangéliumokat sohasem voltam képes nagyobb adagokban bevenni, és azért nem, mert a nyelv és a nyelv által hozott ragacsos tendencia elfogadhatatlan volt. Az „eredeti” semita alak-történet- atmoszféra letagadva és kipucolva, átfüstölve, bearanyozva és katolizálva. Én, mint a Római Birodalom alattvalója, tudom, hogy mi történt akkor, és velem van „az a bizonyos ember”, ezért csöndesen elhárítom ezt az utolsó kétezer évet. – Azon a zaftos keveréknyelven „megírni” az Evangéliumot, ahogy akkor szólhatott, amikor írták! Meg kéne csinálni: a züllöttek, szerencsétlenek – a szegények nyelvén: visszaállítani az eredetit, az ebioniták evangéliumát!”

Jeles napjai: művészete, gondolkodása számomra nem esztétikai alakzat, nem jól megcsinált forma, nem másik szféra az élettel szemben vagy ahhoz képest, hanem maga a zaftos nyelv, vagyis a szegények, az ideteremtettek dadogása, krákogása, vinnyogása, hörgése, harákolása, szóharapdálása, mammogása és így tovább – egy végtelen, tiszta gyerekkórus a pokolban, amit Thomas Mann legfeljebb csak szeretett volna Leverkühn nem-létező Faust-partitúráján rögzíteni. Jeles számomra, legyen ez botrányos akár: az előadhatatlanságot jelenti, minden kockájával, minden instrukciójával, minden fantasztikus, intenzív pillanatával, mellyel kivonja a kreatúrát a teremtés-egyenlő-ítélet képletének ördögi érvénye alól. Ő épp az ítélettel szemben tárja föl a haragnapját.

Jeles napjai: világa azon igen-igen kevesek között téblábol, akik ma sem és egyre nehezebben nem a „megoldható” szabadság felől kérdeznek, hanem a szégyen és a szenvedés felől. A szabadság felől nem kérdezni ma: társadalmi-politikai-fogyasztási blaszfémia, a konszenzusnak nevezett züllött cinkosság elhárítása, hiszen mi másról lenne, lehetne szó, mint „növelni a szabadságfokot”, akár a sertéstermelés mutatóit. A szabadság mint kellemesség, a szabadság mint jó magaviselet, a szabadság mint jól-lét és mint szellemi korzózás, melyben érezzük ugyan, de csak nagyon messziről, az orrunk előtt szürkéllő szemeteskukák fenyegető bűzét és tartalmát. Nem, Jeles András nem a szabadság felől, hanem a szabad emberi lény totális megszégyenítettségének, undort és megvetést keltő szabadság-képtelenségének, rabságának a büntetőszázada felől kérdez. A nyelvi kifejezés képtelensége, az artikuláció előttiség, a hülye gesztusok, a groteszk együgyűség, a nyomorék mozdulatok, az elbutult hatalommánia, a már rég meg nem fejthető pusztulás felől kérdez. „Így indulok”, ahogy Pilinszky mondta egykor az Apokrifban.

Jeles napja számomra az apokrif állapot végtelen napja, ideje, nem valamilyen „korabeli” idő, nem valamely történelmileg megmagyarázható, feltárható apokalipszis, hanem az apokriffa második értelme: a nem sugallmazottság állapota. Mindaz, ami nem kanonizálható. Jeles apokrifje a sugallat nélküliség, a megszenteletlenség, az elsüllyedt evangéliumi és zsidó-prófétikus állapot, melyben a mindenkori – persze sírnivalóara vonzó – elit-kultúra hazug ragyogása, egyetlen birtokunk teljes hosszában-sávjában feltárul. Állapot, melyben nemhogy Egész, nemhogy Támaszték, nemhogy Lényeg nincs többé, de az erről való beszéd és kommunikáció válik már-már lehetetlenné. Jeles napja erről a beszéd-lehetetlenségről való beszéd, ama zaftos, roncsolt nyelv életveszélyét viseli magán a kicsinység, az elesettség, a téboly, a többé föl-nem-kelés, a letaszítottság csoszogását. Jeles napja azt mondja nekem, s talán nekünk, hogy itt és csak itt van velem „az a bizonyos ember”, aki talán azt szeretné csakugyan – mint a jegyzetfüzetben olvasható – hogy felejtsük el. Akkor talán velünk marad. Apokrif állapot ez, mint ahogyan Jeles napja egy kimondhatatlan haragnapja, mely holmi utóbbi változásoktól csaknem érintetlenül, változatlanul fennáll, ha meglátjuk, ha nem, ha meghalljuk, ha nem. Ez a haragnapja nem az ítélet és nem a büntető-század, hanem az animális szégyen, a személyen túli fogság haragnapja. „Grünewald: Keresztvitel. Igen, ez az. A kép bal szélén a kilógó nyelvű ló és a torz mosolyt mutató Jézus, az állat és a megváltó nézése, a szemek formája, metszése, színe: megegyezik.” Csak ismételhetem: igen, ez az.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1993/05 08-09. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1251