KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
   2017/március
FEKETE HOLLYWOOD
• Soós Tamás Dénes: A történelem visszavétele Fekete Hollywood
• Strausz László: Nagyon is emberi Holdfény
ÚJ RAJ
• Szabó Ádám: Nyers hús Amat Escalante
A KÉP MESTEREI
• Alföldi Nóra: Egy angol úriember Roger Deakins
INGMAR BERGMAN
• Pólik József: A törpe, aki leharapta a lábujjamat A szemtanú mint karakter
• Gáspár László Ervin: Hang, téboly és sirályvijjogás Bergman „kamarazenéje”
ANIMÁCIÓ
• Varga Zoltán: Mi a rajzfilm, doki? Chuck Jones életműve
MAGYAR MŰHELY
• Morsányi Bernadett: Hiányzó láncszem Beszélgetés Török Ferenccel
• Kolozsi László: A tehenek tekintetében Beszélgetés Morcsányi Gézával
• Kolozsi László: Álmomban már láttalak Testről és lélekről
• Orosz Anna Ida: A rajzolt filmek primátusa Varga Zoltán: A magyar animációs film
• Morsányi Bernadett: Tulajdonságok nélküli emberek Dobai és a film
SZÍNÉSZPORTRÉ
• Horeczky Krisztina: Hollywood nagyasszonya Meryl Streep
FILM / REGÉNY
• Pethő Réka: Istenkép Shûsaku Endô: Némaság
• Varró Attila: Fél pálfordulás Némaság
KRITIKA
• Baski Sándor: Nosztalgiajárat T2 Trainspotting
• Kovács Gellért: Szertől szerig Dizájneren
• Schubert Gusztáv: Antigravitáció Mi ez a cirkusz?
• Roboz Gábor: A régi rutin A régi város
TELEVÍZÓ
• Huber Zoltán: A fekete város Atlanta
MOZI
• Jankovics Márton: Marina Abramović – A távolság, ami összeköt
• Kránicz Bence: Oroszlán
• Gelencsér Gábor: Szép álmokat!
• Sepsi László: Körök
• Benke Attila: A Kaptár: Utolsó fejezet
• Árva Márton: Desierto
• Kovács Kata: Egy kutya négy élete
• Roboz Gábor: Szólít a szörny
• Varga Zoltán: LEGO Batman - A film
• Barkóczi Janka: Tékasztorik
• Baski Sándor: Arany
• Kovács Gellért: Pofoncsata
• Varró Attila: Az egészség ellenszere
DVD
• Benke Attila: Fantasztikus labirintus
• Pápai Zsolt: Race – A legendák ideje
• Soós Tamás Dénes: A kolónia
• Pápai Zsolt: Szeretteink körében
• Bata Norbert: Elzárva a világ elől
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Beszélgetés Morcsányi Gézával

A tehenek tekintetében

Kolozsi László

A filmben még sohasem játszó elismert könyvkiadó és dramaturg számára nagy volt a kihívás, Enyedi Ildikó korábbi filmjeiben olyan színészek játszották a főszerepet, mint Andorai Péter vagy Oleg Jankovszkij.

 

Morcsányi Gézát kérte fel Enyedi Ildikó a Testről és lélekről főszerepére. Az eredetileg a szerepre kiszemelt Andorai Péter egészségi állapota nem tette lehetővé, hogy főbb szerepet vállaljon egy újabb Enyedi-filmben. Enyedi Ildikó döntése azért lephetett meg sokakat, mert Morcsányi Gézát eleddig mint a Radnóti Színház dramaturgját, könyvkiadót – e két poszton több évtizednyi időt töltött el – lehetett ismerni. A Magvető Kiadó élén állva a legkiválóbb íróink műveiért felelt. Többször is hangsúlyozza, amikor véletlenül színészi munkáról, színészi feladatról beszélek, hogy nem színész, ne is tekintsünk úgy rá, mint színészre.

*

Hogyan kerültél ebbe a filmbe? Szerinted, miért éppen téged talált meg Enyedi Idikó?

Gothár Péter megkérdezte, hogy megadhatja-e telefonszámomat Enyedi Ildikónak. Ildikó felhívott, felvetette az ötletet, hogy új filmjében én játsszam Endrét. Enyedi Ildikó filmjeit nagyon szeretem, rendezőként nagyra tartom, de csak futólag ismertük egymást korábban. Vonzónak találtam, hogy egy ilyen volumenű alkotási folyamatban vehetek részt, másfelől, azt gondoltam, ha mázlim van, akkor úgy tehetem ezt, hogy engem felelősség majd nem terhel. Már az első pillanatban világossá tettem Ildikó előtt – és ezt a munkát nem is lehetett másképp elkezdeni – hogy nekem semmilyen eszközöm nincs, erről a dologról (a színészetről) semmi érdemit nem tudok. Ugyanakkor tökéletesen rá tudom bízni magam. Az ő intuíciójára, instrukciójára. És szorgalmas ember lévén, igyekszem mindent úgy megcsinálni, ahogy ő mondja, amennyire csak tudom. Volt még egy beszélgetésem utána Gothárral, aki azt mondta, ha egy olyan kaliberű alkotó, mint Ildikó, a te arcod akarja, akkor mondjál igent. Készítettünk egy próbafelvételt Ildikó lakásán. Azt találta ott ki, hogy legyen béna a bal karom. Úgyhogy életem első videófelvételén, megérkezem egy lakásba, az aktatáskával, a kulcsokkal szerencsétlenkedve. Ezt követően Ildikó viszonylag gyorsan úgy döntött, a kisebb nagyobb próbafelvételek alapján, hogy legyek én ez a bizonyos Endre.

És ekkor kaptad meg a forgatókönyvet?

A forgatókönyvet is a felelőtlenség boldogságával vettem kézbe. Voltaképpen a hivatásos életemben először nem úgy olvastam el valamit, hogy teljes koncentrációval, figyelve, milyen eszközökkel van megírva, mi lehet a hatása, mi a struktúrája. Tehát nem úgy olvastam, ahogy szövegeket szoktam olvasni, dramaturgként, kiadóként. Nem akartam a történetet minden részletében megismerni, mert azt gondoltam, ez engem sem taszítani, sem vonzani nem fog, a döntésemben nem befolyásol. Csak az merült fel bennem, vajon meg tudok-e felelni az adott szituációban, szerelmes férfiként, magányos férfiként, munkahelyi vezetőként, annak, amit az Ildikó elvár tőlem.

Utána készültek még próbafelvételek?

Igen, volt még rengeteg casting. Nyilvánvaló volt, hogy Ildikónak meg kell találnia azokat az embereket, mindenekelőtt a női főszereplőt, akivel egymás mellett olyan képet adunk ki, amilyet ő elképzelt. Olyasvalakit, aki az én amatőrségemet, dilettantizmusomat el tudja viselni. Mindezek miatt az alakítása nem szenved kárt. A castingra érkező művészek és művésznők többségét személyesen ismertem. Többször előfordult, hogy egészen az utolsó pillanatig azt hitték, hogy én ott, mint dramaturg vagyok jelen, és rettenetesen meg voltak döbbenve, amikor eljutottunk ahhoz a ponthoz, hogy akkor mondjuk össze a szöveget.

Ez eléggé vicces szituáció lehetett. Volt, akinek leesett az álla?

Volt akié, igen. Az nagyon nagy élmény volt, hogy olyan színeszekkel, akiket a Radnótiból vagy máshonnan, jól ismertem, úgy találkozhattam, hogy nem a szokásos, hétköznapi kontaktus a cél, tehát mondjuk nem a szemkontaktus, hanem egy annál sokkal mélyebb, izgalmasabb és érzékibb kapcsolat jön létre közöttünk.

Te felépítetted magadban a karaktert?

Voltak alapvető elképzeléseim. De mindig megvártam, mit mond Ildikó. És ő a legmerészebb várakozásaimat is felülmúlta. El sem jutottunk oda, hogy én milyen típusú instrukciót várok el. Ő ennél sokkal hozzáértőbben, körültekintőbben járt el. Ha szükségét érezte, rám szólt, hogy, mondjuk, akkor, amikor hátulról vettünk föl, igencsak kiengedtél. Ez nem az az intenzitás, amit várok tőled. Persze ez nem volt ennyire durva. Sokkal finomabban, érzékenyebben hozta tudtomra. A leggyakoribb instrukciója az volt, hogy ne gesztikuláljak. Még ezzel a fél kezemmel se. Ha kívülről néztem volna, biztosan még jobban feltűnt volna, milyen érzékenyen és hatékonyan instruál.

Milyen konkrét utasításokkal vitt közelebb a szerephez? Hogyan segített?

A színházi anekdoták egy része arról szól, hogy van a hülye rendező, aki megpróbálja a színészt lélektanilag motiválni. Elmondja a folyamatokat, a kontextust, a karakter háttértörténetét, holott a színésznő azt várja, hogy azt mondják neki, lassú bánat vagy gyors bánat. Beszélj hangosabban, fordítsd a fejed a jobb vállad felé. És Ildikó instrukciói ilyenek voltak. És mintha nem a lényeget érintették volna. Nem akart bennem felépíteni egy másik személyiséget. Azt nézte, hogyan tudja kiszedni belőlem, amit ő látott bennem.

Nem kellett belehelyezkedned a szerepbe?

Nem. Nagyjából tudtam, mi a történet. Mindig az adott helyszínhez kaptam instrukciót Ildikótól. A velem szemben ülő Máriák változtak. Ajándékszerű érzés volt közelről nézni a partnereket – mind nagyon segítőkészek voltak. Borbély Alexandra (a női főszereplő – K.L.), amennyire én tudom, egy másik szerepre volt kinézve; a pszichológusnő szerepére. A jelenetem a pszichológusnővel, egy finom humorú jelenet. Azt vártam ettől a forgatástól, hogy jól fogom érezni magam benne, és valóban nagyon tartalmas élmény volt közelről megérezni az erre a szerepre érkező Kováts Adél vagy a Tenki Réka színészi erejét. A forgatás előtti utolsó pillanatban nagyon megbetegedtem, ezért a jelenetek felvételének sorrendjét meg kellett cserélni. Ildikó elmondta, hogy mi fog történni, ki mondja majd, hogy hang, kamera. Rettenetesen meg voltam lepődve, amikor forgatás közben valaki határozottan meglökte a vállamat. Koncentráltam, nem értettem, mi a túró folyik itt. Kiderült, hogy Herbai Máté, az operatőr próbált arrébb tolni, ahogy egyébként ez egy forgatáson szokásos. De én erre nem voltam felkészülve. Nem akartam túlságosan nagy tudással rendelkezni, sem a történetről, sem a szerepről. Sem a szereplő viszonyairól. Azt néztem, aznapra mit kell tudnom. Nem tudtam (csak napokkal később esett le), hogy felvettük a film zárójelenetét. Szerintem helyesen járt el Ildikó, hogy nem hangsúlyozta állandóan: tudod, ez a jelenet most akkor van, amikor… Én igyekeztem, hogy minél kevesebb gondot okozzak a tudatlanságommal, meg a tapasztalatlanságommal.

Volt, amikor úgy vélted, nem sikerült a jelenet, szívesen kiszállnál?

Voltak nehéz pillanatok, amikor úgy éreztem, nem kellett volna elvállalnom a szerepet. Meg kellett botlanom, és le kellett ejtenem egy tálcáról egy vajas kenyeret. Elsőre minden ment, majd Máté szólt, hogy mehet a fény, a hang. És soha többé nem tudtam megbotlani. Egyik próbálkozásom bénább volt, mint a másik. Én nem tudtam, mi az a szkriptes. És nem mondom, hogy nem ijedtem meg, amikor megtudtam, hogy nekem abban a jelenetben, amikor eszek, majd ugyanazoknál a szavaknál kell a számhoz emelnem a villát és kitöltenem a vizet. De szerencsére egy nagyon kedves szkriptes hölgy segített nekem. Az egész stáb egyébként nagyon odaadó és kedves volt, nagyon kevés olyan pillanat volt, amikor úgy véltem, na, most elegük van belőlem. Én már ott helyben, a forgatáson, nagyon költőinek találtam, ahogy Ildikó és Máté a fénnyel dolgozott. Mámorító volt látni. A stúdióban több esti jelenetet forgattunk, és néha egy-egy pillantást vetettem a monitorra. Láttam, milyen képkivágást csinálnak, és ezeket a képeket én olyan élvezettel néztem, mintha mondjuk egy Caravaggio vagy egy Edward Hopper kiállítást néztem volna. Van egy G. István László verssor, Két kéz játszik az éjjeli fénnyel” (Sivatag (hexameter+negyedfeles trócheus) – K.L.), ami erről eszembe jutott.

Hány napig forgattál?

Talán negyven napom volt. Végig azt éreztem, hogy ez a törékeny, kicsi asszony (Enyedi Ildikó), kifogyhatatlan energiával és odaadással csinálja ezt az egészet. Rettenthetetlen és rendíthetetlen. Finom, visszafogott iróniával, néhol ellenállhatatlanul mulatságosan, mondja el ezt a történetet. És azon gondolkoztam, hogy ehhez elég elszántnak kell lenni, gondolkodóként, művészként. Elszántnak ahhoz, hogy ne valami lila ködben úszó sületlenség legyen abból, hogy két ember ugyanazt álmodja, és álmukban találkoznak, szarvasként. Nagyjából már látom, miért én kellettem neki erre a szerepre.

Miért? Miről szól neked a film?

Még nem vagyok túl ezen az egészen. A visszanézéskor felébredő rémület még bennem rezeg. Az a nagyon finom rezignáció, ami Enyedi Ildikóra jellemző, ami minden filmjében ott van, az komoly esztétikum forrása, és ő ezt most meg tudta tartani, nem csak irónia és humorforrásként, hanem katarzis-forrásként is. Ehhez egy egészen sajátos emberi finomság kell. Van egy másik idézetem: volt forgatás Hajdúnánáson, egy vágóhídon (ahol nagyon szép képek készültek a marhákról), és egy sor motoszkált a fejemben: „a tehenek tekintetében foszlik ilyen közömbössé az élet”. Arra gyanakodtam, hogy Pilinszky versből származik, de nem. Nádas Péter Takarítás című drámájának (ami nekem mérföldkő volt a színházi pályámon) egy sora. Ha jól emlékszem nem hangzott el az előadáson, mert talán túl lilának is gondoltuk. Ildikó kezén ez a jelenet nem a lilaság felé ment el. Nem is lett ijesztő. Tehát nem a közömbösségben meglevő ijesztő érzés felé haladt, hanem megmaradt valami nagyon emberi és nagyon hétköznapi, és nagyon szerethető és általa szeretendőnek felajánlott minőségűvé. Ezt a sort érzem most fontosnak, és ez ad újabb inspirációt és muníciót ahhoz, hogy mit nézzek majd, ha legközelebb Ildikó filmjét nézem.

 

Enyedi Ildikó interjúnk a Filmvilág 2016/8. számában olvasható.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2017/03 34-36. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13122