KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/április
KRÓNIKA
• Molnár Gál Péter: Fred Zinnemann
FILMSZEMLE
• Szilágyi Ákos: Tájkép filmszemle után Filmsivatag ’97
• Gelencsér Gábor: Személyes tudás Beszélgetés Janisch Attilával és Forgách Andrással
• Schubert Gusztáv: Anasztázia Hosszú alkony
• Csejdy András: Haditudósítás Beszélgetés Szász Jánossal
• Varga Balázs: Sodorban Dokumentumfilmek
• Bihari Ágnes: Kerülőúton Beszélgetés dokumentaristákkal
• Muhi Klára: Végre képek! Kisjátékfilm

• Turcsányi Sándor: Túlságosan zajos halál Hrabal a földben, a vízben, a levegőben
• Déri Zsolt: Krisztussal énekel Abel Ferrara-portré
• Varga Balázs: Krisztussal énekel Abel Ferrara-portré
• Ardai Zoltán: Nincs harag Kitano Takesi gengszterei
• Horváth Antal Balázs: Fém az emberben Tecuo
• Kömlődi Ferenc: Új Tokió, 2019 Akira
• Radnóti Sándor: Hamisfilm Orson Welles
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Hódolat a fogorvosnak Égi manna
KRITIKA
• Kis Anna: Gloster civilben, egyenruhában III. Richárd-adaptációk
• Tillmann József A.: Az erő velünk van Csillagok háborúja
FILMZENE
• Fáy Miklós: Háromból kettő John Williams
MULTIMÉDIA
• Nyírő András: Film nélkül Informánia
LÁTTUK MÉG
• Schubert Gusztáv: Rizsporos intrikák
• Takács Ferenc: Michael Collins
• Ardai Zoltán: Rómeó és Júlia
• Tamás Amaryllis: Tükröm, tükröm
• Tóth András György: Egy francia nő
• Hegyi Gyula: Dante pokla
• Barotányi Zoltán: Drakula halott és élvezi
• Kosztolni Ildikó: Bosszúálló angyal
• Berkovics Balázs: Ámokfutam
• Csejdy András: Sleepers – Pokoli lecke

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmszemle

Hosszú alkony

Anasztázia

Schubert Gusztáv

A modern embernek már nincs túlvilága, csak halála van.

 

Anasztáziának senkit sem hívnak ebben a remekmívű hetven perces filmben. Mégis róla szól a történet. „Anasztázia. Hallom, van most már ilyen” – mondta nemrégiben orvosának egy csonttá fogyott nagybeteg, amúgy egészségesen is elvarázsolt, cirkalmas lélek. „Nem lehetne nekem is elintézni azt az anasztáziát?” Nem lehetett. Anasztázia nem jött. A halálraítélt pedig köszöni megvan, éli az életét, mintha nem is hívta volna soha az Irgalmas Halált.

Anasztáziára momentán nem gondolunk mi sem, ami negyvenéves magyar férfiember részéről bizony vétkes könnyelműség, de hát az életremények, úgy látszik, még békebeli ritmusban ketyegnek, az ember a negyedik x tájékán, semmibe véve a sötét statisztikákat, halhatatlannak érzi magát. Úgyhogy nagy dolognak kell történnie ahhoz, hogy valaki (forgatókönyvíró, rendező, kritikus) az emberélet útjának felén(?) beleérezze magát egy haldokló öregasszony végső perceibe, aki nem rokona, nem ismerőse, csak egy novellahős, csak egy szerep, csak egy színésznő. De a nagy dolog megtörténik, mert a színésznő zseniális, nem játszik a halállal, hanem meghal nekünk egyenes adásban, föl is kellene hívni, hogy van az, hogy mégis él.

A színésznőt Törőcsík Marinak hívják. Az öregasszonynak nincs neve. Shirley Jackson novellájában Az autóbuszban még a Miss Harper nevet viselte. (A történet okkal tűnhet ismerősnek, a hatvanas évek legsűrűbb antológiája, az Ottlik válogatta Autóbusz és iguána autóbusza szeli az éjszakát ebben a filmben.) Arra most már nincs szüksége, ott van a Törőcsík arca. Kislányarcban az öregasszonyarc, és megfordítva (mert a fonákjáról nem ugyanaz). És a két egymásnak forduló arc között ráadásnak egy teljes élet. Ami nagyon kell ide, mert a novellában alig van történet, ha elmesélem, el is illan a semmibe: egy öregasszony felszáll a távolsági buszra, és útközben meghal. Persze minden történet elmondható (és agyoncsapható) egyetlen mondattal, de vannak történetek, amelyek egy mondattá zsugorítva is hatnak: mondjuk az, hogy egy öregember rozoga bárkájával még egyszer, utoljára, nekivág a tengernek és kifogja élete legnagyobb zsákmányát, de mire az óriás martinnal kievickél a partra, a cápák föl is falják a nagy-nagy halat.

Alaptörténet, amit ha egy író kifog, már nem is igen akad több dolga vele. Miss Harper története ehhez képest a martin hófehérre lecuppogatott csontváza, úgy kell végigevezni vele a novellán (meg a forgatókönyvön és a filmen), hogy a végére megteljen élettel, hússal, zsigerekkel. Szóval bravúr kell hozzá. Meg tehetség, meg nagy fegyelem és figyelem. Mert itt minden a részleteken, a mikroszkopikus rajzolatokon múlik. Olyasmi, mint rizsszemre festeni a Nagy Falat vagy a Jangcét. A néző, ha nem veszi maga is a mikroszkópot, és nem hajol oda a finom részletekhez, csalódottan távozik, mit nézzen hetven percig egy rizsszemen. Nem ehhez a figyelmes együttléthez vagyunk szokva, hanem rosszul fércelt forgatókönyvekhez, ahol ellocsogják, szájunkba rágják a „lényeget”, és ha mégis látnunk engednek valamit, hát nyűtt szimbólumokkal kell beérnünk. A Hosszú alkonyban egy félmondatnyi, félsnittnyi elmélkedés sincs a halálról, mindent a centire kitervelt, előre megfontolt történet, és persze fény, árnyék, arc mesél el. És amit elmond életről, halálról, az nem kevés. De mert a szerkezetével mondja el, nem szavakkal, nehéz is visszaadni.

A Hosszú alkony egy képzelt halál dokumentuma. A halál dokumentálhatatlan, amikor a halálról beszélünk, többnyire nem a halálról, nem a halottról beszélünk, hanem magunkról. Tragikus hirtelenséggel elhunyt. Tragikus... nekünk. A halott nem ért rá számot vetni a sorssal. Önzőek vagyunk az elmúlás árnyékában is, ami nem meglepő, és nem is szégyellendő, de aligha véletlen, hogy leginkább azok a történetek (A szív segédigéi; A Színésznő és a Halál) tudtak a sötétség mélyének közelébe jutni, amelyek vállalták ezt a frivol (önös, de szeretetteljes) szemszöget, és a túlélő tragédiájában, gyötrelmeiben mesélték el a halott szenvedéseit.

A halált egyikünk sem ismerj. A haldoklót látjuk, s nem azt, amit ő lát. Rejtett kamerát rászerelni, ma még hála istennek, nem tudunk. Marad az írói fantázia. Vidor Hugo halálraítéltjétől Ivar Iljicsig, a Bagoly-folyó hídján himbálódzó Peyton Farquhartól Esti Kornélig, sokan tudósítottak arról, „mi álmok főnek a halálban”.

Semmiképpen sem az olcsó horrorfilmek rémálmai. Körmönfontabb félelmek ragadnak magukkal. Az igazi horrorban élet és halál egymással határos, hajszálvékony a határvonal. Shirley Jackson hősnője fölszáll egy közönséges távolsági autóbuszra és gyermekkorában landol. Egy másik horrortörténetében, A nyaralókban (Janisch főiskolásként forgatott belőle rövidfilmet Zizi címmel) Allisonék tizenhét évi gondtalan nyaralás után úgy döntenek, hogy ezúttal még egy hónapig maradnak az elíziumi mezőkön, végzetes hiba, az első estére lehull az élet vidám álorcája, elfogy a petróleum, valaki elbabrálta az autót, a telefon néma, alighanem elvágták a kábelt, vihar kerekedik, semmi kétség, a kies tájék és barátságos, együgyű lakói el fogják pusztítani a két idegent.

Hol vagyok? Mi történik velem? A horror kulcsmondatai. Nem vagyok otthon a földön. Nem vagyok azonos önmagammal. A horror legigazabb válaszai. Janisch (és az elválaszthatatlan forgatókönyvíró, Forgách András) minden filmjében a topográfia tisztázása az első lépés, érezzük, amint kilépik a színteret, a tetthelyet, ahol örökre elvesztünk. A labirintust Minden kor a maga képére formálja a Halált és a Túlvilágot, a régi és a horrorfogyasztó új középkor másvilágot képzelt el, szörnyekkel, ördögökkel. A modem kor rácsapta a túlvilágra vezető kaput a képzelet szörnyeire. Vesztére, a térképen jelzett, bugyrokra körökre tagolt, ember tervezte ésszerű Pokol minden rettenetével együtt elviselhetőbb. A középkor embere tudta, mi vár rá az utolsó utazás végén. Pokol, Purgatórium vagy Paradicsom. A Kínok Verme vagy a Gyönyörök Kertje. A modem ember siralomtudatian. Nincs túlvilága. De van halála. Csakhogy ez a halál már nem vezet sehová. Ezért lesz pontos metaforája a végtelen utazás. Maga a haldoklás lesz a túlvilág. A modem korok hunága tehát ideát van, életünk halál utáni élet, halálunk pedig olyan, mint az élet. Janisch (hasonlóképpen mint Tarr, Szász, Fehér György) filmjeiben a magyar táj túlvilág. A Zizi, A másik part vagy Árnyék a havon vidéke alattomos, emberevő táj, ahol bárkivel bármi megtörténhet. Ahol bárkiből bármi szörny kibukhat. A pokol szolgái egyszerű buszsofőrök, teherautósok, „erdei motorozók”, „tanyaközi biciklisták”, köznapi szörnyetegek. Elnéző közönyük, ritka kedvességük alatt mindig ott parázslik a gyilkos harag. Ebben a siralomvölgyben, ahol minden mindegy, a lappangó téboly lángja az egyedüli életjel.

A kiismerhetetlen halál nemcsak a teret formálja át, az időt is szétzilálja. A film hősnője régész, olyan személy, aki biztonsággal eligazodik az idő rétegei között. A túlvilági időszámítással azonban ő sem boldogulhat. Álomból álomba hull. Míg utazik a buszon (ócska farmotoros Ikaruszon, „ilyen busz már nincs is”), magára hagyatva áll az út szélén egy elütött fiatalember holtteste fölé hajolva a szakadó esőben, és fekszik az istenháta mögötti italbolt rideg vendégszobájában, amely talán az ő hajdani gyerekszobája lehetett valaha, ahonnan lélekszakadva menekül, amikor egykori babáját, Rosabelle-t látja az ütött-kopott szekrény végtelen űrébe belezuhanni, hogy nyakát szegje a korhatag falépcsőn, és újra felkéredzkedjen ugyanarra a teherautóra, mely az italmérésbe vitte, de most más a sofőr és a mitfahrer, két kedélyes ember, készséggel viszik el az ellenkező irányban ugyanabba a házba, csak épp hatvan évvel azelőttre. A múltbeli tündérlakban a régész kollégák kompániája köszönti születésnapján a meglepett öregasszonyt, felmegy a most már barátságos gyerekszobába, ahol munkatársa kislánya alszik Rosabellelel, köhögés fogja el, átmegy a fürdőszobába, de a vendégfogadó rozsdás kádjánál találja magát, ahonnan már csak a kopár szobába vezet visszaút, az öregasszony kióvakodik a folyosóra, egészen a falépcső törött korlátjáig, és utazik tovább a buszon az aranysárga napraforgók szegélyezte úton.

A novellában Miss Harper újra ugyanott áll a világvégi buszmegállóban. A forgatókönyvben az egész utazás a kialvó öntudat káprázata. A film vége ellebeg: tűnődhetünk, él-e, hal-e az öregasszony? A történet során vissza-visszatér egy medalion, fémkupakján rózsaszál, az öregasszony hiába próbálja kipattintani. Egyetlen életének titkával hogyan máshogy is legyen az ember. Ne feszítsük fel a Hosszú alkony minden zárját. Arcközeiből láttuk a halált. Miféle titkokat akarhatunk még?

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/04 11-12. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1452