KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

        
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/november
KRÓNIKA
• Durst György: Filmvilág alapítvány az első filmért

• Geréb Anna: Tbiliszi találkozás Szergej Paradzsanov
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: A bonsai visszavág Velence
TITANIC
• Csejdy András: Tat a mélyben Titanic fesztivál
• Déri Zsolt: A jéghegy csúcsa Norvég hullám

• Földényi F. László: A lehetetlen prófétája Hullámtörés
• Rózsavölgyi Adél: Európa elrablása A bűn mélysége
• Mátyás Péter: Az ördög ifjúkora Ken Russell
• N. N.: Válogatott filmográfia Ken Russell
• Takács Ferenc: Valóság Filmstúdió A beatgeneráció
• Gazdag Gyula: Egy költő a Lower East Side-on
• Eörsi István: Egy költő a Lower East Side-on
KRITIKA
• Bori Erzsébet: A túlélésről Az én kis nővérem
• Ardai Zoltán: Ingertréning Út a pokolba
LÁTTUK MÉG
• Csejdy András: Baráti kör
• Hungler Tímea: Peacemaker
• Barotányi Zoltán: Kapcsolat
• Harmat György: Törjön ki a frász!
• Mockler János: Manhattanre leszáll az éj
• Turcsányi Sándor: Bean
• Bori Erzsébet: Fújhatjuk!
• Tamás Amaryllis: Tűz a mélyben
INTERNET
• Nyírő András: A fiúk a MIR-en
FILMZENE
• Fáy Miklós: Beledöglünk a szépségbe Pillangókisasszony
POSTA
• Dobos László: Sára Sándor Vád című filmjéről
• Szilágyi Ákos: A vád tanúja

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Az én kis nővérem

A túlélésről

Bori Erzsébet

Sipos András első játékfilmje egy kisfiú története, aki az idill oltalmában élte túl 1944 vészkorszakát.

 

Az én kis nővérem eredetileg videóra készült, hetven perces, és az 1996-os filmszemlén volt a bemutatója. Azon a szemlén feltűnően sok dokumentum- és játékfilm foglalkozott a magyar zsidó sorssal, a holocausttal: Mészáros Márta filmje, A hetedik szoba, Elek Judit Elie Wiesel-portréja (Mondani a mondhatatlant), a KVB Herskó-sztorija (A kenyereslány balladája), Jancsó Miklóstól az Elmondták-e neked? jut hirtelen eszembe. Ebben a mezőnyben nem előzte meg nagy várakozás Sipos András filmjét, de nekem látnom kellett. Az Igazak miatt.

Sipos a hatvanas évek óta dokumentumfilmezik, de a kilencvenes években készítette a legtöbb munkáját. Az első adandó alkalommal elkezdett arról beszélni, ami a legjobban érdekelte. A túlélésről. Az Igazakban is zsidó túlélők mondják el csodás megmenekülésüket, de ennek a történetnek mégsem ők a hősei. Hanem a mindenféle rendű és rangú megmentők, gróf és parasztasszony, pap és cselédlány, ott állnak megöregedve a kamera előtt, és kicsit zavarban vannak, mert nem tudnak felelni arra a fenemód kézenfekvő kérdésre, hogy miért tették. Miért kockáztatták az életüket, a családtagjaik biztonságát holmi idegenekért? Az Igazak 1993-ban készült. Annyi filmet láttam és felejtettem el azóta, de ezt nem tudom elfelejteni. Az Igazak még dokumentumfilmnek is puritán, eszköztelen, nem tudom, miben van az ereje, talán éppen a szegénységében. Egy nagy titokról beszél végig, de meg sem próbál a közelébe férkőzni, eszébe sem jut, hogy megfejtse.

Szegény film Az én kis nővérem, Sipos András első játékfilmje is. Profi a fotografálás (Kende János), de Cserhalmi, Székely B., Nagy-Kálózy Eszter, Rudolf Péter kivételével barátok, amatőrök játszanak benne (jól). Nemrég azt írtam, Simó Sándor – mellesleg Az én kis nővérem producere – új filmje, a Franciska vasárnapjai kapcsán, hogy bizonyos összeg alatt talán nem kéne játékfilmet csinálni. Már nem tudom, hogy igazam volt-e. Tudom, hogy Sipos Andrásnak, ha szegényen, hát szegényen, de meg kellett csinálnia Az én kis nővéremet. Önéletrajzi filmről van szó, amelybe feltehetően beleépítette valamennyi, a dokumentumfilmezés során gyűjtött anyagát. Nincsen benne semmi különös; nem remekmű, de számomra lefegyverző egyszerűséggel mondja el egy zsidó család széthullásának 1944-ben kezdődő történetét. Az apát munkaszolgálatra vitték, az anya egy öntödében – valószínűleg hadiüzemben – bujkál és dolgozik, a széptevő nyilas főnök jóindulatára hagyatkozva. Úgy gondolja, hogy a gyerekek nagyobb biztonságban lesznek vidéken, így a nyolcéves fiút és a kamaszlányt külön-külön, hamis személyazonossággal falura küldi. „Pétert” egy csodálatos testvérpár, egykori apáca és kisbirtokos öccse bujtatja, és némi viszontagság után hozzájuk keveredik a nővér „Melinda” is. A falusi idill mögé nehéz odaképzelnünk a megszállt, kivérzett országot, itt nem éheznek, s mintha folyton csak nyár lenne. A nyilasokat egy szál körzetvezető képviseli, de őt mihamar a fővárosba rendelik, s csak buta nője marad utána – relatív rossznak. A németek ketten vannak, segítenek fát és disznót vágni; egyikük szelíd, szőke diák, a felnőtt világ eszement törvényeinek ellenében Romeó és Júliát játszik a zsidó nővérkével, majd örökre eltűnik vele a végét járó háború forgatagában. A család többi tagja megmarad, újra egymásra talál, de a szülők házassága nem sokkal éli túl a háborút. Ha együtt nézzük a dokumentum- és a játékfilmet, beszédesen mutatkozik meg valóság és hitelesség eltérő szerepe a két filmtípusban. Ami az egyikben erény, a másikban gyengeség. A dokumentumfilm kikezdhetetlen hitelességgel érvel amellett, hogy nem csak német csatlósok, denunciánsok és közönyösök éltek abban az országban, amely sok százezer zsidó polgárát veszítette-veszejtette el a vészkorszakban; a fikciós történet viszont, legyen bár még oly igaz, általános érvényűvé emel egy csodás megmenekülést.

De amiként az áldozatnak, a túlélőnek is megvan a maga igazsága. A túlélő gyereké makulátlanul fényes, nem korrumpálja homályos bűntudat, az az érzés, hogy mások pusztultak el helyettem, hogy méltatlan vagyok az isteni kegyelemre. Az én kis nővérem főszereplője egy nyolc éves kisfiú, elbeszélője pedig ugyanez a kisfiú – ötven évvel később. A hagyományos filmelbeszélést időnként megakasztja egy férfihang, amely utólagos kommentárokat fűz a történethez. Ez a narrátor nem profi színész – szeretném azt hinni, hogy Sipos András az. Ebben az esetben, és csakis ebben, Az én kis nővérem igaz történet. Ebben az egy esetben elhiszem, hogy a német katonák derék emberek, az oroszok lovagiasak, a magyarok kézről kézre adva, egymást túllicitálva mentik a zsidókat, az úri osztály karakán, nagyvonalú és gyűlöli a nácikat. Ez annak a nyolcéves gyereknek az igazsága, aki azért maradt életben, mert éppen ezekkel az emberekkel találkozott. És egy kisfiú igazsága is ér annyit, mint a történelem igazsága.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/11 50-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1689