KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
   2004/november
• Vaskó Péter: Betűt a szénakazalban Digitális archívum
• N. N.: 25 év Válogatás a Filmvilág archívumából
MAGYAR MŰHELY
• Gelencsér Gábor: Határ-esetek Janisch Attila filmjei
• Bori Erzsébet: Midőn egy nyári nap az utazó... Másnap
• Schubert Gusztáv: Felejtés-kurzus A temetetlen halott
• Mihancsik Zsófia: Halálos csönd Beszélgetés Rainer M. János történésszel

• Pápai Zsolt: Keletről jön a fény Abbas Kiarostami és a spirituális hagyomány
• Bikácsy Gergely: Perzsa fűszál Tíz
• Karátson Gábor: Moziszőnyeg Mohsen Makhmalbaf
• Ádám Péter: Ödipusz micisapkában Jean Gabin
FESZTIVÁL
• Báron György: A golflabda röptének íve Velence
KÖNYV
• Bán Zoltán András: Szabadságolt túlélők Kor-képek 1945-47
• Gelencsér Gábor: Állambrigád Gervai András: A tanúk

• Strommer Nóra: Képvágta Visual Jockey
KRITIKA
• Koltai Tamás: Valóság és álság Csodálatos Júlia
• Korcsog Balázs: Mesék K-vonalra Rózsadomb
• Horeczky Krisztina: Hontalanok Ezen a világon
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Téli álom
• Kis Anna: Bálnalovas
• Vaskó Péter: Nyílt tengeren
• Hideg János: A futball-faktor
• Köves Gábor: Tűzben edzett férfi
• Pápai Zsolt: Vágyastársak
• Varró Attila: A mandzsúriai jelölt
• Vajda Judit: Haverok
• Kovács Marcell: A Halál a Ragadozó ellen
• Köves Gábor: Felejtés

             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

A temetetlen halott

Felejtés-kurzus

Schubert Gusztáv

Nehéz a történelemre emlékezni ott, ahol a múlt tabu, mert bűnben fogant. Mészáros Márta Nagy Imre-filmje.

 

Mi, büszke magyarok, vérzivataros történelmünkre vagyunk talán legbüszkébbek. Mondanom sem kell, oktalanul, ha a vérzivatar, akár a monszun, menetrendszerűen visszatér hozzánk, az csak egyet jelenthet, mifelénk a történelem nem az élet, hanem a felejtés tanítómestere. Sem hibáinkból, sem erényeinkből nem tanulunk, nincs alkalmunk rá, mert nálunk Ferenc Jóskától Kádárig minden hatalom a bűnben fogant, minden „jó királyunk” akasztással, főbelövetéssel kezdte, nem emlékezhet hatalomra jutásának körülményeire, mert az felérne számára a halálos ítélettel. Ezért aztán mifelénk a múlt tabu; a kötelező lecke, amit a trónbitorlók legelőször belénkvernek: a kollektív amnézia. Emlékezni legfeljebb arra szabad, ami az idők dohos homályába vész, ami már nem fáj, nem oszt, és nem szoroz.

Tehetjük-e mindezt múlt időbe, mondhatjuk-e, hogy a rendszerváltás egyszer és mindenkorra végett vetett az össznépi feledékenységnek, és ami ezzel szorosan együtt jár, a tudatalattinkba temetett realitás helyébe vizionált délibábos ál-történelemnek? Épp ötvenhat példája mutatja fájdalmas élességgel, hogy semmi sem változott. ’56 szelleme – a józan ész és a tiszta szív lázadt a ragacsos hazudozás ellen – a függetlenség eljövetelével sem győzött. Csak a ruszkik mentek haza, mi itt maradtunk. 1990-ben az igazság pillanata jött el: önmagunknál nincs végzetesebb ellenségünk. Mivel nem rendszert váltottunk, csak puha diktatúrát cseréltünk puha demokráciára, miazmás mocsarat langymeleg dagonyára, a történelemórán is maradt minden a régiben, különbség csak annyi, hogy immár egyszerre csilloghat száz délibáb, hatalmi szóval nem nyomhatja el egyik hazugság a másikát. A magyar „demokrácia” ugyan mindenki harca mindenki ellen, következésképpen minden ideológia görcsös igyekezettel győzni és regnálni szeretne, de azért mégiscsak van köztük valami fraternitás, abban legalábbis egyek, hogy jó ez így, történelmi kényszerképzeteink soha ilyen boldogan nem tenyésztek, ha ez a szabadság maximuma, akkor csúcson vagyunk. Csak hát persze nem az. Időnk, Krasznahorkai és Tarr pontos történelmi analízise szerint: továbbra is csak „telik, de nem múlik”.

A rendszerváltás Nagy Imre és az ’56 utáni megtorlás áldozatainak újratemetésével kezdődött, a mai rendszer létkérdése, hogy meg tudjuk-e érteni a történelmünket, vagy csak összemaszatoljuk magunkat vele? Nagy a tét, csak magasra tehetjük a lécet: ’56-ról remekművet vagy semmit. Meghatott ünneplést semmiképp sem, részrehajló propagandát még kevésbé. Mészáros Mártától mindkettő távol áll, számára ötvenhat -- meg ami megelőzte és kiváltotta, Sztálin és Rákosi eufemisztikusan személyi kultusznak nevezett diktatúrája, mely rosszhiszeműen visszaélt százezrek, milliók jószándékával, mérhetetlen időre lejáratva a szolidaritás eszméjét – személyes ügy, nem pártfeladat. A temetetlen halott nem érthető a Napló három része nélkül, vagy hát értelmezhető, csak nem érdemes. Mészáros Márta Nagy Imre-filmje, ha rejtettebben is, ugyanabból a személyes traumából nyeri erejét, indulatát és hitelét, amiből a vállaltan önéletrajzi trilógia. Mészáros Márta Naplókban megidézett alakmása, Juli ugyanúgy Antigoné sorsával szembesül, mint e film kerettörténetének hősnője, Nagy Erzsébet: mindkettejük élete a temetetlen halott, a koholt vádak alapján elhurcolt és elpusztított, jeltelen sírban eltüntetett apa, Mészáros László illetve Nagy Imre emléke és végtisztessége körül forog.

Élethazugság – ha ez a kulcs nyitja az Ibsen hősök lelkét, Mészáros Márta trilógiájában a fordítottját látjuk: a Napló hősnője a gyerekkori sokk nyomán életreszóló antidózist kapott minden egyéni és kollektív önáltatás ellen. Juliban és Zsókában ez a közös, nem fog rajtuk az átok. Egy megfélemlített társadalomban, amely a túlélés érdekében minden emberséget elfojt magában, és minden hazugságot elhisz, ők normálisak maradnak, az elvakultak közt is tisztán látnak, ezért, és nem politikai meggyőződésük miatt életveszélyesek a diktatúra számára. Antigoné helyzete mindenkor különös szerep, nem ideológiai ellenfele a zsarnokságnak, nem is a bosszú hajtja, hanem az „elemi ösztön”, minden társadalmi szerepnél és eszmei meggyőződésnél mélyebb és archaikusabb természeti parancsnak engedelmeskedik. Az energiamegmaradás törvénye a diktúrákban is érvényesül: a féktelen gonoszság féktelen jóságot szül.

A zsarnokságok közös meghatározója, hogy bennük az eszme fölülírja az érzelmeket, a szent ügy, a nemes – vagy annak hitt – cél mindent szentesít, minek következtében kioldódnak az emberbe épített fékek, a „gyöngeségeitől” (szeretet, bizalom, együttérzés) megfosztott ember gátlástalan monstrummá válik, többé semmi sem állíthatja meg. („Inkább szenvedjen három ártatlan elvtárs, semhogy közénk furakodjon egyetlen áruló” – nemcsak Juli nevelőanyja, Magda, vélte így akkoriban.) Az absztrakció démona mindent elpusztít maga körül, csakhogy épp ez által indítja be a végzetét, az absztrakció csúcspontján – az emberölésben – elevenbe vág, akarva-akaratlan szembetalálkozik a realitással. Minden áldozat mellett ott áll egy testvér, egy anya, egy apa, egy leány, vagy húg, akin megtörik a frázisok hatalma, a téveszme hipnotikus ereje.

A temetetlen halott egy modern Antigoné, Nagy Erzsébet filmje – legyen bár még oly rövid is a szerepe, a film elején és végén óriási nyomatékkal van jelen, az ő sorsdrámája keretezi és egyszersmind értelmezi a film alaptörténetét: Nagy Imre mártíriumát. Ezért felesleges, sőt zavaró kitérő minden történészi gesztus. ’56 krónikája nemcsak, hogy nem fér bele 10 percbe, össze is zavarja a nézőpontok tiszta rendjét. A temetetlen halott Nagy Erzsébet és Nagy Imre drámája; Mészáros Márta dokumentumfilmje ’56-ról, az már egy másik történet, amit különben fölöttébb szeretnék látni. Ahogy el tudnék képzelni egy Nagy Imre-trilógiát is, a reformer, az ’56-os miniszterelnök és a forradalom leverése után koncepciós perbe fogott és koholt vádak alapján kivégzett Nagy Imre politikusi-magánemberi sorsának három csúcspontja köré szervezve. A temetetlen halott e képzeletbeli, de nagyon is lehetséges, és a Napló Jánosának sorsában sokban meg is előlegzett Nagy Imre-trilógia harmadik darabja. És mint ilyen megállna magában is (már amennyiben a „trilógiát” nem három részes óriásregénynek tekintjük, hanem három különböző, de összetartozó sorshelyzet egységének). Aki semmit sem tud ötvenhatról és benne Nagy Imre szerepéről, az A temetetlen halott – kényszerűen – schnellben előadott krónikájától sem lesz okosabb, aki meg jól ismeri, okkal elégedetlenkedhet a minden szempontból elnagyolt kép láttán. Nagy Imre mártíriumának története 1956 november 3-án kezdődik. Nagy Imre ’56-os szerepének ismerete nélkül persze nyilvánvalóan értelmezhetetlen, de amennyit ebből a film elején látunk (a parlament erkélyén elmondott beszéd, az orosz csapatok bevonulása, az utolsó drámai rádiószózat – „csapataink harcban állnak”), az sem elég. A Nagy Imre-trilógia harmadik része amúgy bőséggel élhetett volna a flashback eszközével nemcsak a gyerek- és ifjúkori élmények visszaidézésekor, hanem a forradalom napjaiból is. Már csak azért is, mert Nagy Imre mártíriumának szerves része volt a belső számvetés is. Nagy Imre Snagovban, majd a börtön halálos csöndjében rakta össze magában azt, amit a forradalom hihetetlen gyorsan lepergő drámájában senki, ő maga sem tudott összerakni. Az első napokban tanácstalan és tehetetlen Nagy Imre csak az utolsó napokban, majd a száműzetésben és igazán a börtönben, a koholt vád elleni védekezés során végigvitt számvetésben érett a forradalom miniszterelnökévé. Ez a tragikus megkésettség történetesen a képzeletbeli trilógia második darabjának igazi drámája. Nagy Imre nélkül nincs forradalom, csakhogy Nagy Imre nem forradalmra készült, hanem reformra. A forradalmat csak egy forradalmár vívhatta volna meg győztesen. Feltéve persze, ha egy pillanatra félretesszük azt az apróságot, hogy az orosz beavatkozás kezdettől benne volt a pakliban, ahogy az is, hogy a Nyugat nem fog kiállni a harmadik – nukleáris – világháborút kockáztatva a „magyar ügy” mellett. Nagy Imre csak az utolsó napokban, szinte az utolsó pillanatokban kezdett reformerből forradalmárrá válni, és ez a megvilágosodás, érlelődés csak a börtön, a per, a halálos ítélet kihirdetése és végősoron a bizonyosságot megpecsételő halál pillanatáig tartott. Nagy Imre – paradoxnak ható, de mégis igaz  módon -- posztumusz lázadó. Halálában, halálával lett igazán az októberi forradalom miniszterelnöke. És itt lép be a képbe – a filmben páratlan dokumentumok sorával megidézve a Nagy Imre-mártírium másik főhőse, a láthatatlan, de nagyon is valóságos ellenfél, Kádár János. A jóhiszemű árulóét, aki egy pillanatra elhitte, hogy megúszhatja a trónbitorlást királygyilkosság nélkül is, hogy Rákosi és Nagy Imre, ortodox sztálinizmus és reformer szocializmus közt van egy külön hely az ő számára is. Sokan elmondták már, maga Mészáros Márta is (Filmvilág 2004/2.), hogy a mindmáig megíratlan Kádár-dráma nélkül sem ’56, sem a Kádár-korszak nem értelmezhető.

Addig is, amíg megírja valaki, kinek-kinek magának kell összeraknia ezt a nélkülözhetetlen drámát. Segítségül Kornis Mihály a Kádár utolsó (1989-es) beszédét, elfojtásokkal, freudi elszólásokkal teli, beszédesen zűrzavaros, görcsös magamentségét kíméletlenül analizáló lábjegyzeteit (Beszélő 1996/5.) ajánlom, valamint a Kende Péter vezette szerkesztőbizottság által 1958 nyarán Párizsban összeállított Az igazság a Nagy Imre ügyben kristálytiszta per-analízisét, e briliáns és nálunk természetesen azonnal indexre tett posztumusz védőbeszédet, és immár Mészáros Márta Nagy Imre filmjét is. A temetetlen halott nem Az igazság... módszerét választja, nem a képtelen vádak tételes, szellemes és pontos cáfolatát nyújtja, erre csak a titokban megtartott per jeleneteiben, Nagy Imre és Vida, a kíméletlen vérbíró összecsapásában látunk példát. (Mácsai Pál a színészi mesterség tökéletes biztonságával teremt jellemet szinte a semmiből, akár a kihallgató tisztet játszó Jan Fricz, vagy Cserhalmi György a börtönorvos szerepében).

A temetetlen halott alapjában nem bírósági darab, nem eszme-dráma, nem politikatörténeti krónika, hanem jellemdráma. Kamara-darab börtönre, négy falra, szorongásra, homályra, kübli-bűzre, légszomjra, magányra – és egy törékeny emberi lényre. Mindenekelőtt Jan Nowickié az érdem, hogy ez a börtön-dráma egy percre nem ül le, nem fog falsot (ami a snagovi jelenetekről sajnos nem mondható el), és ebben hathatósan támogatja Jancsó Nyika testközelben, talpalatnyi térben dolgozó kamerája. Klasszikus dráma ez is, akár a temetetlen halottat eltemető húg története: ismerték a régi görögök is, tragikus hőseik mindig résnyire nyitva egy kiskapu, amin ki lehetne slisszanni a tragédiából. Ahogy ők, Nagy Imre sem görnyed odáig, és ez megpecsételte a sorsát. És persze Kádárét, meg a mienkét is. Onnantól kezdve, hogy a kivégzett Nagy Imre arccal a földnek fordított, szögesdróttal megkötözött testét a börtönudvaron elkaparják, kezdetét vette a macbethi kísértetdráma, és a kísértet-ország rémtörténete. Ami idővel ugyan szoft-horrorrá enyhült, de attól még műfajánál maradt: a lidércnyomás csak alábbhagyott, de meg sohase szűnt. Tudni lehetett, onnantól kezdve, hogy „a kormány a helyén van – a sírban”, előbb vagy utóbb „jön ideje a feltámadásnak”, megjelenik Banquo véres szelleme, és elindul Dunsinane erdeje. 1956-1989 között a hazugság zárójelei között éltünk. A zárójelet könnyen el lehetett törölni, ami közte történt, azt nem. Azt még sokáig kell emésztenünk, a történelem terhétől szerencsésen megszabadult utókor, a Moszkva tér nagydumás spílerének nyegle kérdésére is keresve a választ: ki a pöcs az a Nagy Imre?

Nem apád. Nem anyád. A nagyapád.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/11 18-20. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1750