KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
   2004/szeptember
• Vaskó Péter: Minotaurusz-rend Titkos társaságok
• Beregi Tamás: A király álma Arthur-legendárium
• Kubiszyn Viktor: Kémiai menyegző Az okkult film
• Molnár Gál Péter: Orfeusz alászállt Marlon Brando
• N. N.: Marlon Brando (1924–2004)
MAGYAR FILM
• Hirsch Tibor: Csak a húszéveseké… Fiatal film
• Varga Balázs: Egyről a kettőre Török Ferenc: Szezon

• Fekete Ibolya: „Kívül van a történelmen” Holocaust és mozgókép
• Kemény György: Halál-klip Auschwitz Album
TELEVÍZÓ
• Dániel Ferenc: Aranylábak A berni gyász
DVD
• Pápai Zsolt: Missouri, kolorlokál Vincente Minelli: Találkozz velem St. Louisban
KRITIKA
• Bikácsy Gergely: Nevető viaszarcok Pedro Almodóvar: Rossz nevelés
• Vágvölgyi B. András: Kampányfilm Michael Moore: Fahrenheit 9/11
• Muhi Klára: Euroszkeccs Európai víziók
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Terminál
• Vincze Teréz: Az élet nélkülem
• Nevelős Zoltán: McDagadsz
• Pápai Zsolt: Carandiru
• Vaskó Péter: A hazugsággyáros
• Varró Attila: A sötétség krónikája
• Hungler Tímea: Garfield
• Köves Gábor: Az igazi szőke
• Dóka Péter: A semmi

             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Az igazi szőke

Köves Gábor

 

Se szeri, se száma az operatőrből lett filmrendezőknek, hogy csak a legismertebb példákat említsük, Barry Sonnenfeld a Coen-testvérek csapatából, Jan De Bont Paul Verhoeven munkaközösségéből, Ernest Dickerson Spike Lee mellől, Tom DiCillo pedig Jim Jarmusch kollektívájából lépett a direktorok táborába. Míg a felsoroltak többsége kasszasikerek megbízható beszállítóiként jutott parkolóhelyhez a stúdiófalakon belül, addig DiCillo megmaradt a jóval kisebb költségvetéssel gazdálkodó, de jóval nagyobb szabadságot élvező filmkészítésnél. Filmjei az abszurddal óvatosan kacérkodó, nagyvárosi szőttesek, melyekről nem igazán állítható, hogy jelentősen eltérnének a független filmek populáris fővonalától. DiCillo urbánsztorijai többnyire nem túl mélyreható, anekdotázó kedvű, társasági-társalgási komédiák, kedvesen álmos életszeletek. Az előbbiek fényében aligha meglepő, hogy a The Real Blonde gerincét nagyvárosi párok és egykék nyűglődései, a szokásos hisztik és a szokásos dilemmák alkotják. DiCillo nem mond ellent a közhelyeknek, New York City-ben szerinte is mindenki színésznek készül, de többnyire csak a felszolgálásig jut. Színészi álmokat dédelgető szereplői viszont remek alkalmat nyújtanak számára, hogy kedvére ironizálgasson a showbiznisz világán, ám a valóság és az illúziók ütköztetésével ismét csak a régi vicceknél, az ismert tanulságoknak lyukadunk ki. Nem kétséges, hogy DiCillo filmjei nélkül is ismernénk a világnak ezeket a fura zugait, valódi és hamis szőkéktől hemzsegő hangulatjelentései nélkül valahogy mégis fakóbbnak tetszenének a West Village örökösen nyüzsgő teraszai.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/09 61. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1810