KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
   2003/december
KRÓNIKA
• N. N.: 13. Európa Filmhét
• Báron György: Elia Kazan (1909-2003)

• Földényi F. László: Női Krisztusok Lars von Trier hősnői
• Varga Balázs: A kolorádói krétakör Dogville
• Kriston László: Színpadra húzva Beszélgetés Lars von Trierrel
• Vágvölgyi B. András: Az életműépítő és a szerelmes Kill Bill
• Forrai Krisztián: Bang, bang Tarantino-zene
• Strausz László: Hongkongi kapcsolat Kelet, nyugat akcióban
• Strausz László: Ázsia idézőjelben
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Szellemmozi Velence
• N. N.: A 60. velencei filmfesztivál díjai
LÁTTUK MÉG
• Ádám Péter: A megtalált idő
• Pápai Zsolt: Anya
• Köves Gábor: Grazia szigete
• Vaskó Péter: S.W.A.T.
• Kis Anna: Tokiói tortúra
• Kovács Marcell: Volt egyszer egy Mexikó
• Hungler Tímea: Holdfényév
• Köves Gábor: Kapitány és katona
• Vajda Judit: A tenger
• Csillag Márton: Igazából szerelem

             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kill Bill

Az életműépítő és a szerelmes

Vágvölgyi B. András

Quentin Tarantino hat év szünet után előállt jólpromotált negyedik filmjével. Egyesek szerint visszalépett, mások szerint előre.

 

Miután Clarence elrappelte monológját a Királyról, s közli, talán Elvis az egyetlen férfi, akit nem rúgna ki az ágyából, megkísérel egy nőt, Lucyt, felszedni a Detroit belvárosában megbúvó kicsiny itatóban. LUCY(szippant egyet cigarettájából): Basznék Elvisszel. CLARENCE: Tényleg? LUCY: Mikor még élt. Most már nem basznék vele. CLARENCE: Nem hibáztatlak ezért. Szóval mindketten basztunk volna Elvisszel. Aranyos azonos érdeklődésűekkel összefutni, nemde? Lucy nevet. Na elég a Királyból, mi az ábra veled? LUCY: Mi az ábra velem, miben? CLARENCE: Mi az ábra moziba jönni velem ma este? LUCY: Mit nézünk? CLARENCE: Egy Sonny Chiba-hármas előadást. A  Streetfightert, a Return of the Streetfightert, és a Sister Streetfightert. LUCY: Ki az a Sonny Chiba? CLARENCE: Kétséget kizáróan ő a legnagyobb színész, aki valaha harcművészeti filmben játszott. LUCY (hitetlenkedve): Egy kung fu-filmre akarsz elvinni? CLARENCE (három ujját mutatja): Három kung fu-filmre. LUCY (szippant egyet a cigarettájából, nevet): Nem hiszem, hogy tudok menni. Nem az én műfajom.”

A forgatókönyv szerint itt kezdődik a főcím, Quentin Tarantino első megvalósult forgatókönyve, a True Romance (Tiszta románc; rendezte: Tony Scott, 1993-ban), mely filmet QT, arra gondolva, hogy ő rendezné, „így jöttem”-típusú mozinak képzelt.

 

*

 

Quentin Tarantino filmtörténeti érdeme, újítása, hogy az efemert, a tömegkulturális-tömegfilmes kacatot, a zsánerfilmek B-kategóriás kliséit, nemhogy alkalmazza műveiben, de ezekre a klisékre, patronokra, olcsó kis fogásokra építi moziját. Norman Bryson, a Harvard művészettörténet professzora írja ezt egy helyen: „Mikor a magasművészet és a popkultúra viszonyáról esik szó, művészettörténészek hosszú ideje kötik magukat egy bizonyos fabulához, amit az ’erő alulról jön’ tézisének hívhatunk. Több mint elegendő történeti példával igazolhatjuk ezt. Az ancien régime Franciaországában vagy harminc évig dermedten stagnált a festészet, mikor, hirtelen, Watteau mutatott fel egy új ábrázolásmódot. Hogyan? Az „erő alulról jön” magyarázat szerint Watteau munkássága újrahangszerelte a festészet addigra elernyedt művészetét a populáris kultúra legéletesebb és legrobusztusabb akkori jelenségével – a vulgáris és dörzsölt commedia dell’arte-val, a luxuscikkek robbanásszerű terjedésével, a watteau-i fętes champetres mögött álló maszkarádok divatjával. Az ilyen időszakokban láthatjuk egy Caravaggio, egy David, egy Warhol felemelkedését.” Az „erő alulról jön” elve szerint a kilencvenes évek eleje óta Quentin Tarantino az új Watteau, az új Warhol. Iskolateremtő, utánzott, emblematikus.

 

*

 

Runrun Shaw (később: Sir Runrun Shaw) és Runme Shaw 1949-ben a kommunisták elől menekültek Sanghajból Hongkongba. Itt is filmgyárat alapítottak, a Shaw fivérek a hatvanas évekre a világ legvirulensebb gyarmati filmgyártását hozták létre – a gyarmati szót most nem csak megszállásos, de filléres füzetekben megjelenő „fűszer-szigeteki” értelmében is használom. QT már a főcímben nekik adózik. Hommage-film a Kill Bill Vol.1. Bosszúfilm a Kill Bill Vol. 1, hiszen „a spaghetti-westernek és a kung fu filmek 80 % is bosszúfilm”. Utóbbit QT mondotta, azzal fűszerezve, hogy senki ne várjon intellektuális tartalmat ettől a mozijától, ez csak egy teljesen átlagos B-film. Nem az. Az L.A. Weekly kritikusa, John Powers már James Joyce-i magasságba repíti – „[QT] megpróbálta elkészíteni a Végső Exploitation Filmet, a vágóhídak Ulyssesét” –, tömegkulturális/szabadasszociációs tudatáramába beemelt mindent, ami valaha megtetszett neki az akciómoziban, „azt akarta csinálni, amit Leone tett a westernnel, egy már megcsinált álomvilág álomjellegét a saját magával tisztában lévő mítoszig felnyomni”. Tömegkulturális- és mozi-referenciáit a végtelenségig lehetne interpretálni: a Kék Levél Étterem kopasz kisfőnökével – abszolút mellékszereplő –, akit O-Ren Ishii álarcos emberei folyamatosan aláznak, pizzát követelnek tőle egy sushi-vendéglőben, ahol a Pink Ladies hetvenes évekbeli lányzenekar-klónja olyan energiával nyom japán garázs-rockot, mintha a Shonen Knife lenne, s a szegény embert visszatérőleg „Charlie Brown-channak” gúnyolják; nos ezzel már ki lehetne tölteni az itt kimért terjedelmet.

Aztán. Uma Thurman teherbe esett, a forgatás másfél évet halasztódott, hiszen még a Pulp Fiction forgatása idején együtt találták ki a sztorit, és QT szerint amúgy is Thurman az ő Marlene Dietrichje – ezek szerint ő maga meg von Sternberg lenne –, de nem a bíbor cárnő, hanem egy narancs-fekete mű-adidasos Bruce Lee karddal a kézben, Charlie angyala a pokolban. QT egyik kedvenc jelenete, mikor a Black Mamba (Thurman) magához tér négy év kóma után, elborzadva észleli, hogy nincs gyerek a hasában; az átéléshez kellett a színésznő terhessége is. Amerikai ephemérából most is van bőven: a texasi sheriff napszenyó-gyűjteménye a műszerfal tetején, a veszkóban koppanó léptek, my name is Buck, and I’m here to fuck + a Pussy Wagon (szerencsés – bár pontatlan – magyarításban: Puncimerci), sárga iskolabusz, corn flakes, George W. Busht megidéző texasi akcentus, és a 35-ös. (A Puncimercit a Black Mamba veszi át, aztán: Faster Pussywagon! Kill! Kill!)

Tarantinónál a legtöbbet idézett külföldi epheméra eddig a párizsi McDonald’s söre, és a quarterpounder-with-cheese (Royale with Cheese) volt, most a Nipponicát nyomatja, mint a veszettfene. A kardkovács Hattori Hanzo neve olyas, mint a japán vidéki vendéglők bejáratát őriző rozsomáké, a Kék Levél nyilván a legjobb hely Shibuyában, odajár szórakozni a legmenőbb yakuza gumi, az a fura, hogy egy nő az oyabun, a plexipadló alatt Zen-kert van, leszámolás a hóesésben – ez is kert, japánkert, ami a perfekció maga, ahogy, többek közt, Krasznahorkai is mondja –, persze stilizált, tőrőlmetszett giccs, ha innen, a Csendes-óceán nyugati partjáról, hehe, szemlélem, másrészt meg mono no aware, „elmúlás általi szépség”; talán szarvasbika is bőg a távolban, dombtetőn, violaszín alkonyatban, a kicsiny kápolna mellett. A Kék Levél tömegjelenetében felhorgad az emberben: az nem lehet, hogy egy ilyen szív, Quentin Tarantino, hiába onta vért, fingja ne legyen a wuxia pan és a chambara koncepcionális különbözőségéről! Hiszen a kínai kardjáték és a Zen-szellemű szamuráj-iaido, mint barokk és Bauhaus. De nem, mert kombinál, kihasznál, Pekingben forgat, nem Hongkongban és nem Tokióban (a Weinstein-fivérek + Lawrence Bender olcsítani akartak), technikája shaolin s nem wing tsun, vagy déli sáska, de hát a harcművészeti koreográfusa is a Tigris és a Sárkány harcművésze, Yuen Wo-Ping, és nem, mondjuk, minden hongkongi film legjelentősebb harcművészeti koreográfusa, Chin Hsiu-tung. (Ang Lee filmje egyébként tajvani, tehát mandarin, szikár, fegyelmezett, száraz harcművészet, nem az a szeles, kusza dolog, amit odalenn, délen művelnek. Po Chi-leong hongkongi rendező mondta egyszer jelen sorok írójának, hogy ők, kantoniak úgy viszonylanak a mandarinokhoz, mint Európában a svéd temperamentumhoz a dél-olasz.) De megleli az egyensúlyt, O-Ren Ishii a kertben hal meg – a vér tabija (kétujjas kesztyűhöz hasonló, kimonóhoz hordott selyemzokni) ujjai közt csorg, mert QT nem hagy ki lehetőséget –, klasszikus chambara. (Hol egy vak masszőr? A vak masszőr ugyanúgy toposz a chambarában, mint, mondjuk, huszárnak a bajusz.) Aztán. Tovább a J-pop toposzok mentén. Iskoláslány van, Gogo Yubarinak hívják, tömeggyilkos, megveti a Ferrarikat és láncos jojó a fegyvere. Chiaki Kuriyama játsza, aki az idén elhunyt mester, Fukasaku Kinji utolsó filmjében (Battle Royale) Chigusa megformálója. (A Kill Billt a japán forgalmazásban Fukasaku Kinjinek ajánlotta a rendező.) Anime is van – elsőre nem szerettem, 65 millió dollárért dolgozhatott volna a Bandai Visual (Ghost in the Shell) vagy a Ghibli Studio (Miyazaki Hayao atelier-je) szolgáltatásaival is, de nem, durva, sprőd, karcos megoldást választott, talán nem is indokolatlanul.

Lehetne még a japán hatásokat ragozni, Suzuki Seijunt, Wakamatsu Kojit emlegetni, meg a kínaiakat, John Woo-t és Zhang Yimout, nem ez a fontos: szerintem QT tudja a különbözőségeket, tudja, hogy kínai és japán nehezen keveredik helyben, de tudja azt is, hogy ő, a messziről jött gaijin (Hongkongban: gweilo), „hosszúorrú” fehérember, keverheti, keveri is, lesz belőle Gesamt-Asiatische ironische zeitgeistische Gesamtkunst, zsánerfilmek műfajparódiája, nagyköltségvetésű tisztelet a low budget kismestereknek, az erőszak vicces képi megjelenítésének, az ázsiai kaszkadőröknek és kung fu-koreográfusoknak. Trash-filmes enciklopédia, művér-lexikon, a „vágóhidak Ulyssese” – ha tetszik.

 

*

 

A Kill Bill Vol. 1 recepciója érdekes. 2003-at írunk, ez az az év, mely a II. világháború óta talán a legjobban megroppantotta a nyugati világot. Amerikaiak lemondják a dél-franciaországi ingatlanok évtizedek óta ketyegő bérleti jogát, nem veszik a Château Margaux-t és a Mouton-Rotschild-et, Franciaországban fanyalognak mindenre, ami amerikai, legyen szó iraki rendszerváltásról vagy a detroiti Motorama legújabb Chrysler modelljéről. (Hallj oda!, lapzártánkig nincs még francia kritika a Kill Billről, mert a nyugati világ második moziországában még nem mutatták be! Ilyen se volt még: előbb látunk itt valamit, mint Párizsban, „az ellenséggé vált Franciaországban”; ezt Thomas Friedman, a The New York Times legfajsúlyosabb külpolitikai kolumnistája írta le szeptemberben.) Amerikában egyértelmű a lelkesedés, szigorú, könnyen nem ámuló kritikusok, mint Hoberman a Village Voice-tól például, elismerően csettintenek („a rendező, akinél el tudjuk képzelni, hogy egy »Douglas Sirk-módra készített steak« mennyire véres is lehet”), Eliott Mitchell a New York Timesban DJ Quentin mixét, a filmzenét fényezi. (A japán zenéket biztos kézzel válogatta, és Sonny & Cher száma, Nancy Sinatra előadásában a Bang-Bang van olyan ütős, mint, mondjuk, a Son of the Preacher Man Dusty Springfieldtől a Pulp Fictionben.) A német kritika – ott már bemutatták, szemben Franciaországgal – nem fanyalog, a Süddeutsche Zeitungban például Susan Vahabzadeh a dívák  (DIVAS: Deadly Viper Assasination Squad; Uma Thurman, Vivica A. Fox, Lucy Liu, Daryl Hannah ugyebár) színészi játékát dicséri, illetve a „tarantinós” párbeszédek hiányát fájlalja.

Itthon az egyik napilap szerint Tarantino, „a szétszórt puzzle-darabkákból összerakott Ponyvaregény írója a Rakéta porszívóval, a Varsói Szerződéssel és a XX. század más relikviáival együtt a múlté”. Még meglepőbb, hogy hajdani harcostársaim, hitközségi testvéreim a Tarantino-kultuszban hogy nekirohantak ez új filmnek (Turcsányi Sándor: Magyar Narancs, ill. Bakács Tibor Settenkedő: ÉS). Turcsányi értetlenül fanyalog, afféle ká-európai vidékifiúként döcög, hogy az Amerre a vaddisznók járnak bolgár televíziós partizánsorozat is volt annyira kultikus, mint a Green Hornet Bruce Lee-vel (vagy valami ilyesmi), mintha nem látná az ázsiai filmipar helyét-szerepét a világmoziban. Bakács viszont megunta a dicséretet, felháborodva látja, hogy Tarantino most milyen „hatékonyan és látványosan járul hozzá a mozi teljes elhülyüléséhez”, határt érez, amit az alkotó szellem nem léphet át. „Vagy öregszem s emiatt kezdem utálni a retróból és műfajparódiából összegányolt szórakoztatást, vagy nem, nem erről van szó, nem a sejtjeimről és a szűkülő agyamról, hanem inkább arról, hogy egyszerűen ellentmondok az esztétikai gonosznak.” Kemény szavak, kár, hogy értelmük az adott kontextusban semennyi sincs.

 

*

 

Szerintem a Kill Bill logikus továbblépés Tarantino életművében, racionális helye van ennek az emlékmű-állításnak, big budgetből a low budgetnak. Érdekes, hogy korosztályom, a középgenerációs ítészek fordulnak Tarantino ellen, noha korábbi filmjeikben nyerítve lubickoltunk együtt, mert az amerikai popkultúra világa még fogható volt számukra. Az ázsiai tömegkultúrát – szemben a fiatalabb, most huszonéves korosztállyal – már nem tudják/akarják befogadni, mondván, hogy akkor a Gojko Mitić, meg a Kloss kapitány is jó, de savanyú a szőlő, és mi ide voltunk bekasztlizva a hetvenes években, kortársunk Quentin meg mégiscsak Kaliforniába, mely amerikai állam köztudottan a Csendes-óceán másik partján van, vigyázó szemét tehát veti, de azt azért látni kell, hogy globális jelentőség és hatás szempontjából Bruce Lee, John Woo, vagy Shinichi (Sonny) Chiba nem Gojko Mitić! Az amerikai filmkritikusok egyik legkritikusabbika, Jim Hoberman például nem fanyalgott, annyit mondott – részben a Miramax urai, Bob és Harvey Weinstein számlájára írva a dolgot –, hogy a Kill Bill legkeményebb része most jön: kivárni a februárt, míg jön a második rész.

 

*

 

Ahogy kezdtük, úgy fejezzük. „KÜLSŐ, LYRIC-MOZI - ÉJSZAKA Taxi áll meg a Lyric előtt. A portálon kiírva a játszott filmek: The Streetfighter, Return of the Streetfighter, Sister Streetfighter. Alabama száll ki a kocsiból, és a pénztárhoz fárad. A pénztároslány képregényt olvas, felnéz rá. ALABAMA: Egyet kérek. PÉNZTÁROSLÁNY: Kilencvenkilenc cent. ALABAMA: Melyik megy most? PÉNZTÁROSLÁNY: A Return of the Streetfighter. Körülbelül háromnegyed órája. (...; miután Alabama pattogatott kukoricával megszórta Clarence fejét, s így az ismerkedés megtörtént, a társalgás folytatódik) ALABAMA: Bocsánat. Útálom, hogy megint megzavarom. Elmondaná nekem, miről maradtam le eddig? CLARENCE: Egyáltalán nem. OK, ez a fickó itt, ez Sonny Chiba. ALABAMA: Az ázsiai. CLARENCE: Az ázsiai feketében. Bérgyilkos. Namost az elején arra bérelték fel, hogy ölje meg azt a csávót, akit a zsaruk elfogtak. Tehát letartóztattatja magát. Beviszik az őrsre. És szétrúgja az összes zsernyákok seggét. Namost, míg feltartóztatja őket, megtalálja a csávót, akit meg kell ölnie. Leszámol vele. Utána tovább rugdalja széjjel a rendőrök seggét. Szétrúgja a rácsot az ablakon. Kiugrik, és a menekülő-autóban terem, ami ott vár rá. ALABAMA: Kér üdítőt? CLARENCE: Nagyon köszi. ALABAMA: Azt hittem, Sonny a jófiú. CLARENCE: Nem annyira jófiú, mint inkább anyabaszó rosszfiú. Sonny nem viccel. Megélhetésileg bassza föl a fószerokat. Várjunk, verekedős rész jön! Mindketten nézik, tágra nyílt szemmel, ahogy Sonny Chiba seggeket rúg szét. IDŐBELI VÁGÁS. A vásznon Sonny Chiba ellenfelei mind letaglózva. Tetemek hevernek körötte. A VÉGE felirat japánul villog a vásznon. ALABAMA: Nagy film. Akciódús. CLARENCE: Sonny szétrúgja a seggeket vagy Sonny szétrúgja a seggeket? ALABAMA: Sonny szétrúgja a seggeket. CLARENCE: Meg kellene nézned a Streetfighter eredeti, vágatlan változatát. Az volt az egyedüli film, amit kizárólag az erőszak miatt X-esre minősítettek. De mi csak az R-minősítésű változatot láthattuk. ALABAMA: Ha ez volt az R, imádnám látni az X-est! CLARENCE: Clarence-nek hívnak, téged hogyan? ALABAMA: Alabama Whitmannek. Örvendek. CLARENCE: Ez az igazi neved? Tényleg? ALABAMA: Ez az igazi nevem. Van bizonyítékom. Nézd! Megmutatja Clarence-nek a jogsiját. CLARENCE: Well, vágják le a lábam és hívjanak Törpének! Ezt nevezem igen eredeti névnek, Alabama. Olyan, mint egy Pam Grier-film címe. (bemondó-hangon) Ő egy tizenhatos kaliberű macska, egyaránt felkészítve a gyilkolásra és a szerelemre! Lefűrészelt csövű karabélyt hord a retiküljében, fekete övet a derekán, és a gyűlölet fehértüzű fényét a szemében! Alabama Whitman szerepében Pam Grier! Tizenhat éven felülieknek ... a Kegyetlen Bosszú!”

Quentin Tarantino első filmtervének forgatókönyvében így kezdődött a nagy szerelem. Mint ez a dolgozat is mutatja: QT hű az első szerelemhez.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/12 12-15. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2011