KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
   2003/december
KRÓNIKA
• N. N.: 13. Európa Filmhét
• Báron György: Elia Kazan (1909-2003)

• Földényi F. László: Női Krisztusok Lars von Trier hősnői
• Varga Balázs: A kolorádói krétakör Dogville
• Kriston László: Színpadra húzva Beszélgetés Lars von Trierrel
• Vágvölgyi B. András: Az életműépítő és a szerelmes Kill Bill
• Forrai Krisztián: Bang, bang Tarantino-zene
• Strausz László: Hongkongi kapcsolat Kelet, nyugat akcióban
• Strausz László: Ázsia idézőjelben
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Szellemmozi Velence
• N. N.: A 60. velencei filmfesztivál díjai
LÁTTUK MÉG
• Ádám Péter: A megtalált idő
• Pápai Zsolt: Anya
• Köves Gábor: Grazia szigete
• Vaskó Péter: S.W.A.T.
• Kis Anna: Tokiói tortúra
• Kovács Marcell: Volt egyszer egy Mexikó
• Hungler Tímea: Holdfényév
• Köves Gábor: Kapitány és katona
• Vajda Judit: A tenger
• Csillag Márton: Igazából szerelem

             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Holdfényév

Hungler Tímea

 

Az ígéretes kezdés után hamar szentimentális közhelyekbe fullad Brad Silberling filmje. Mintha a rendező maga is megrettenne saját merészségétől, nevesen attól, hogy a gyász mechanizmusát egy tragikomédia keretei között beszélje el. A film hűen a konvenciókhoz érzelmes melodrámába csap át, és ezzel el is veszíti az eredetiségét.

A mozihoz az inspirációt a rendező saját élete szolgáltatta: színésznő-szerelme egy őrült rajongója áldozatául esett, a tragédiát követően Silberling érzelmileg nagyon közel került a lány szüleihez. A Holdfényév nézőjét a ’70-es évekbe viszi vissza: a Donnie Darko főszereplője, Jake Gyllenhaal játssza a megzavarodott udvarlót, aki kénytelen szembesülni azzal, hogy menyasszonya halála után egy személyben pótolja a szülők (Susan Sarandon, Dustin Hoffman) számára egykori kedvesét.

A történetbe a helyi postáskisasszony (Ellen Pompeo) is belekeveredik, aki a változatosság kedvéért szintén gyászol, kedvese a vietnámi háborúban veszett oda. Az ifjak egymásba gabalyodnak, amit az öregek nem néznek jó szemmel, hiszen újsütetű „gyermekükkel” mindenféle terveik voltak, be kellett volna hogy szálljon az após ingatlanvállalkozásába, és az özvegyi fátylat sem lett volna szabad eldobnia.

Közben a társaság szorgosan járkál a bíróságra, ahol az ügyvédnő (Holly Hunter) próbál jogorvoslatot találni a család számára; Gyllenhaal pedig éjszakánként rémálmokkal küszködik: a halott menyasszonya kísérti hálóingben. Ez már önmagában is kicsit sok egy ilyenfajta filmben, nem beszélve arról, hogy a rendező a gyászt használja apropóként egy fejlődéstörténet elmeséléséhez – másfél órában összezsúfolódik az, ami legjobb esetben is évekig tart egy ember életében. Szereplőink sitty-sutty feldolgozzák szeretteik halálát: a szülők nagyvonalúan félreállnak az ifjúság útjából, mely végső diadalt ül a halál felett.

Elvégre: az élet megy tovább.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/12 60. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2023