KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
   2003/június
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Bikácsy Gergely: Monteiro halálára
MAGYAR MŰHELY
• Muhi Klára: A forgatókönyv biankó csekk Beszélgetések a Sorstalanságról
• Jeles András: Az ötödik elbeszélő Feljegyzések a filmrendezésről
• Horeczky Krisztina: Ez így rendben van Beszélgetés Jeles Andrással
• N. N.: Jeles a Filmvilágban
CYBERVILÁG
• Kömlődi Ferenc: Neo és a hangyabolyok Ember/gép a Mátrixban
• N. N.: Cyber-filmek
• Beregi Tamás: Álommátrix, ébrenlétnarkózis Internet és virtuálvalóság
• Pápai Zsolt: Mátrix-appendix Animátrix
• Herpai Gergely: Gépbe töltve Enter the Matrix

• Vágvölgyi B. András: Gyilkos kölykök elégiája Bowling for Columbine
• Návai Anikó: Egy elmulasztott tekeóra Columbine-ban Beszélgetés Michael Moore-ral
• Takács Ferenc: Író a moziban Graham Greene és A csendes amerikai
NŐ-IDOLOK
• Bikácsy Gergely: Nőrület, rút szépség Psychosissimo

• N. N.: Brian De Palma filmjei
FESZTIVÁL
• Bakács Tibor Settenkedő: Polgári minimum Magyar függetlenfilm
• N. N.: Az 50. Országos Függetlenfilm Fesztivál díjai

• Antal István: Brakhage átalakult Avantgarde szabadság
KULTUSZMOZI
• Horváth Antal Balázs: Halott ember Billy Wilder: Gyilkos vagyok
KRITIKA
• Forgách András: Kitanulni Kitanóból Bábok
• Fliegauf Benedek: Üzlet a sorssal A fiú
• Köves Gábor: Kint is vagyok, bent is vagyok Az utolsó éjjel
KÖNYV
• Murai András: Határeset Néprajzi filmezés Magyarországon
DVD
• Pápai Zsolt: Köztes szerep George Waggner: A farkasember
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Légy ott a hetesen
• Tosoki Gyula: Kilenc királynő
• Vaskó Péter: A harcos
• Pápai Zsolt: A sötétség leple
• Hungler Tímea: Félix és Rose
• Vincze Teréz: A Vénusz szépségszalon
• Kovács Marcell: Álomcsapda
• Mátyás Péter: Ki nevel a végén?
• Varró Attila: X-Men 2
• Varró Attila: ÖcsiKém
• Varró Attila: Beszéljünk a szerelemről
• Csillag Márton: Veszett vad

             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

A fiú

Üzlet a sorssal

Fliegauf Benedek

A Dardenne fivérek tovább csiszolják a minimalista lélektani horror műfaját. Trendiség kizárva.

 

Aki a különböző személyiségelméleteket tanulmányozza, könnyen és váratlanul arra a megállapításra juthat, hogy az emberi lélek összetettsége leginkább egy közönséges gázkonvektorra emlékeztet. Ahogy a konvektoron is csak három-négy gomb található, amelyek egymással kapcsolatban állnak, és különböző fokozataik vannak, úgy az ember személyiségét sem irányítja ötnél több alapösztön. Kissé árnyaltabbá válik a képlet, ha számításba vesszük, hogy – a hasonlatnál maradva – sejtelmünk sincs, miért működik ez az egyszerű lélek-konvektor, és azt sem értjük, honnan jön a gáz, amely működteti.

Adott tehát az Ember, akinek néhány könnyen átlátható ösztön irányítja cselekedeteit, és adott az egyetemes kultúrtörténet, amely tucatnyi történetsémát variálva évezredek óta ontja a legkülönfélébb szövevényű, kimenetelű, tanulságú műveket. Persze igaz a közhely: nincs új a nap alatt, mindent láttunk már valahol, valahogy minden olyan ismerős. Néha mégis felsejlik egy újabb variáns az unásig ismert sorsképletekben.

A Dardenne fivérek A fiú című filmje egy Olivier nevű hétköznapi asztalosmester és tanítványának viszonyát tárja elénk. Olivier nem hős, és nem antihős: jedermann, akinek az asztalos szakmunkásképző intézetben végzett munkája minden idejét kitölti. Talán ez a munkaalkoholizmus az egyetlen extrém tulajdonsága ennek a se nem magas, se nem alacsony, se nem kövér, se nem sovány, kissé szófukar, középkorú asztalosnak. Olivier zsíros szemüvege mögül pislogva járkál a műhelyben, szemmel tartja tanítványait, ellenőrzi munkájukat, majd váratlanul izgalomba jön, amikor észreveszi a nemrég érkezett új fiút, Francis-t. Az adminisztráción elintézi, hogy a fiú közvetlenül az ő keze alá kerüljön. Olivier ezután egyre nagyobb érdeklődéssel figyeli Francis-t, viselkedése egyre zavarodottabbá válik. Az amúgy is túlmozgásos Olivier immár futva közlekedik a satupadok és gyalugépek között, valósággal sistereg körülötte a levegő. Az asztalosban óriási energiák kezdenek dolgozni, már-már arra gyanakszunk, hogy egy hirtelen gerjedt pedofil roham kerítette hatalmába. Amikor Olivier-t volt felesége futólag meglátogatja, megtudjuk, hogy kettejüket a tragikus veszteségek egyik legsúlyosabbika érte: meggyilkolták a gyermeküket. Az elkövető Francis, aki mit sem sejt abból, hogy Olivier annak a gyereknek az apja, akit ő öt évvel ezelőtt egy autórádió-lopás közben megölt.

A Dardenne fivérek komoly dokumentumfilmes múltra visszatekintő életműve, és a pár éve Cannesban Arany Pálmát nyerő Rosetta című filmjük ismeretében semmi meglepő nincs abban, hogy a választott stílus ezúttal is az eszköztelen minimalizmus. Az viszont több mint feltűnő, hogy a visszafogottságáról híres rendezőpáros, milyen végletes minimalizmussal készítette el új filmjét. Nem a mesterséges világítás, a zene, és a látványtervezett díszletek hiánya szélsőséges, hiszen ezek a dokumentarista filmnyelvben megengedhetetlenek, mint ahogy a nem hivatásos színészek szerepeltetése, és a zaklatott kézikamera használata, és a kevés dialóg szinte kötelező manír. Ami szembetűnő, az a trendi világ szinte hisztérikus kizárása a filmből. Nyilvánvalóan az a szándék vezérli a Dardenne fivéreket, ami például Mike Leigh-t, Ken Loach-ot: olyan embereket kívánnak ábrázolni, akik a fogyasztói társadalom idoljainak tökéletes ellentétei. Érdekes lenne egyszer egy olyan filmet látni, ahol a mindenkori konzumidióták kerülnek hasonlóan bonyolult lélektani szituációba (Mundruczó Kornél Szép napok című filmje ebbe az irányba mutat, de az ő szereplőit – jó értelemben – heroizálják a trendi stílusjegyek, semmint jellemzik).

Francis már szabadidejét is együtt tölti a továbbra is robbanásra kész Olivier-vel, furcsa módon kettejük mester-tanítvány viszonya egyre szorosabbá válik, annyira, hogy a fiú megkéri az asztalost, legyen ő a szociális pártfogója. Közösen mennek faanyagot válogatni, egy elhagyatott vidéki fűrésztelepre. Tökéletes helyszín egy tökéletes gyilkossághoz, szinte halljuk is a vériszamos szalagfűrész sikítását. A beteljesedett bosszúval be is zárulhatna a kör, de Olivier egy sokkal rafináltabb, és kétesebb üzletet köt a Sorssal. A mesterien kivitelezett zárójelenetben, a gerendák pakolása közben, foghegyről odaveti Francis-nek, hogy ő az áldozat apja. A fiú riadtan futni kezd, de Olivier nem hagyja, hogy elmeneküljön. Elkapja, de nem öli meg. Fiává fogadja, hiszen csak így kaphatja vissza halott gyermekét. Szó sincs megbocsátásról: ez egy patologikus üzlet, szörnyű döntés, amely a későbbiekben csak a pusztuláshoz vezethet.

Egy új, kegyetlen variáns.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/06 54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2356