KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

        
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/április
KRÓNIKA
• N. N.: A 31. Magyar Filmszemle díjai
• N. N.: Képtávíró
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
FILMSZEMLE
• Schubert Gusztáv: Sodrásban
• Jeles András: Szemlélődés Játékfilmek
• Forgách András: A megtalált színész Játékfilmek
• Muhi Klára: Háromgarasos mozi Kisjátékfilmek
• Gelencsér Gábor: Romvirág Dokumentumfilmek
HORROR
• Varró Attila: Amerikai gótika Kosztümös horrorfilmek
• Pápai Zsolt: Rémségek kicsiny falva Az Álmosvölgy legendája

• Király Jenő: Rovareposzok Multiplex esztétika II.
ANIMÁCIÓ
• Reisenbüchler Sándor: A tengeralattjáró sárga mosolya A Beatles-kor alámerülése
• Kemény György: Öö Észt és lengyel animáció
• Hegyi Gyula: Kockáról kockára

• Bóna László: Bukás a győzelembe Sport a filmben
• Ardai Zoltán: Tüzes aréna Kokó és a média
• Zalán Vince: A tehetetlenség melankóliája Filmnapló
KÖNYV
• Kelecsényi László: Bővített újratermelés Filmlexikon
KRITIKA
• Reményi József Tamás: Magára maradt történet Jadviga párnája
• Fábry Sándor: Apád, anyád Mindent anyámról
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Szomorú vasárnap
• Déri Zsolt: A John Malkovich-menet
• Pohl Péter: Az élet egy füttyszó
• Turcsányi Sándor: Taxi, Madrid
• Gervai András: Alice és Martin
• Pápai Zsolt: A part
• Vidovszky György: Hurrikán
• Lévai Zsuzsa: Stuart Little, kisegér
• Mátyás Péter: A bennfentes
• Tamás Amaryllis: Hálószobák és előszobák
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Kolóniák

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Animáció

A Beatles-kor alámerülése

A tengeralattjáró sárga mosolya

Reisenbüchler Sándor

A Sárga tengeralattjáró nem csak az animációban hozott újat, az életünket is átalakította. A legénység mi voltunk.

 

A gyermekkorom óta szívemhez nőtt szépséges Metro-oroszlán - akinek széles, puha orrát képzeletben sokszor megvakartam - lusta horkantással közli a hírt: cége muzsikáló UFO-t bocsátott soktízezer videózó házi égboltjára. Az otthonok radarernyőinek parányi képmezőjén újra felbukkant az akváriuszi kor egyik égi vándora, a Sárga tengeralattjáró. Emberkéz alkotta ezoterikus üstökös, telve költészettel, hittel. Sokan arra esküsznek, hogy a huszonegyedik század már a hatvanas években beköszöntött életünkbe. Mi, rajzfilmkészítők, fokozottan éreztük ezt, hiszen a kanadai Norman McLaren közvetlenül a filmszalagra karcolt-festett képi mágiái más bolygókról érkező üzeneteknek tűntek számunkra. Az amerikai Whitney testvérek első kompjúterkísérletei a galaktika mélységeibe csalogattak bennünket. A New York-i Jordan Belson animációja elénk varázsolta a titokzatos Tibet tanításait: megtudhattuk belőle, mi történik velünk a halál beállta után és hogyan térünk majd vissza a Földre. De akkoriban etikában, erkölcsben, emberi tartásban is más távlatokra vágytak az Új Föld, Új Égbolt hívei.

Az ő kikötőjükbe futott be a Sárga tengeralattjáró. Sokszor láttuk ezt a nagyszerű filmet: volt, aki tucatszor, sőt, még annál is többször. Angyal szállt el a hatvanas években bolygónk felett. Röpte rövid volt, de néhány kozmikus pillanatra átjárta a lelkeket az akkori kétpólusú világban. A fiatal Jevgenyij Jevtusenko tízezer fiatal előtt szavalta reformokat követelő verseit a moszkvai Majakovszkij téren; a másik oldalon Allen Ginsberg Üvöltése tartott tükröt az amerikai apák, nagyapák önző, kétszínű, megalkuvó nemzedéke felé. A Beatles pedig - a két világot összekötve - zenében, dalban fogalmazta meg mindazt, ami igazán fontos lehet a kamaszkor kínkeserveivel küszködő, valami újat akaró fiatal nemzedékek számára. Az együttes tagjai nem voltak forradalmárok, e fogalom gerilla értelmében, hiszen lovaggá ütötték őket a királyi udvarban, majd a milliomosok életét élték, messze távolodva Liverpool kisembereitől. Mégis közelebb álltak mindenkihez, mint az utcai közelharcokban verekedők. Zenéjük az emberi lelket formálta és formálja ma is. Kimeríthetetlen transzcendentális táptalaj. A hatvanas évek csillagórájában született: visszfénye több generáció lelkén hatol át. Sokan és sokat vitatkoztak azon: minek a jelképe tulajdonképpen a Sárga Tengeralattjáró? Timothy Leary LSD-kultuszának hívei azt állították, hogy nem egyéb, mint egy kábítószeres látomás. Mások az időtlen idők óta velünk élő kelta mesevilág ezredévi UFO-ját látták benne. John Lennon ellenállhatatlanul mulatságos abszurd írásait olvasgatva viszont el tudjuk képzelni, hogy a vécén ücsörögve ő agyalta ki e szürreális járművet. De lehet, hogy csupán annyi történt, mint Buñuel Andalúziai kutyájának esetében, amelyről a rendező csak ennyit mondott: „Tudom is én, hogy mit jelent...”

Számomra a Tengeralattjáró a Vízöntő kor filmvászonra álmodott előőrse. Karmájában lüktet mindaz, ami évezredek óta értelmet ad létünknek: a tanulás, az összetartozás, a szeretet. Nem tudjuk, ismerte-e Lee Minoff - akinek eredeti ötletéből a film készült - Emerson, Thoreau, Emily Dickinson költői látomásait, amelyek az Ember és a Természet együttélésének törékeny egyensúlyát féltették. De Al Brodax társíró, a Yale egyetem professzora valószínűleg ilyen irányból gazdagította a forgatókönyvet. Napjainkban furcsa ökológiai üzenetnek is tűnhet a Yellow Submarine, hiszen Borsország csontkeményre kopaszított fáiról Amazónia, a Fülöp-szigetek, Szibéria és Afrika esztelenül elpusztított tájai jutnak eszünkbe. George Dunning, a film kanadai származású rendezője már a hatvanas években aggódva figyelte bolygónk bioszférájának szétesését. Ki volt George Dunning? Az 1979-ben elhunyt érzékeny, nagytehetségű művész nehezen viselte el Disney egyenstílusát. A fénymázas Hollywood ellenében sodró dinamikával és felszabadultsággal építette fel saját filmjeinek pszichedelikus, sokrétű képkultúráját. Dunning töprengő, sokat meditáló alkotó volt. Tehetséges asszisztense, Dianne Jackson mesélte nekem, hogy a Tengeralattjáró készítése közben Dunningot sokszor zaklatták szobájában az Apple Productions emberei. „

„Akárhányszor benyitok, azt látom, hogy maga csak ül és nem csinál semmit” - mondta ingerülten az egyik főhajcsár. „Téved, most is éppen dolgozom” - felelte csendesen a rendező, akinek lelki szemei előtt képi variánsok tucatjai sorjáztak. Megszállott alkotótársa volt a német Heinz Edelmann, aki a kreatív őrület csúcsán, egyetlen éjszaka alatt több mint négyszáz figuratervet vetett papírra. London különböző pontjain, aprócska műhelyekben készültek a film jelenetsorai. Dunning városrészről városrészre vándorolt, hogy személyesen vezérelje munkatársait. Belülről fakadó közösségi szellem uralkodott akkoriban: az emberek hittel, szívvel dolgoztak. Voltak, akik felajánlották: ha a produkcióanyagilag bajba kerülne, felteszik rá lakásukat, bútoraikat, megtakarított pénzüket. Erre természetesen nem volt szükség. Végülis Dunning bebizonyította, hogy a Disney-ortodoxia ellenében lehet sikeres egész estés filmet készíteni.

A film animációja távolról sem tökéletes, helyenként enyhén amatőrös, de ez adja a mű igazi savát-borsát. Ösztönösen rokon ez a munkamódszer a Beatles tagjainak zenei hozzáállásával. Ian MacDonald írja az együttest elemző nagyszerű könyvében, hogy „Irving Berlinhez és Noel Cowardhoz hasonlóan Lennon és McCartney sem tudott kottát olvasni, és abban is következetesek voltak, hogy nem is hajlandók megtanulni. Zenéjük nélkülözte az akadémikus szerkesztést, éppen emiatt lett olyan eleven és hiteles”.

Az egyébként perfekcionista Dunning azonban egy jelenetsorban tökéleteset alkotott. A filmen belül az ő jutalomjátéka a Lucy in the sky with diamonds meszkalin-révületét tükröző koreográfia. A gyémántokkal díszített égbolt puhán lebegő terében látomásszerűen táncol Lucy, a felhőarcú lány. Einstein aprópénzre váltott relativitáselmélete, indiai miszticizmus, science fiction - elemek, ökológiai- és szociális utalások hatják át a Yellow Submarine különlegesen csomagolt világát. S e rendhagyó képi halmazon trónol egy velünk párhuzamos univerzumból közénk pottyant, magas intelligenciájú kis lény: a szeretetre méltó Jeremy Hillary Boob.

 

 

Spielberg állkapcsai

 

A hatvanas évek kulturális nagyot akarásának világában a Tengeralattjáró egyfajta életfát jelentett az animációs film művészei számára. Példamutató teljesítmény volt: agyakat mozgató ötlettár - az alternatív formakultúra karácsonyfája. Pop-torta, amelyet sokan megdézsmáltak. Az arcátlanok egy az egyben másolták, a szemforgatók pedig kijelentették, hogy a „mű iránti hódolattól eltelve” alkalmazzák képi leleményeit. A rajzfilmesek okosabbja Dunning és Edelmann víziójának belső értékeit igyekezett magáévá tenni. De a Yellow Submarine sem kerülhette el sorsát: fokozatosan beúszott az üzlet és a reklámipar tengerébe. A fáradó ellenkultúra ikonjait hónapokon keresztül kirakatrendezők, könyv-, plakát-, díszlet-, ruha- és játéktervezők hasznosították. Ez a rendhagyó világ - formai búvópatakként - még ma is felbukkan itt-ott. Valahányszor a Swatch órák izgalmas számlapjaiban gyönyörködöm, óhatatlanul George Dunning távoli mesterműve jut eszembe. Nyugati városokban járva egy matchbox-méretű tengeralattjárót szerettem volna venni könyvespolcomra, de mindig elkéstem: az aprócska hajó úgy eltűnt előlem, mint a mesék titokzatos Kék Madara. A kapitalizmus hisztérikus szabadversenye forgószélként söpri el az eszméket, kultúrákat és a hozzájuk kötődő kultikus tárgyakat. Ami kedden még forradalminak számít, pénteken már avítt kacat. Emlékszem, a hetvenes évek elején Stuttgartban, egy pattanásos állú teuton diákkal beszélgetve megkérdeztem: „Láttad már a Sárga tengeralattjárót? - Nem láttam, de meg se nézem. Ez a grafikai stílus már lefutott” - felelte közönyösen.

Sokáig abban reménykedtem, hogy előbb-utóbb rábukkanok az én kultikus hajócskámra. 1976 kora őszén úgy tűnt, beköszöntött számomra a lehetőség. A British Counciltól három hétre szóló angliai ösztöndíjat kaptam. Már az első londoni napon, reggeli után, a Carnaby Streetre siettem: éveken át ez az utcácska volt a legendás ellenkultúra híveinek nyilvános találkahelye. A lázadók azonban nyomtalanul eltűntek. Helyettük kedves kismadarakként csipogó ázsiai lánykák árultak talmi kacatokat a csinos utcai butikokban. Ekkor csapott meg mélységében a felgyorsult ezredvégi történelem szele. Andy Warhol mondása jutott eszembe a tizenötpercnyi hírnévről. Sárga tengeralattjárót természetesen már a bolhapiacon sem árultak... Kárpótlásul naponta befúrtam magam a Soho fantasztikus dzsungelébe, mint a kukac a sajtba. A látnivalóktól sokszor úgy elkábultam, mint Alice Csodaországban. A bohémnegyed butikbirodalmában akkor már éjjel-nappal dübörgött az Amerikából frissen érkezett diszkózene. Amerre csak jártam, Gloria Gaynor harsogott a fülembe. A zenekereskedők boltjaiban még ott sorakoztak kedvenceim, de már mélyen leszállított áron. Janis Joplin, akinek élete egyetlen halálsikoly volt; a gitárjával sajátos szimbiózisban élő Jimi Hendrix; az Amerika prolijaiba lelket öntő Joan Baez; Simon és Garfunkel, akik koncertjeikkel néhány órára Tündérkertté varázsolták a New York-i Central parkot; a Mamas and Papas, akiknek dalaiból a kaliforniai tengeröböl tiszta levegője áradt... De a hatvanas évekbe belefáradt London már behódolt Gloria Gaynornak. A nagytestű fekete énekesnő hatalmas mellei a Tower-híd tartópillérein táncoltak, feneke ráült a City arcára. Az egész város a diszkózene mértani ritmusára rezgett. Gaynor ellenében a rosszkedvű, tarajos punkok No Future! - Nincs jövő!- feliratai ostromolták itt-ott a viktoriánus házfalakat. Papagájszínekben villogó hajú fiatal férfiak és nők bukkantak fel a világváros utcáin: a szeszélyes, kerge idők új figurái. Egy hanyagul öltözött, sárga-kék frizurás lény pórázon sétáltatta kifejezéstelen arcú, kutyanyakörves barátnőjét. Az Oxford Street fürge járókelői úgy tettek, mintha nem vennék észre őket. Az esti Soho apró klubmozijai előtt hosszan sorakoztak az előadásokra várók. Ott még Godard Weekendje, Bertolucci Utolsó tangója, Pasolini botrányszagú Salòja és Eizenstein elnyűhetetlen klasszikusa, a Jégmezők lovagja kínálta magát. De az éjszakában is nappali erővel dübörgő művésznegyed határán, egy mozipalota hirdetőtábláján hűvösen sercegett a cím: Jaws. Állkapcsok. Spielberg első nagy kommerciális sikere - szerencsétlen magyarításban A cápa. Metsző őszi hideg áramlott a Hyde Park felől, amikor hajnali háromkor egy szál magamban baktattam szálláshelyem felé a gyéren pislákoló Oxford utcában. A szél maga előtt kergette a vörhenyes, keményre száradt falevelek ezreit, amelyek szinte karcolták a járdalapokat. Még két napom volt Londonban. Csendes szomorúsággal búcsúztam a nagy park ködös-párás rengetegétől. Valahol legbelül ösztönösen megéreztem, hogy Spielberg állkapcsai összeroppantani készülnek mindazt, amire én addig is életemet tettem. Hüvelyk Matyi Borsországban Azóta sok-sok év telt el, s most azon tűnődöm, hogy a tarra borotvált agresszív koponyák, bikanyakak, konditermekben feljavított bicepszek, gatyaszagú macho szövegelések és a jéghideg technozene évadján van-e még esélye a törékeny Sárga tengeralattjárónak? Olyan időkben, amikor a legendás hősök is kétarcúak, a gonoszok pedig pervertáltan kíméletlenek. Egyik vezető életstílus-magazinunk CD rovatának kritikusa négy pontot adott a filmben felhasznált Beatles-zenének. Öt a maximális pontszám. A klipek káprázata, Hollywood komputerrel fabrikált csodavilága mellett szerény Hamupipőkévé, poros esti mesévé aszalódott a Yellow Submarine? Ennek ellentmond, hogy Nagy-Britanniában elsöprő sikert aratott a felújítás. A britek talán ráuntak a Music TV zsibbasztó egyenzenéjére, néhány órára levedlették Beavis és Butt-Head rájuk száradt bőrét, és egy kis időablakon át kirándultak a Vízöntő kor távolabbi mezsgyéire. Teleszívták magukat friss levegővel, ittak a források tiszta vizéből. Ne csodálkozzunk ezen, hiszen a film szellemisége a szigetországi lelkek mélyén talál igazi otthonra. A repülő Gonosz Kesztyű talán Devonshire mélyzöld erdői, lankái és vadkacsás patakjai felett száguld. A nagybajszú Bors őrmester és az admirálissá kinevezett Fred bácsi a mindenkori brit katonaemberke mintapéldányai. A zeneszerető öreg polgármester mintha Dickens egyik írásából lépett volna elő. A Beatles klasszicista viktoriánus emelvényen játssza az All we Need is Love című zárószámot. Pepperland testben-lélekben megújhodott népe a régi nagybirodalmi idők optimizmusát hordozza magában. De hamisítatlanul szigetországi az utcaképek grafikája is. Gyakran láthatjuk viszont a hétköznapok kisembereinek patinásra kopott sorozatlakásait Ken Loach, Stephen Frears, Mike Leigh és Neil Jordan filmjeiben. Vajon hány - a Beatles-dalban megénekelt - McKenzie atya küzd ma is a széteső egyházközségek elkérgesedett híveinek összetartásáért és hány boldogtalan Eleanor Rigby bolyong a nagyvárosok magányos, arcnélküli tömegében? Mert a Millennium mesterségesen gerjesztett eufóriája mögött mindnyájunkra a kiszolgáltatottság és bizonytalanság nyomorúsága les. A hajnal előtti legsötétebb sötétségben élünk. A Kali Yuga apokaliptikus éjszakájában, szobámban kucorogva váltogatom a tévékanálisokat. Percek alatt hektoliternyi moslék és szellemi büdösvíz zúdul agyamra. Tizennyolc harminc: a kommersz csatorna híradójának Kleopátra-szépségű műsorvezetőnője kötelezően leltárba veszi beteg világunk napi aberrációit. A megvalósult rémálmok esti Bux Indexének nyerő hullámlovasa a barátságosan felénk intő kolumbiai tömeggyilkos, aki papnak öltözve öt év alatt százötvennél több kiskorút erőszakolt meg és gyötört halálra. Videolejátszómba illesztem a Yellow Submarine-kazettát, hogy emigráljak ebből az emberalatti világból. Társaim: a fehérszakállú Freddie bácsi, a nyuszifenekű Jeremy és a Beatles-legénység. A kibertér egyik virtuális kikötőjében adunk egymásnak találkát. A globalizáció gyilkoskék óceánjába csobbanunk, gondosan elkerülve a Pepsi szigetcsoportot. Lemerülünk a szörnyek halnélküli, posványos tengerébe, amely hemzseg az ideggázt lehelő kiméráktól. Nukleáris szennyezőanyagot rejtő dinoszaurusz-tojások között bukdácsolva jutunk el a rakétasilók mértani öbléhez. Lopakodás közben izzad a tenyerünk a félelemtől. Mélyrepülésben vesszük szemügyre a Play Station kontinensnyi hadszínterét: itt chip-katonák ezrei lövik porrá egymást. Angyalarcú új Frankensteinek lesnek ránk a csendes ritmusban lélegző embergyárakból. Átbillegünk a génmanipulált élelmiszerek csillogó-villogó kiállítási csarnokán. Hüvelyk Matyikká zsugorodva kopogtatjuk a tökéletesre esztergált félkilós őszibarackokat, kétkilós szarvasgombákat, elefántnyi uborkákat. Az alattomosan kúszó vörös sivatagok egymilliárdnyi éhezője kialvó szemekkel figyel bennünket. Nincs már messze utazásunk végcélja: az Internet torony. Bábeli labirintusának bugyraiban dübörög az új-atlantiszi zsenialitás és téboly közös többszöröse. Szorosan az infernális gondolattartályokhoz lapulva osonunk végig a rosszillatú folyosókon, hogy eljussunk a smaragd kapuig. Felrántjuk az ajtót, s egyszerre Borsország mindent betöltő fényáradata veszi körül maroknyi csapatunkat. Az artikulátlan ricsajt egy szemvillanás alatt legyőzi a transzcendentális meditáció csendje. Lelkünkbe hatol Pepperland aurájának üzenete. Testünk valamennyi sejtjét áthatja a kozmikus boldogság árama. A lélek ünnepe, a legmélyebb élniakarás igazolása ez. A sejtelmesen áttetsző horizont szövedéke mögül George Dunning fiatalos asztrál-arca mosolyog ránk. Bolygónk fölé emelkedünk. Kivilágított hajónk sárga gyöngyszemként úszik a galaxis óceánjában. Alattunk, egy picinyke égitest felszínén, hatmilliárd emberi energiamezőcske vibrál. Sorsok erdeje, beteljesülések felmérhetetlen végtelenje. Valahol a szívünk legmélyén mindnyájan őrizgetünk egy parányi Borsországot, de érezzük, hogy határain éjjel-nappal lesnek ránk a kék koboldok. Vigyáznunk kell magunkra.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/04 30-33. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2893