KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/április
KRÓNIKA
• N. N.: A 31. Magyar Filmszemle díjai
• N. N.: Képtávíró
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
FILMSZEMLE
• Schubert Gusztáv: Sodrásban
• Jeles András: Szemlélődés Játékfilmek
• Forgách András: A megtalált színész Játékfilmek
• Muhi Klára: Háromgarasos mozi Kisjátékfilmek
• Gelencsér Gábor: Romvirág Dokumentumfilmek
HORROR
• Varró Attila: Amerikai gótika Kosztümös horrorfilmek
• Pápai Zsolt: Rémségek kicsiny falva Az Álmosvölgy legendája

• Király Jenő: Rovareposzok Multiplex esztétika II.
ANIMÁCIÓ
• Reisenbüchler Sándor: A tengeralattjáró sárga mosolya A Beatles-kor alámerülése
• Kemény György: Öö Észt és lengyel animáció
• Hegyi Gyula: Kockáról kockára

• Bóna László: Bukás a győzelembe Sport a filmben
• Ardai Zoltán: Tüzes aréna Kokó és a média
• Zalán Vince: A tehetetlenség melankóliája Filmnapló
KÖNYV
• Kelecsényi László: Bővített újratermelés Filmlexikon
KRITIKA
• Reményi József Tamás: Magára maradt történet Jadviga párnája
• Fábry Sándor: Apád, anyád Mindent anyámról
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Szomorú vasárnap
• Déri Zsolt: A John Malkovich-menet
• Pohl Péter: Az élet egy füttyszó
• Turcsányi Sándor: Taxi, Madrid
• Gervai András: Alice és Martin
• Pápai Zsolt: A part
• Vidovszky György: Hurrikán
• Lévai Zsuzsa: Stuart Little, kisegér
• Mátyás Péter: A bennfentes
• Tamás Amaryllis: Hálószobák és előszobák
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Kolóniák

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Mindent anyámról

Apád, anyád

Fábry Sándor

Almodóvarnál a „nők városának” földi utópiája nem férfihorror, hanem életbiztosítás.

 

Jeles András, A kis Valentino című – azóta a legjobb honi tucatba beválasztott – filmjének bemutatóját követőleg édesanyját kísérte volt le a Vörös Csillag (korábban Royal Apolló, jelenleg Kadhafi-bálterem, egy, a filmmel egyidős vetítőhely szűnik meg, spongya rá) – mozi lépcsein, ahol annak idején a filmek díszbemutatóit tartották, s félve tudakolta az őt cukorkabolt-vezetői fizetéséből felnevelő drága mamát, vajh hogyan tetszett az opus. Hát tetszett, tetszett, kisfiam – így a mama – de azért csak jobb lett volna, ha te is pedikűrös lettél volna Floridában, amint Géza bátyád. (A művész szíves szóbeli közlése.)

Nem tudom, Almodóvar mamája mit szólt fiacskája legutóbbi dolgozatához, amelyet ugyanis épp neki ajánlott. Sokan és sokféleképpen utazunk papipusziban-mamipusziban, de hogy a Mindent anyámról sajátos emlékmű, annyi bizonyos.

Magam olyannyira kezdő almodóvarista vagyok, hogy sage und schreibe egy büdös kockát sem láttam a mestertől, mindezt nem hencegésképpen fűzöm ide, csupán a tények kedvéért. Jóllehet magyarosan hangzó nevét (álmodó vár – igenis lényeges, hogy egy rendezőnek hogyan hangzik a neve, illetve éhes makk disznókat álmodik) hamar megjegyeztem.

Így hát az alulinformáltak dacos nyugalmával, illetve szertelen szabadságával próbálom a Nyájas Olvasónak elmesélni, hogyan sikerült elvesztenem szüzességemet Almodóvart illetően.

Elsőre be kell valljam, bepöccentem kicsinyt. Szándékosan nem néztem meg, mily díjak özönét söpörte be az alkotó Karlovy Varytól Nemesmedvesig, illetve Tokiótól Japánig, teszek rá. Ami nekem először lejött, az a travi-folklór öncélúsága, az értelmiségi műmájer konyhafilozófia, meg az olykor a szappanoperák Szküllái és Karübdiszei között imbolygó erősen kiagyalt történetvezetés... brrr. Közel állottam hozzá, hogy elhagyjak csapot s papot.

Aztán fölhorgadott bennem a kultursznob. Ez mégiscsak egy világhíres pali, nézzük meg alaposabban azt a medvét, hátha nem annyira celofán, mint amennyire annak látszik.

Berlinnel jártam így. Vártam, nagyon vártam a ragyogó metropolisszal a találkozást, aztán ott feküdt egy áttekinthetetlen, zavaros valami, mely első pillantásra abszolúte nem adta magát. Nem is adhatta, mert egykor volt organikus középpontját – szívét szelte ketté a rettentő betonfal.

Nem szeretem a művészetet a művészetben, a filmet a filmben, a színházat a moziban. A főhősnő – Manuéla – elvetélt főhősnő, egykor Stellát játszta (modor!) A vágy villamosában, Kowalskit pedig a férje adta. A Tenessee Williams félbulvár körüli ügykezelés wagneri Leitmotivként vonul végig a filmben, nem is mindig csikorgásmentesen: Manuéla fia Esteban, aki tizenhét évesen az anyjáról ír (jó, hogy föl nem veszi a harisnyanadrágját, mint egykor a Rhoda Scott bűvöletében élő Varnus Xavér), úgy lesz autóbaleset áldozata, hogy a Blanche-t alakító díva taxija után rohan az esőben – a születésnapján –, hogy anyjának kedvére (?) téve autogramot kérjen. Első blikkre erősen Lumumba utcai dramaturgia. (Én csak tudom, bő tíz esztendeig ettem ott az irodalmi segédmunkások keserű kenyerét, anélkül, hogy megtudtam volna, mi is az a filmdramaturg.)

A történetet titokzatos múlt, tragikus történések tányéraknái pettyezik: akárha orosz regényt olvasnánk, amelynek lapjain az elébb még Szemjon Szemjonovicsnak nevezett hős Fegyka néven folytatja a történetet, holott igazi neve Friedkin. Szükségem van néhány ide- s odalapozásra míg rájövök (rájövünk), hogy az action gratuit-szerű halált halt fiú apja nem más, mint Lola, aki alul még nagyon is Lajos, de mit tegyünk, ha rákapott a szilikonra, s Párizsban impozáns didkókat formáztatott magának, hogy kentaurszerűn küzdhessen a barikád mindkét oldalán. Ezért van leoperálva az összes családi fotóról, akár Sztálin mellől a kivégzett KB tagok egykoron. Esteban sohasem tudja meg, ki volt az apja, az apa nem tudja, hogy fia született... kénköves füstben szövik a normák az élet fonalát. Tudom, hogy disznóság a szüzsét, vagy annak egy részét szó szerint idebiggyeszteni – Woody Allen megtette az ellenkezőjét a Háború és békével kapcsolatban, tudniillik, hogy a regény „oroszokról szól” –, de mégis: fia halála után Manuéla Barcelonába utazik, hogy Lola-aput megkeresse. Helyette a régi mocis Agrado travi-prosti életét menti meg, amennyiben hókon nyomja az erotikái élményt késsel meghosszabbítani kívánó kuncsaftot. Utóbb megtudjuk – mélységes mély a múltnak kútja –, hogy Lola apu és Agrado együtt csináltattak műmellet, majd élettársak is voltak. Lola később kifosztotta párját, hogy Argentínába utazhassék, de nem tette. Manuéla magát is kurvának álcázva, amolyan Jó pásztor apácákhoz kopogtat be Agradóval, segítenének életformát váltani. Minő véletlen, a Rosa nevű szociális nővérről, akire aktájukat szignálják, csakhamar kiderül, hogy terhes, sőt, HIV-pozitív. A tetejébe ki más sertepertélt a málnásban? Naná, hogy Lola apu. Shakespeare-darabok fejeződnek be így olykor, de ez nem az. Ekkor mondja a magamfajta, cinizmusba gyógyult filmdramaturg, hogy ez már Tomi, a megfagyott gyermek. A „meszidzs” kedvéért a rendező rendre megerőszakolja ennen történetét. Mindezt a darabban koincidenciának, azaz véletlen egybeesésnek mondják. Jó-jó, de amint mondani szokták, koincidenciából is megárt a sok. Egy-kettő elmegy, de ennyi? Amúgy mit is üzen Almodóvar? Olyasmit, amit azért sokan és sokféleképpen elmondtak már, a mi Madách Imrénk „anyának érzem, ó, Ádám magam”-jától Goethe Farkas János „das ewig Weibliche”-jéig. Tudjuk. Ha nők nem lennének, mi férfiak már réges-rég végképp tönkretettük volna ezt az amúgy sem túl rózsás állapotú világot. Almodóvar férfias női és nőies péniszgazdái – utóbbiak a világhoz való viszonyukat tekintve egyértelműen nőnek számítanak, még ha be is csempészik ide-oda a lompost –, autonóm, férfinélküli világot alkotnak, ahol még a nemzés nemes föladatát is férfiből lett nők vállalják magukra. Az egyetlen férfiszereplő – ha az – Rosa szélütött apja, akinek tudatáig már az sem jut el: leánya meghalt.

Zárójelben fűzzük ide, hogy a travi-folklór a történethez lényegében semmi pluszt nem ad, megmarad a filmes érdekesség szintjén. Végezzük el gondolatban az ellenpróbát, s hamar rájövünk, a történet lényegében ugyanígy működnék transzvesztiták nélkül is. Hogy milyen az, amikor egy feleség férje jókora cicikkel állít haza, természetesen szenvedélyesen érdekelne. De ezt Almodóvar megkerüli.

Föl kell tennem a vaskalaposnak tűnő kérdést: ez a komoly, hivatástudattal bíró, vélhetőleg mélyen vallásos leányzó – Rosa – vajh miért feküdt le evvel az első pillantásra simlis, súlyosan drogfüggő hímnővel? Mert a szerelem útjai kifürkészhetetlenek, illetve a perverzió sötét verem? Oké, de erről nem esik szó. Szörnyű gyanú ragadja torkon a nézőt: mindez azért történt, hogy a rendező lekerekíthesse kiagyalt paraboláját, hogy ti. az elpusztult Esteban II. helyébe a kis Esteban III. lép, s a Jóisten/az Élet helyretolta mintegy a tudjuk mit, s aztán megy tovább. Na, ezért utálom Brechtet!

Akihez természetesen semmi köze sincs Almodóvarnak, aki tantörténetet ötvöz buñueli talánnyal, szappanoperát latin melodrámával. Sokan szeretik. S ha túlteszi magát az ember a történet kiagyaltságán, akár jól mulathat is, hisz az olykor Lumumba utcai dramaturgiához szerencsére nem társul ugyanotti színészvezetés, rendezői lelemény. Remek, szeretnivaló figurákat kapunk, kik ebben a finoma szólva századvégi, HIV-vel, heroinnal, tistázatlan nemi szerepekkel komfortosított EU-ban – ahová vágyunk, mint szarva az híves patakra – föltétlen őrzik a szolidaritás lángját, hogy stílben maradjunk Szeretet és segítőkészség hatja át őket. Jobban állnak, mint mi, s jobban, mint az a túlszabályozott világ, melyet oly jól ismerhetünk Fassbinder Ámokjából (Hogyan lett R. úr ámokfutó?). A vágy Blanche-a sem fér bele a szabályos családi háromszögbe, ezért hiába a testvéri szeretet, számára az elmegyógyintézet a végállomás. Ezek a nők ugyanúgy nem férnek bele, de nem is akarnak beleféni abba a rendezett életbe, amit itt Rosa családja képvisel, a falon Chagallokkal.

Itt rajtuk kívül mindenki „kiszálló”, szó szerint fordítva ide a találóbb és közkeletűbb német Aussteiger fogalmát. Kiszáll és kiszálló Lola-apu, továbbá Agrado, kinek neve kellemessé tevőt jelent, de kiszálló a látszólag sínen levő, gyanúsan férfias arcú díva, Huma is, akinek partnernője Nina a drogtól függ. Huma meg tőle. A szó szoros értelmében kiszáll a naivitásáét halállal fizető Rosa is. Ha van „nyertese ennek a sztorinak – gyanúsan az üzenet mentén –, az Manuéla, aki elvesztett fia helyett „újat” kap, aki ráadásul csodával határos módon nem örökölte szülei HIV-fertőzöttségét.

Katarzis nemigen van, ilyesmire egy jelzett, azonosulásra kevés lehetőséget adó történetben alig van mód. Néhány nagyszerű, a vízcsobogás természetességéve szeretni és segíteni tudó asszonyalak képét viheti magával a néző. Sára Don-filmjének kollaborációval vádolt orosz asszonyai ötlenek fel az emberben: ha ők nincsenek, a doni megmaradottak legtöbbje bizony sosem került volna haza. Ilyesmi asszonyok Almodóvar hősnői is, még akkor is, ha egyikük-másikuk fickós péniszt visel a szoknyája alatt.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/04 56-57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2901