KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/május
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története

• Grunwalsky Ferenc: Senki sem dadog Fiatal filmesek
• Varga Balázs: A másik ország Fiatal filmesek
• Vasák Benedek Balázs: Egy a sok közül A Balázs Béla Stúdió filmjei
• Müllner Dóra: Megfelelő emberek Beszélgetés a Közgáz Vizuális Brigáddal
FESZTIVÁL
• Gelencsér Gábor: Súlytalanság Berlin
• N. N.: Az 50. berlini filmfesztivál díjai
CYBERVILÁG
• Beregi Tamás: Testgubó és szuperegó Szimulált világ
• Janisch Attila: Virtuális koporsó – digitális lélek Cyberológiai horror

• Bori Erzsébet: Fenevadak a golftanfolyamon Highstmith-horror
• N. N.: Patricia Higsmith (1921–1995)
• Bikácsy Gergely: A legokosabb gyilkos Hitchcock nyomában
• Ardai Zoltán: Texas, az éjszaka csodái Véresen egyszerű
VIDEÓKLIP
• Kömlődi Ferenc: Robotok, idióták, szilikon-angyalok Chris Cunningham videóklipjei
FESZTIVÁL
• Báron György: Mozifieszta Mar del Plata

• Zalán Vince: A vidéki film Filmnapló
KÖNYV
• Harmat György: Művészet és ipar születik Kömlődi Ferenc: Az amerikai némafilm
KRITIKA
• Székely Gabriella: Nagyjuli Kisvilma – Az utolsó napló
• Hirsch Tibor: Egy világ, nyolc és fél rubrika 8 és ½ nő
• Varró Attila: Vörös kereszt Holtak útja
• Györffy Miklós: Az eltűnő öröm nyomában Buena Vista Social Club
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: Ember a Holdon
• Békés Pál: Magnolia
• Pápai Zsolt: Lány a hídon
• Gervai András: Pola X
• Köves Gábor: Egy kapcsolat vége
• Mátyás Péter: Halálsoron
• Turcsányi Sándor: A fiúk nem sínak
• Hungler Tímea: Észvesztő
• Elek Kálmán: Hó hull a cédrusra
• Kovács Marcell: Alkonyattól pirkadatig 2. – Texasi vérdíj
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Pedofíling

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Hitchcock nyomában

A legokosabb gyilkos

Bikácsy Gergely

„Hordozható kulcslyuk” – vallotta a kameráról a Mester. Csak azt nem árulta el, e leskelődő pillantással ölni is tudott.

 

A vonaton kövérkés úr ül kalapban, és újságot olvas. Szemben vele vásott kisfiú, aki időnként leveri a kalapját. A kövérkés úr méltatlankodik, egyre nevetségesebb. Ő az, személyesen: Hitchcock. A pimasz és győztes kisfiú nyilván az iskolában őt kínzó, csípő, rugdaló, nála erősebb és pimaszabb kölykök egyike. Hitchcockot a Szent Ignác jezsuita iskolába íratták be szülei. A pimasz, verekedős kölykök nem figyeltek igazán a névadóra, ez a vonaton kalapját leverő pimasz sem, hogy ki is volt Loyolai Szent Ignác. A kövér kis Alfred, aki csak pofozóbábuként játszhatott a többi gyerekkel, ő viszont jól megjegyezte, ki a névadójuk. A bűn és bűntudat komor buzgalmú, büntető főpapja.

Állítólag minden szünetben hülyére verték, ő meg sírt, mert a panaszkodókat a jezsuita atyák még meg is büntették. Teltek az évek, évtizedek. Nincs az a nyomozó, aki rájönne: Hitchcock minden pofozkodó osztálytársát meggyilkolta. A legokosabb gyilkos.

 

*

 

„A szűz imája” – „Alagút-sikolyok” – „Reccsenő ujjak” – „Szakadt kombinéban”... – a napfogyatkozás estéjén kezdtem volna Hitchcockról, patetikusabban „H. évszázadáról” írni, de most látom, csak ezek a szavak maradtak meg egy papírcetlin, és találgathatom, mire akartam kilyukadni a reccsenő ujjakkal. Talán a Frenzy ördögi humorú jelenetére, ahol egy hullát teherautónyi krumpli közé rekkentenek, s a gyilkosnak le kell tördelni ujjait, hogy visszaszerezze nyakkendőtűjét, s közben (párhuzamos vágás) a buta főnyomozó családi ebéden pattogtatja ünnepélyesen az ujjait...

Hitchcock apukája zöldségkereskedéssel foglalkozott. Egy családi fényképen a zöldségüzlet előtt pónilovon ül a kis Alfred. Mellettük áll vadásznak öltözve a villogó bajszú papa, fenyegetően. Pörge kalap a fején. De nézzük csak: a pónilovon ülő kisfiú is pörge kalapot visel. Ki veri majd le a kalapot a másikról? Mindenesetre annyi már ekkor biztos, hogy a papát is meg kell ölnie.

 

*

 

Az Arts című francia lapban a Psycho premierje alkalmából beszélt arról, hogy fiatalkori nagy olvasmánya Chesterton, Edgar Allan Poe és a Bovaryné volt. Az utóbbi azért érdekelhette annyira, mert alig értette. Harminc évesen még nem tudott a menstruációról, s fel nem fogta, az első filmjének főszerepét játszó színésznő miért nem akar aznap úszkálni a tengerben. Asszisztensei magyarázták el neki ott a tengerparton, köztük későbbi felesége. Akkor értett meg valamit a női lélek rejtelmeiből, akkor értette meg jobban a Bovarynét.

 

*

 

Véget ért a Hitchcock-év, elkezdődött a Bunuel-év – mindkettőjük jól mulatna, a Locarnói Fesztiválon még egy valóban tökéletes hasonmást is megrendeltek Londonból.

Annak idején készült egy csoportkép, melyen Bunuel mellé ültették. „Az a levágott láb, a levágott láb” – megismerkedésükkor szinte nekirontott Bunuelnek örömében. A Tristana hősnőjének amputálják ugyanis egyik lábát, s ez lenyűgözte Hitchcockot: ritkán lelkesedett ennyire filmért, mint a Tristanáért.

 

*

 

Mi az a suspense? Ezt csak az eredeti Hitchcock-filmekből lehet megtudni, nem a könyvekből.

Janisch Attila szent haraggal ócsárolja Gus Van Sant Psycho-másolatát. Tehetségtelennek mondja a rendezőt. Van Sant néhány előző filmje érdekes tehetséget mutat, és a Néha a csajok is úgy vannak vele… fél-leszbikus tehenészlányaival nekem még tetszett is. A Psycho-remake félresikerült, nemigen lehet védeni, de azért eszembe jut, hogy a többi Hitchcock-utánzat és utánérzés még sokkal, de sokkal rosszabb. Elrettentő módon maga Anthony Perkins tette fel a hamisságokra a bóvli-koronát a Psycho III-mal, melyet a szerencsétlen Psycho II-beli szerepe után maga is rendezett, alulmúlva minden elképzelhető ostobaságot. Mindebbe belegondolva és felidézve Gus Van Sant kísérlete nagy melléfogás, de azért nem bizonyítja tehetségtelenségét. Hadd szidjam, bár kérdőjelekkel magam is. Arbogast fehér csíkos kalapban áll elénk, miért vajon: hogy kissé komikus legyen a gyilkosság előtt e falusi búcsúba való fejfedőben? Más magyarázatunk nemigen lehet. Aztán a kukucskálás. A moteltulajdonos, anyuka-gyötörte ifjú Bates itt élénk gyávasággal maszturbál, míg lesi a lányt. Hitchcocknál nem tesz ilyet, a mester jobban értett a kicsiny és nagy titkokhoz és sejtetésükhöz. Sőt, ha arra a kérdésemre felelne Van Sant, hogy miért lát a lépcsőn lezuhanó Arbogast magándetektív egy rendkívül gyors snitt erejéig fújtató bikát, majd gyors válasz-snittben meztelen nőt egy mezőn, akkor még méltányosabb lehetnénk dolgozatával. Olyan gesztus akart lenni e másolat, mint Esterházyé, amikor egy rajzlapra lemásolta a teljes Iskola a határont, vagy mint a Borges-novella alázatos hőséé, aki egész életében a Don Quijotét másolta. De ilyesmihez igazi alázat kell.

 

*

 

1999 júliustól koraőszig szorgos és kétfajta Hitchcock-idézgetés folyt a magyar, s talán a világ összes tévéjében. (Augusztus 13-án egyébként egyetlen tévéadó, még a TNT sem adott Hitchcockot. A Mesternek gonosz riválisa támadt a teljes napfogyatkozás „személyében”. Mit kezdett volna vele ő maga, töprengek. Mert például Jancsó kezdett valamit, és tán mások is máshol. Esetleg pályázatot kellene kiírni: „Hitch és az ezredvégi teljes napfogyatkozás”.)

Kétféle film létezik a világ televízióban erre a százéves születésnapra, a Hitchcock-évre. Elsőként s többségükben rosszízű, bornírt, ízléstelen, tehetség nyomát nem mutató kínosan agresszív dolgozatok. Bővében voltunk efféléknek az elmúlt fél évben. Ezekben „pofátlan” képi idézetekkel szembesülünk, melyek valami elképesztően pimasz tehetségtelenséggel harsognak ránk. Joseph Ruben nem teljesen ismeretlen filmes, de amikor Hitchcock-utánzó thriller-kedve támad, akkor súlyosan értéktelen, amit csinál. A mostohaapa gyilkosa új s új feleségeit öli sorra, kicsit inkább Robert Mitchumra hajazva A vadász éjszakájából, és nem Hitchcockra. Persze nem ez a baj: álruhák, maszkok, kiszámítható vulgáris horror, ízléstelen riogatás, hagyjuk is. (Ruben egyik új filmjében egyébként Van Sant Psychójának két tehetséges színészét játszatja, megint up-to-date akar lenni.)

Akadnak Hitchcockot finomabban idéző közepes mesterember-munkák. Ilyen A hálózat csapdájában, rendezője a sokfilmes iparos, Irwin Winkler, a kedves és jó Sandra Bullockkal. Ebben ügyesen alkalmazott epigonságok üdítenek, például az Idegenek a vonaton ringlispíl- jelenete, ágaskodóan forgó szörnypofa falovakkal stb. Átkapcsolok egy másik csatornára, ott is Hitchcock „nyomába” eredt valaki. Richard Burton, Ventura – valamelyikük papot formáz, egy sátáni papot. A medúza pillantása. Borzalmas. Efféle dialógusok: „Eminenciád továbbmegy ott, ahol megtorpan a tudomány. Imádkozni fogok Morlan lelkéért.” Agyhullámok erejével repülőt, katedrálist robbantanak. Sátán, Sátán, sugallja a butító képsor. Hitchcockot egyáltalán nem érdekelte a Sátán. „Erre a hipotézisre nincs szükségem” – mondta volna a voltaire-i (Laplace) mondást parafrazálva. „Lélek” – ez sem érdekelte, a motivációkat rábízta a megvetett „Valószínűségi Urakra”.

Egyik este a Truffaut szidalmazta régi féltehetség-ismerősünk, J. Lee-Thompson Éjféli leszámolása futott párhuzamosan egy Hitchcock-utánzattal. Az Éjféli leszámolás, Charles Bronsonnal. Mit mondjak, ez még a Medúzánál is rosszabb volt, bár akciófilm, tehát nem is „thriller”. Újabban nemtelenül keverednek az egykor tiszta műfajok. Hitchcock soha nem készített „akciófilmet”. A Madarak vagy a Psycho „akciói”? Fura kifejezés volna.

 

*

 

Szuperközelik ostobasága. A mester óvatosabb volt. A Psychóban közeli is alig van sokáig, szuperközeli először a 37. percben a zuhany alatti késeléskor. Nagyközelik és totálok feleselése adja a Hátsó ablak feszültségét. James Stewart néz, és mi vele együtt totálban látunk sokmindent: átnéz a fényképezőgép objektívjén, a totál „mögé”, a kép mélyére… Elég sokat látunk meg az elrejtett titkokból. Stewart arca, mintha a híres Kulesov-kísérletet játszaná. Nőket lát, és gyilkost lát: mi meg az arcát.

 

*

 

Majdnem minden filmben, legfőképp a hollywoodiban, a nőt nézik, s a nő nem néz. Tárgy, nem alany. Egyszer egy amerikai filmszociológusnő így elemezte végig kockáról kockára A máltai sólymot. A beállítások rendje, a világítás, minden ezt szolgálja. Jó vagy rossz, avagy B-szériás: az amerikai filmben így van ez, áthághatatlan alapszabály. A Chandler-regények nyomán készült régi félklasszikusokat, valamennyit végig lehet így elemezni. Látszólag Hitchcock szemszöge sem különbözik ettől. Vagy mégis? Egyetlen nagy horderejű változást hozott azért: nála a hősnőt más, fenyegető nők (anya, titkos rivális, talpig feketében, házvezetőnő) büntetően nézhetik (Rebecca, Madarak) A szemmel verést nála lehet tanulmányozni, az ő közelijein.

 

*

 

„Hordozható kulcslyuk” – vallotta a kameráról a Mester, és Brian De Palma jól példázza e módszer előnyeit. De Palma is a Hitchcock-év révén került nemrég a képernyőkre, nálunk egész sorozattal. – Szőke nő, duzzogó, vihogásra kész helyes arc: szimpatikus kurvát játszik, épp telefonrendelésre megy. Liftet hív, nyílik az ajtaja. A lány behajol a liftbe, ott elvágott torkú szépasszony vonaglik, feléje nyúl lassan, haldokolva… Most surran ki a folyosón egy női ruhába öltözött magas férfi, késsel a kezében, a szépasszony pszichiátere. Michael Caine játssza: mintha a Psycho elmebeteg Perkins-figurája pszichiáterré képezte volna magát.

Érdekes a 70-es évek felidéződése, az utcák, a ruhák, a filmek nyelvezete. A szőke, nevető arcú színésznő nem szerepel a mai lexikonokban, sőt már a nyolcvanas évek közepére elfeledték. Pedig nem rossz kis színésznő. Csak nagyon hetvenes évekbeli. (A filmet '79-ben forgatták, Nancy AllenBrian De Palma akkori felesége – több filmjében játszott; ebben a legjobb Gyilkossághoz öltözve). De Palma akkor izgalmasan újnak ható néhány filmje mai szemmel tisztes Hitchcock-utánzat. Legjobb közülük talán a Rögeszme volt: a Schrader írta forgatókönyv főmotívuma (a „feleség-hasonmás”) pimasz tisztelgéssel a Szédülésből vétetett. Később, talán nálunk is legismertebb sikerdarabja, a fent említett Gyilkossághoz öltözve szellemes bűnjáték, mert ismét csak: nem leplezni akarja a Hitchcock-forrást, hanem vállalt hommage, virág a Mester sírjára. A rendező más filmjei sajnos inkább az Ördögűzőre hajaznak, az évtized buta tömegsikerére, és ezért aztán a vulgáris szélhámosságokkal, misztikus-rejtélyes vérfolyamokkal nem Hitchcocknak, hanem Franklinnek és Donnernek, mára joggal halványuló neveknek lett kar- és kortársa.

 

*

 

De Palmánál a New York-i metróban üldözi a női ruhás gyilkos a fiatal lányt. A Mester bizonyára nem szállt volna át vonatról metróra. Bizalmatlan volt az efféle új helyszínekhez. Autóbusz-út végig Londonon a Szabotázsban, gyerek utassal és időzített bombával, az még igen. Egyetlen egyszer, a Tévedésben azért nagyszerű metrójelenetet kapunk: az egyik leginkább dokumentáris képsor az életműben; Hitch ekkor állítólag kronométerrel mérte a metró futás-idejét. A valóság, az idő és a tér rettegőjeként mérte, ellenőrizte. Ugyanezt tette, ha igaz, a Idegenek a vonaton forgatásakor, ott a New York–Chicago expressz útját ellenőrizte menetrendekkel, stopperrel. Hogy lehet ez? Hiszen a rosszul értelmezett „realitás” rabjait „Valószínűségi Uraknak” gúnyolta. Gondolom, egyáltalán nem engedelmeskedni akart a külső világ törvényeinek, ellenkezőleg: a valóságos időt akarta saját fiktív film-idejéhez kényszeríteni, hajlítani.

 

*

 

Bírósági tárgyalás. A legtöbb bűnfilm buktatója, hamis feszültségek bénítják itt a lendületet, minden statikussá válik, színház és nem film – még Wildertől A vád tanúja is –, Hitchcock képzeletéhez mindennek semmi köze. Nem véletlen talán, hogy egyetlen egészében bírósági tárgyalásra épült híres filmje Alida Vallival és Gregory Peckkel haloványra sikerült. A bíróságon minden a verbalitásra épül: ügyvéd-védő szócsatája, szellemes dialógok (ezt utálta leginkább) – itt igazán csak a nagyközelik élnek, mindez nem bír ki másfél órát, megáll a lendülő idő. Viszont nem egy Hitchcockban ez csupán előzmény, kezdet, álmegoldás, ürügy, s innen, ezután indul a cselekmény. Ilyen a korai Gyilkosság, ahol egy színházrendező-színész leplezi le (a Hamlet „egérfogó-jelenete” módján) a gyilkost. A magyar változatban „félvér”-t mondanak végül a gyilkosra, ezt kell eltitkolnia; a Truffaut beszélgető-könyvben titkos homoszexuálisként említik, az általam látott kópián egyik szó sem hangzik el. De a gyilkos valóban nőnek öltözik, női szerepet játszik, s végül, mikor a cirkusz nézőterét ellepik a detektívek, légtornászként lesz öngyilkos. A transzvesztitaként gyilkoló férfi – nemcsak Brian De Palma használta e „toposzt”, ki tudja, már talán Hitchcocknál is régebbi a moziban. Tudós kutatók, filmtörténész doktorok: nemes feladat.

 

*

 

Flashbackes bírósági tárgyalás fogja keretbe (de csak keretbe) a kevésbé ismert Könnyed erkölcsöket. A Hitchcock-filmek rettenetes, bosszúálló, fenyegető anya-figurája talán itt bukkan fel először, majdnem pontosan a Madarakban látható módon (fönt jelenik meg, egy lépcsősor tetején, és iszonytató közeliben figyeli a menyasszonyt.) „Ki ez a nő? Honnan jön?” – kérdi fiától. Ez a „medúza pillantása”, nem az agyhullámos őrülté a fentebb felidézett Richard Burton-ös fantázia-gyalázatban. Ahogy egy anya nézi a fiához tartozó fiatal nőt – a jeges borzalom.

 

*

 

A trafikban hárman tartózkodnak. A gyilkos, a nyomozó és a zsaroló. Sematikus. De a gyilkos fiatal nő, a nyomozó a vőlegénye, a harmadik egy hétpróbás zsaroló. A detektív és a zsaroló éppen döntetlenre áll. A lány szülei hátul Lubitsch-filmbe illően kedélyeskednek. Aztán a családi idill üldözésbe torkoll: hova is menekül a hétpróbás: a British Múzeumba. Lenint képzelem oda, utópiáit írja épp ott a könyvtárban, de a bűnöző nem őt keresi, a tetőre mászik. Magasabbra tör, mint Lenin: miként sok Hitchcock-film bűnözője és detektívje, ő is a pokolba.

A Zsarolás és a Titokzatos lakó ikerfilmek. A Detektív és a Bűnöző összezárva, ugyanazt a lányt szeretik, alig különböznek egymástól. Talán ez a Hitchcock-látásmód lényege, amit senki sem tud utánozni, mert senki nem érzi magát összezárva egy bűnözővel.

 

*

 

Megint „Hitchcock nyomában”. Az ír Hardy bűndolgozatában (Titokzatos telefonáló) a falábú detektív maga a kéjgyilkos. Utolsó kiszemelt áldozata, egy dublini tanítónő késsel fenyegettetve vetkőzik, majd meztelenül hasra fekszik: belemegy a játékba, mosolygós-bölcsen hagyja magát meghágni, erre szabadon távozhat – hazatérve undorodva zuhanyozik, kizuhanyozza mocskát, s gyorsan kompra száll, hogy Angliába meneküljön. Nem menekülhet: a falábú detektív természetesen ott vár rá a kompon, nem volt elég neki egyszer (ebben olyan, mint sok más férfi, és nem a legrosszabbak) – repetázni óhajt. Most már azért verekedni kell. Falábát azonban a gyilkos rosszul csatolja fel, így aztán a dulakodás közben a lány tengerbe löki a hevülékeny rendőrt. Győzelem: a kezében maradt falábat diadalmasan, skalpként odalöki a tengeren hányódó komp ivójának cinkpultjára. Mintha levágta volna azt a hatalmaskodó valamit, s most bemutatná a férfitársadalomnak.

 

*

 

Könyvekkel Hitchcock nyomában. Francia lapok Bill Krohn új életrajzi kötetét méltatják, benne van minden, amiről a példásnak vélt Truffaut-könyvben nem esik szó. (Már a szülőkről is alig mert kérdezősködni a túl udvarias Francois, és más döbbenetes kihagyások is vannak benne. Például, hogy a Gyanakvó szerelemmel 1943-ban egyike az elsőknek, aki külsőben forgat, tehát nem kizárólagos híve a díszletnek, ahol mindent ellenőrizhet, pedig ezt ismételgette Truffaut-nak. Aztán, hogy egyik másik filmjét egyszerűen átvette más rendezőtől… Nem árt tehát, ha lesz most már még egy alapkönyv ez ügyben.

Összeszedték magukat a jubileumra persze a francia lapok is. A Godard-szakértő Jean Douchet felhívja a figyelmet, hogy a Madarakban a sirály ijesztőbb, mint a többi, fekete vagy színes madár – épp mert fehér. Érdekes és igaz gondolat – nagyon bosszantó, hogy más figyelte meg. Pedig nyilvánvaló: a kísértetek színe, az éjszaka lakói fehérek. Fehér és fekete rémületes képi dialektikája a Hátsó ablakban – Grace Kelly szőkesége, fehér nyári ruhája, soha ilyen tiszta nő, de nagy fekete árnyékát látjuk előbb, s csak utána tündöklő fehérségét.

Douchet nem említi, hogy a fehér szín rettenetéről Poe regényében (Edgar Gordon Pym, a tengerész) olvashatunk, a végtelen fehér ködről, mely a tengeren sodródó hajótöröttekre borul. Egy halott bennszülött mindig összerándul valamilyen fehér, sirályszerű madár kiáltására. Végül egy szörnyű, fehér óriás körvonalai bontakoznak ki a ködben, úgy képzelem, mint Goya Szörnyetegét – Hitchcock Fehér Szörnye, s eszembe jut a hatalmas fenyegetést árasztó pohár fehér tej (lámpácskát tett a pohárba, hogy nagyon fehér legyen).

Sajátos, hogy téli, havas, jeges Hitchcock alig van – most hirtelen csak egy Svájcba helyezett kémfilmje jut eszembe –, az igazi jeges-fehér rémséget majd Kubrick hozza a Ragyogás befejezésével.

 

*

 

A vadász éjszakáját nézem. Charles Laughton egyetlen rendezése teljesen ismeretlen Magyarországon. Hagyományos film noirból fél óra múltán furcsa mese-bűnügyi bűn-szürrealizmusba hajlik, innen aztán páratlanul érdekes. Hitch ugyan gúnyosan megvetette a „realista, valószerű igényeket” – de azért képzelete soha nem szabadult el úgy a fantasztikus bűnfilm ösvényén, mint itt látható. Laughton épp ezt teszi, vagyis még inkább fittyet hány a „Valószínűségi Urak” bűn-követelményeire. Nála a főbűnöző csábos álpap – Robert Mitchum legnagyobb játéka –, a végén, különös katarzis, mintha sörétes puskával fenékbe lőnék, úgy szalad el suta bakugrással. (Előző éjszaka gyerekekre vadászva és töltött puskát szorongatva vallásos dalt énekel az árvaház igazgatónőjével, Lilian Gish-sel.) Hitchcock gúnyosan utánozta Truffaut-nak nem Mitchum, de Laughton furcsa, sántikáló járását. E furcsa járást az egyik legsemmitmondóbb Hitchcock-filmben próbálta „eladni” – nem volt szerencséjük egymással.

Milyen műfajba lehet sorolni a páratlan Vadász éjszakáját? És milyenbe a Hitchcock-filmek másodfokú unokatestvérét, a „film noir” egykori klasszikus darabjait? És egyáltalán, mi lett a suspense-szel?

 

*

 

Sok még a kérdés, szívesen maradnánk Hitchcock nyomában. Csakhogy ma már a nyomokat se látjuk. Messze jár. Mögötte csúnyán lemaradtunk, nézők vagy bűnfilm-rendezők – mindannyian ügyetlen nyomkövetők vagyunk. A bűnfilm nagyvada helyett rosszul kiagyalt gyilkosok fiktív műlábát dobjuk elégedetten a Suspense Kocsma söntéspultjára, mint ama megerőszakolt ír tanítónő a fallikusnak vélt zsákmányt.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/05 32-35. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2925