KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/május
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története

• Grunwalsky Ferenc: Senki sem dadog Fiatal filmesek
• Varga Balázs: A másik ország Fiatal filmesek
• Vasák Benedek Balázs: Egy a sok közül A Balázs Béla Stúdió filmjei
• Müllner Dóra: Megfelelő emberek Beszélgetés a Közgáz Vizuális Brigáddal
FESZTIVÁL
• Gelencsér Gábor: Súlytalanság Berlin
• N. N.: Az 50. berlini filmfesztivál díjai
CYBERVILÁG
• Beregi Tamás: Testgubó és szuperegó Szimulált világ
• Janisch Attila: Virtuális koporsó – digitális lélek Cyberológiai horror

• Bori Erzsébet: Fenevadak a golftanfolyamon Highstmith-horror
• N. N.: Patricia Higsmith (1921–1995)
• Bikácsy Gergely: A legokosabb gyilkos Hitchcock nyomában
• Ardai Zoltán: Texas, az éjszaka csodái Véresen egyszerű
VIDEÓKLIP
• Kömlődi Ferenc: Robotok, idióták, szilikon-angyalok Chris Cunningham videóklipjei
FESZTIVÁL
• Báron György: Mozifieszta Mar del Plata

• Zalán Vince: A vidéki film Filmnapló
KÖNYV
• Harmat György: Művészet és ipar születik Kömlődi Ferenc: Az amerikai némafilm
KRITIKA
• Székely Gabriella: Nagyjuli Kisvilma – Az utolsó napló
• Hirsch Tibor: Egy világ, nyolc és fél rubrika 8 és ½ nő
• Varró Attila: Vörös kereszt Holtak útja
• Györffy Miklós: Az eltűnő öröm nyomában Buena Vista Social Club
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: Ember a Holdon
• Békés Pál: Magnolia
• Pápai Zsolt: Lány a hídon
• Gervai András: Pola X
• Köves Gábor: Egy kapcsolat vége
• Mátyás Péter: Halálsoron
• Turcsányi Sándor: A fiúk nem sínak
• Hungler Tímea: Észvesztő
• Elek Kálmán: Hó hull a cédrusra
• Kovács Marcell: Alkonyattól pirkadatig 2. – Texasi vérdíj
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Pedofíling

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Ember a Holdon

Varró Attila

 

Lenny Bruce, John Belushi, Howard Stern vagy Richard M. Nixon, az amerikai szórakoztatóipar legendás botrányhős-bohócai népszerűségüket elsősorban a tévének, rádiónak köszönhették; a mozinak nem sok hálával tartoznak. A pályájukat feldolgozó filmalakotások – legyenek bár oly ügyes mesteremberek munkái, mint a koreográfus Bob Fosse vagy Oliver „Legközelebb-Reagen-Jön” Stone – rendre megrekedtek a szenvedélybetegségek és magánéleti válságok diktálta hollywoodi közhely-dramaturgia csapdájában. A nagy humoristák csak a legritkább esetben éltek humoros életet, komikusokról minőségi tragédiát pedig legfeljebb egy Shakespeare vagy Fellini gyárthat: a harmincöt évesen tüdőrákban elhunyt mániás-depressziós média-terrorista és önsorsrontó Andy Kaufman esete erre a legfrissebb példa.

Érdekes kérdés, hogy Milos Forman miért éppen Kaufmant választotta különcökről szóló életrajzi sorozata (Amadeus, Larry Flynnt) következő epizódjához. Magyarázatul hirtelenjében két ok kínálkozik. Az első a címszereplő Jim Carrey személye (és kultusza), aki mind fizikai megjelenése, mind destruktív, anarchikus humorú egyénisége folytán Kaufman eszményi reinkarnációjának tekinthető: fényesen gyarapodó életműve szinte sikít a Holdbéli Ember megformálása után, akinek önmagán kívül egyéb mondanivalója sincs. Soha egyetlen komikus sem vette olyan következetesen semmibe színpadi szerepkörét, mint Andy Kaufman, aki az elvárt tréfák helyett csupán hétköznapi énjét adta: fellépésein lemezeket hallgatott, regényt olvasott, embereket inzultált, esetleg aludt néhány órát – egyszerűen hagyta, hogy az úri közönség bornírt unalma magától lelkesedésbe váltson. De nemcsak a minimalista humor megteremtőjét tisztelheti benne az utókor, hanem a szórakoztatóipar első virtuális előadóművészét is, aki mesterséges alteregók révén élte ki személyisége sötét oldalát, és talán valahol errefelé keresendő a rendezői hátsó szándék ezredvégi szellemidézésére.

Forman az árulkodó nyitójelenet után precíz, mértéktartó életrajzi művet celebrál: engedi, hogy Kaufman magáért beszéljen. Sehol egy formabontó rendezői ötlet, merész lelemény, még a zabolátlan Carrey-t is megfegyelmezi a hitelesebb drámai alakítás kedvéért, teljességgel a nézőkre bízva a döntést: unalmas ujjgyakorlatként vagy abszurd műfaj-paródiaként nézik végig a filmjét – utóbbi esetben az Ember a Holdon kitűnő választás egy keserű, de élvezetes szatírához korunk cyber-identitászavaráról és posztmodern önigazolási vágyáról. A kulcsszó ezúttal is az interaktivitás. Hiszen az efféle filmeknek a legjava is csak árnyék, s a legrosszabb nem rosszabb, ha képzelődésünk pótolja…


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/05 58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2935