KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
   1998/április
KRÓNIKA
• N. N.: Carlo Ludovico Bragaglia (1894–1998)
FILMSZEMLE
• Bori Erzsébet: A finnugor kapcsolat Játékfilmek
• N. N.: A 29. Magyar Filmszemle díjai
• Balassa Péter: Minden látszat ellenére Szenvedély
• Kovács András Bálint: A domináns férfi alkonya A postás mindig kétszer csenget
• Schubert Gusztáv: Dupla vagy szimpla? Presszó
• Simó György: Kis tétek, nagy dolgok Dokumentumfilm
• Muhi Klára: Kísérleti szemle Kisjátékfilmek
• Szőnyei Tamás: Tévéisten lába A televíziók és a mozgóképgyártás
FESZTIVÁL
• Reményi József Tamás: Hiányzol, Mrs. Nugent! Berlin
MULTIMÉDIA
• Hirsch Tibor: Győz a Posta! A jövő hirnöke
• Kömlődi Ferenc: A digitálbohóc R. U. Sirius
• Nyírő András: Arcimboldo-megabyte Silvers mozaikok
KÖNYV
• Schubert Gusztáv: Én, Glauziusz Bikácsy Gergely: Buñuel-napló
• Takács Ferenc: Önarckép, brit színekben

• Bori Erzsébet: Le a gravitációval! Maya Deren mozgóképei
• N. N.: Shirley Clarke filmjei
• Antal István: Nincs kapcsolat Shirley Clarke
FILMZENE
• Fáy Miklós: Egy film két zenéje A játékos
• Hideg János: Lányerő Spice World
KRITIKA
• Bikácsy Gergely: Világegyetem, Kaucsuksarok Playtime
• Dániel Ferenc: Ázsia, gyorsbüfé A folyó
• Turcsányi Sándor: Kelet-magyar szoljanka A rózsa vére
LÁTTUK MÉG
• Turcsányi Sándor: A vasálarcos
• Hegyi Gyula: Copland
• Takács Ferenc: Vörös sarok
• Hungler Tímea: G. I. Jane
• Csordás Lajos: A bunyós
• Békés Pál: A hazug
• Ardai Zoltán: Különösen veszélyes
• Bori Erzsébet: Letaszítva
• Tamás Amaryllis: Három a nagylány
• Turcsányi Sándor: Anasztázia

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Shirley Clarke

Nincs kapcsolat

Antal István

Koreográfiával kezdett, mint Deren, de nem az álmok felé vitt az útja, hanem a legsűrűbb mindennapokba, a jazz bugyraiba, férfikurvák, toxikománok közé.

 

A Balázs Béla Stúdió programjában vetítettem Jack Smith filmjét, a Lángoló teremtményeket. Kilenc évvel a halála után, a Toldi mozi kistermében, intermedia szakos és másfajta tanulmányokat folytató marslakóknak, akik szellemileg akkor születtek, amikor az a filmezési kultúra, amelyikhez tartozónak én is érzem magam, meghalt. Elfújta a szél, hogy kicsit szellemeskedő és az elvárásoknak megfelelően cinikus legyek.

Egyik barátom és vezetőségi tagtársam az újból megújuló BBS-ben, a legértelmesebb ember közeli ismerőseim közül, afelől érdeklődött a vetítés után pálinkázás és sörözés közben, miféle szexuális elfojtásaim lehetnek, hogy ilyen filmeket nézek, és ilyesmiben lelem örömöm. Reggel öt körül vergődtem haza. Csak délelőtt olvastam el az előző napi postát, így a londoni Filmmakers’ Coop programfüzetét is a szomorú hírrel, hogy múlt év végén meghalt Shirley Clarke. Egy táncossal, Smith-szel búcsúztattam az előző napot, és egy táncosnő – Clarke – búcsúzott tőlem másnap ébredéskor. Álmom sötét szünet volt két haláleset között. Hiába jött az ébredés. Shirley Clarke nevét idehaza kevesen ismerik, de egyik főművét, a Living Theater tagjaival felvett Kapcsolatot a velem egykorú és nálam kicsit idősebb (fél)értelmiség tagjai kívülről fújják a Filmintézet fekete-fehér lopott kópiájának zugvetítései alapján.

Én, mikor először láttam a Kapcsolatot, jazzrajongó és szaxofontanonc korszakomban voltam, és a főszereplőket beazonosította a késő bebop, kora cool híres ellentét héroszaival, Charlie Parkerrel és Lee Konitzcal. Akkoriban olvastam Leroy Jones – ma már Amir Bakiri – híres blueskönyvét, az érthető és bizonyos fokig nemes, indulattal, de mégis csak ciki módon lealázoti Lennie Tristanóval és Konitzcal a negatív főszerepekben, és ez a vita, a feketék és a fehérek, az alternatívok és e főáramban sziporkázók, a drogosok és a tiszták, a margón élők és a főbérlők, a jazzerek és a nepperek örök ellentéte ott, a Népstadion út vetítőjében lejött nekem. Megértettem, hogy mi van. Hogy miért hallgatok Liversinget és nem Illés zenekart, Pretty Thingset és nem Holliest.

Nem tudtam a Livingről, Julian Beckről és Judith Malináról semmit, nem tudtam, mi az underground, még kevésbé azt, hogy Jonas Mekas már filmre vitte ugyanannak az írónak ugyanettől a társulattól egy másik darabját (a Büntetőhajót), csak azt láttam, hogy emberek élnek a vásznon, fájnak, szívnak, szúrnak és dühöngenek, meg szeretnek, és fújják közben azt a kurva szaxofont, aminek amúgy is olyan a teste, mint a legjobb nőnek, és úgy viselkednek, ahogy én akkor gondoltam és ma is gondolom, hogy viselkedik az, aki azt gondolja magáról, hogy él, illetve nem is gondol semmit, csak él. Nem úgy viselkedtek, mint a filmszereplők vagy pláne mint a színészek, hanem ott voltak, mint a berendezés vagy az intézeti besúgó, és betekintést engedtek az életükbe.

Azután persze megtudtam, hogy kicsoda Shirley Clarke – aki még a Bálint István gyönyörűséges, Dreamland Burns című darabjához forgatott filmben is szerepet vállalt Richard Leacockkal, akivel D. A. Pennebaker és a Maysles fivérek társaságában együtt jegyezte a Monterey Pop című kultfilmet –, megtudtam, ki volt Maya Deren, Yvonne Rainer, Trisha Brown, Carolee Schneeman, és hogy mit jelentettek a táncos- és koreográfus nők az amerikai avantgarde filmben, és ezekhez képest mit jelentett és jelent Shirley Clarke. Egyik filmjét – a Körhídjátékotmég videón is őrzöm.

Shirley Clarke nevével kapcsolatban a tudorok a cinema vérité fogalmát szokták emlegetni, ami – ha már minden áron dobozolni akarunk – azon a szinten igaz, ahogy Mekas Büntetőhajója is elnyerte a dokumentumfilmek kategóriájának fődíját a maga idejében a Velencei Biennalén.

Jogosan. Hiszen a legtotálisabb dokumentáció volt: az alkotó emberek dokumentációja. A mű megvalósulásáé. Ebben a tekintetben az igazság filmjei a Clarke-filmek: pucérak, szemérmetlenek, könyörtelenek. Nincs bennük giccs, nincs viccelődés.

Filmcsinálói indíttatását tekintve kétségtelenül azzal a szemlélettel indult ő is, mint Deren: a kameramozgás és a kamera előtti mozgások koreografálása izgatta. Nyersen és szédítő erővel lökte elénk koreográfiáit. Hitem szerint még a Kapcsolat szereplőit is belső, elfojtott, a kicsattanás előtt bennrekedt indulat- és mozgásroncsaik lökdösik vagy kötik meg egy-egy helyen, fázisban.

Ahhoz a generációhoz tartozott (1925-ben született New Yorkban), amelyiknek nem volt elég a művészetcsinálás. Aktivistája volt annak a mozgalomnak, amelyik megteremtette a rendszert, amelyben a furcsa, nehezen érthető, nem profitérdekelt, nem a szokványos filmnyelvet használó művek eljuthattak és eljuthatnak közönségükhöz, kialakíthatják közönségüket. Társalapítója volt a New Yorki Filmkészítők Forgalmazási Központjának.

Élete végén szegény már önmagán sem tudott segíteni. Már nem is ismerte önmagát. A szellemi emberek számára egyik legszörnyűbbnek tűnő betegség, az Alzheimer-kór vitte el előbb embertársai közül, majd az életből is.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/04 46-47. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3667