KrónikaAz ember, akinek a fotója megőrzi a filmeketGrunwalsky Ferenc
Inkey Tibor (1908-1998) különleges művésze volt a standfotónak (is).
A standfotók „a film forgatása közben az egyes jellemző beállításokról készült fényképek, amelyek egy-egy villanásnyi epizódot örökítenek meg. Ezeket helyezik el utóbb reklám céljából a mozik kirakatában, a képeslapok illusztrációit és a filmarchívumok fényképanyagát is ezek közül választják ki.” (Filmlexikon)
Csak ennyi lenne? Ilyen egyszerű?
Sokan nem tudják, vagy eddig nem figyeltek fel arra, hogy a régi filmek képi világáról szinte semmit sem tudunk. Fakult régészeti leleteket, nyomokban megmaradt, elmosódott kópiákat ismerünk.
A nouvelle világítás szórt fényével, aztán a mai kiegyensúlyozottan elegáns nyersanyagokkal a fény drámai funkciója eltűnt a filmekből. Megszűnt az a lehetőség, amellyel például Szécsényi Ferenc élt a Két félidő a pokolban című filmben, amikor egy barakkban játszódó beszélgetés drámaiságának jó ötven százalékát ő teremtette meg a fénnyel, e nélkül élvezhetetlen lett volna a jelenet. És tegyük ehhez még hozzá az Édes Anna híres halottas hálószobáját: a szolgálólány tettének drámai szépségű, tetemekkel teli fény-helyszínét, vagy a Csempészek csodálatos képeit és még megannyi káprázatot.
Nos azóta a filmek romlandósága, kopása a filmkópiákból eltüntette a fények drámaiságát, a kompozíciók festői és drámai erejét, kiszívta, kifakította, tette belőlük az alkotóerőt. Ezek a fényképek, az operatőri fénykezelésnek és rendezői beállítás tehetségének ezek a bizonyítékai ma már csak a fotókon láthatók. Teljes szépségükben csak azokon élvezhetők. Csodálatos módon mindezek régi fényükben, csillogásukban élnek, tanulmányozhatók Inkey bácsi fényképein. Az ő fotónegatívjai eredeti szépségükben megőrizték ezeket az alkotásokat. A filmek képi világába fektetett tehetség és energia az ő fotóin látható. Az ő tehetsége nélkül csak hírük lenne, csak legenda és szóbeszéd.
Alkalmam volt számítógépen analizálni ezeket a képeket. A színészek arca, a csoportok beállítása nem „elkapott pillanatok a filmről”, hanem az eredeti film festményei. Hűségesen hirdetik ma is – ki nem fakuló festményekként – mindazt, amit annakidején az alkotók létrehoztak.
Inkey Tibor ezekkel a képekkel ellenállt a világ összes filmjeit fenyegető veszélynek, a fényekből épített alkotások eltűnésének, elszürkülésének. Tőle többet tudunk meg a filmek „filmi” titkaiból, mint megfakult videó és tv-archív kópiákból.
A Két félidő a pokolban barakkjában egymásnak feszülő, sötét fényből kimeredő színészfejek a fotón ellenállnak az elmúlásnak.
Vannak ma ilyen színészeink? (Annak idején a színészek az ilyen csoportképeket külön megcsinálták a fotóhoz is. 6-7 színész egyszerre vágta egymás felé a filmbéli figuráját kifejező mozdulat és arc-kombinációt. Szobrászi idők!)
Tudunk mi is ilyen beállításokat, csoportképeket fotóra megcsinálni?
Használjuk egyáltalán a fényeket és az árnyékokat?
Lehet-e csinálni a filmjeleneteinkről ilyen megrendítő csoportos „pillanatképeket”? Ha igen, hány fotós volna, aki tudna csinálni ilyet?
Jó lenne nem elfelejteni, hogy néhány nagy filmművész munkája eredeti szépségében csak Inkey Tibor fotóin látható. Mert ő, aki valódi filmimádó, igazi művész volt, ezeket a képeket a mások munkája iránti tiszteletével így hagyta ránk.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1234 átlag: 5.52 |
 |
|
