KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
   1998/augusztus
KRÓNIKA
• Grunwalsky Ferenc: Az ember, akinek a fotója megőrzi a filmeket
• MTFA kuratóriuma: A Magyar Történelmi Film Alapítvány pályázati eredményei
MAGYAR MŰHELY
• Grunwalsky Ferenc: Három szputnyikok Elhallgatott fiatalok

• Forgách András: Stanley, a látnok Fény, zene
• N. N.: Stanley Kubrick filmjei
• Janisch Attila: A szellem színjátéka 2001. Űrodisszeia
• Csejdy András: Inába a bátorságot Burgess–Kubrick: Gépnarancs
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Végre: filmünnep! Cannes
• N. N.: Az 51. Cannes-i Filmfesztivál díjazottjai

• Csantavéri Júlia: Dühösen és szerelmesen Itália '68
• Gelencsér Gábor: Fekete és vörös A pacifista
TELEVÍZÓ
• Bóna László: Pénz, egyenes adásban Gazdagok a tévében
KRITIKA
• Hirsch Tibor: Mátyás király falvédõje Országalma
• Báron György: A harmadik nemzedék A szélhámos
• Győrffy Iván: Vadember kamerával Alain Fleischer filmjeiről
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Turisták
• Vidovszky György: Két apának mennyi a fele?
• Mátyás Péter: A kód neve: Merkúr
• Gyurkovics Tamás: Lény 2.
• Bori Erzsébet: Vízözön
• Harmat György: Hat nap, hét éjszaka
• Hungler Tímea: Paulie
• Tamás Amaryllis: Nyomás alatt
HANGKÉP
• Petri Lukács Ádám: Körzetszám: 007

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

A szélhámos

A harmadik nemzedék

Báron György

Az orosz kultúra, a háborúból forradalomba, forradalomból háborúba zuhanó nemzedékek visszatérő drámai élménye az apa hiánya. Pavel Csuhraj szélhámosa erre épít.

 

Harmadik nemzedék. Írhatnánk - az orosz-szovjet némafilm nagy generációjától számítva - negyedik vagy ötödik generációt is, ám a harmadik nem csupán a fassbinderi konnotáció miatt került e cikk élére, hanem mert valóban a modern orosz - korábban, s nem teljesen azonos jelentéssel szovjet (lásd ez ügyben Szilágyi Ákos kiváló elemzését) film harmadik nemzedéke látszik most a porondra lépni, amennyiben első nemzedéknek az ötvenes évek végén feltűnt Csuhraj-, Kalatozov-csapatot mondjuk, s nagyvonalúan, habár indokolhatóan eltekintünk ama ténytől, hogy A szélhámos rendezője, Pavel Csuhraj Grigorij Csuhraj fia, vagyis az életben még csak a második nemzedék volna. Ám a művészetben másként torlódnak egymásra a generációk, a folyamatosan a parthoz közeledő, s ott szétrobbanó hullámok, ahogy Pilinszky írta. Az orosz film történetében a két Csuhraj között volt még egy nemzedék, a jó évtizeddel - s egy fél történelmi korral - később színrelépők, a szovjet-orosz hangosfilm első igazán nagy korszakának alkotói, a csuhraji ígéret beteljesítői, Mihalkov, Tarkovszkij, Klimov, Suksin, Sepityko, s a nem-oroszok, Paradzsanov, Iljenko, Joszeliani, Danyelija. Nagy csapat, filmtörténeti nemzedék, ma már látható, s nyomukban az utódok, a gyerekek, ezúttal szó szerint, elvégre az Oscarra nominált, s három Orosz Filmakadémia-kitüntetéssel, köztük a Fődíjjal ékesített A szélhámos főcímén nemcsak az ifjabb Csuhraj neve olvasható, kiről tudjuk (lásd Alekszandr Trosin moszkvai filmlevelét, Filmvilág 1998/5.), hogy atyafi, hanem operatőrként egy másik filmtörténeti név viselőjéé, bizonyos Vlagyimir Klimové is, kiről lapzártáig nem volt kideríthető, a valóban második generációs Elem Klimov gyermeke-e, vagy netán az orosz filmlexikonokban szereplő két Klimov nevezetű operatőr valamelyikéé. Filmjük - mi másról - az apáról szól.

Pontosabban az apa hiányáról. Vándortéma ez az orosz kultúrában, a filmben is, csaknem olyan markáns, mint a „felesleges ember” visszatérő dallama. E kettő gyakran ötvöződik, mint Mihalkov szép filmjében, az Öt estében. Fő- vagy melléktémaként megjelenik az apa-hiány Tarkovszkij csaknem minden remekében, az Iván gyermekkorától a Sztalkeren át egészen az Áldozathozatalig, a legerőteljesebben és a legmélyebben minden bizonnyal a Tükörben. (Véletlen volna, hogy Mihalkov és Tarkovszkij maguk is hírneves művész-atyák fiai?) Az apa-hiány egyetemes, közös tapasztalata ama lehanyatlott birodalomnak, melyben háborút forradalom, forradalmat terror, azt ismét háború, majd újabb terror követett, s amelyben a családok időlegesen vagy végleg nélkülözni kényszerültek a család felnőtt férfitagját, részesülvén helyette „a népek bölcs atyjának” óvó gondoskodásából.

A film főhősének, a magát délceg katonatisztnek kiadó ócska kis tolvajnak a mellén Joszif Visszarionovics Sztálin, az atya tetovált képe díszeleg. Apahiánnyal azonban nem ő küszködik, hanem Szánya, az 1952 hideg telén és nyarán anyjával utazgató, megélhetést, ételt, szállást kereső hatesztendős koraérett kisfiú. A film eredeti címe Tolvaj, s ez találóbb a magyarított változatnál. Nem csak azért, mert a Toljan nevű délceg úrfi valóban tolvaj, városról városra járva fosztogatja a közös társbérletek nyomorúságába zsúfolódott lakótársait, hanem azért is, mert elorozza az apára vágyó kisfiú - s férfire-férjre vágyakozó szépasszony-anyukája - szívét. Szeretőtől-szerelmestől lehet válni, még ha az fájdalmas is, apától azonban nem. A fiú érzi-tudja ezt, ám a szeretet-tolvaj nem. Ezért, hogy a film végén, amikor az anyja halála után árvaházban nevelkedő kamaszfiú a nagy Oroszországban - némi dramaturgiai rásegítéssel - rálel arra az emberre, kinek hiánya meghatározta addigi életét, s az félrészegen elzavarja - lelövi álmai atyját, nem kevesebb fájdalommal, mintha valódi apjától szabadulna meg ödipuszi tettével.

A film e ponton véget ér, néhány lírai flash-back pereg már csak, gyerekkori emlékek Toljanról, s a fiú zárómonológja, mely szerint a gyilkosság után nem álmodott többé apáról. Ám ez a magyar mozikban látható verzió a rendező által újravágott változat, a film velencei világpremierjén, s az első oroszországi vetítéseken - mint az Trosin említett filmleveléből is kitetszik - még látható volt egy tízperces zárókóda a felnőtt főhősről, aki katonatisztként a csecsenföldi háború poklában véli fellelni az egyszer már megölt Toljant, ősöreg, zavarodott vénember képében, hogy az ismét, immár végleg meghaljon a kezei között. Az a tény, hogy Csuhraj a hazai, majd a velencei premier után még dolgozott az anyagon, mutatja, hogy a díjeső ellenére sem lehetett maradéktalanul elégedett a végtermékkel. Jó érzékkel vált meg az obskurus finálétól, ám e vég csak sűrítetten, szembántóan tartalmazta mindazokat az ellentmondásokat, amelyek a mű egészén végighúzódnak. Nevezetesen, hogy az ifjabb Csuhraj, aki ugyan tehetséges és invenciózus filmkészítő, mégis minden jelenet dramaturgiai kidolgozásánál és megkomponálásánál a könnyebb ellenállás irányába indult el. Magyarán, mindig a járt utat választotta: az érzelmességhez, a lekerekítettséghez vezetőt. Azt az utat, amelynek a végén ott csillog az Oscar-szobor, mely - lám - igen korán látótávolságába is került. Túl sok e filmben a szépelgés, a könnyeztető szentimentalizmus. Vlagyimir Klimov kiforrott, elegáns operatőri munkája, mely erősen emlékeztet Koltai Lajos képeire, a témához képest túlzottan kiglancolt, benne épp a kor szürkesége és iszonyata nem jelenik meg. Ez nem pusztán stílus vagy technika, hanem koncepció kérdése. Ugyanebből a koncepcióból fakad az igencsak problematikus színészválasztás is: Vlagyimir Maskov, megannyi új orosz film sztárja a tolvaj-apa szerepében szürke és jellegtelen, deli kiállása, gesztusai Warren Beattyt idézik, míg csekély tehetsége a Citrom-díj rekorder Kevin Costnert inkább. Az anyát alakító Jekatyerina Rednyikova több talentumot mutat, ám e zsivágós koncepció őt is arra kényszeríti, hogy hibátlan sminkkel (ez különösen a megrendítő haldoklás-jelenetben kínos), az alakjára szabott fess ruhákban játssza végig helyzethez és korhoz nem illő szépasszony-szerepét. Túl sok a halál, a tragédia a történetben - végig kell néznünk, amint a hatéves kisfiú a hóban síremléket eszkábál anyja jeltelen hantjára -, ám kevés az igazán drámai, megrendítő kép. Csuhraj mintha hollywoodi tündérmesét regélne. S amint az a tengerentúli filmekben is gyakori, a mellékfigurák érdekesebbek, élettelibbek a vérszegény hősöknél: a társbérletek elfásult, apró örömökre vágyó lakói, vagy a két idősödő férfi feminin duettje a tengerparti üdülőhely színpadán. S nagyszerű a gyerekszereplő - bizonyos Misa Filipcsuk -, az ő romlatlan arca, tekintete e film igazi értéke, amint nem játszik, alakít, hanem csak néz és tesz-vesz a kiismerhetetlen, abszurd világban, vagyis pontosan azzal a természetességgel viselkedik, amit a többi színész a legizzasztóbb erőfeszítéssel sem képes kicsiholni magából. Sokatmondó, hogy a film egyetlen igazán erős képsora, a lágerbe induló férfiak bekergetése a teherautókba, utolsó istenhozzádot kiáltó szeretteik sorfala között, a Tiszta égbolt sokat idézett nagyjelenetének palinódiája, újraéneklése, azaz hommage az atyának, Grigorij Csuhrajnak. Maga a debütáns film azonban, minden díja ellenére, komoly visszalépés akár az első, akár a második nemzedék eredményeihez képest. Ifjabb Csuhrajból - akárcsak szintén világsikeres nemzedéktársából, Szergej Bodrovból - nem a tehetség hiányzik, hanem a bátorság. Vagyis az az eltökéltség, hogy új, eredeti módon szóljon tárgyáról. Ahogy tette azt hajdan Grigorij Csuhraj a Ballada a katonáról történetében és a Tiszta égboltban, Kalatozov a Szállnak a darvakban, Mihalkov az Öt estében, German az Ellenőrzés az utakonban, Proskin az Ötvenhárom hideg nyarában, s Tarkovszkij egész életművében. Túl szigorú igény volna ez egy elsőfilmes rendezővel szemben, vélhetően azért, mert Csuhrajnak hívják? Nem azért. E magas mércét maga Pavel Csuhraj állította fel azzal, hogy első filmjével rögtön a dolgok közepébe vágott, s azoknak a nagy témáknak futott neki, amelyekkel apja nemzedéke birkózott, megújítva a szovjet-orosz filmet. Ráadásul nem kevésbé tehetséges, mint voltak hajdan atyái, kiknek szellemét filmjével megidézi. Annál érthetetlenebb, miért kellett már az első menetben megfutamodnia.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/08 54-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3764